2011. március 18.

17. fejezet - Kísért a múlt

Nem akarok hárpia lenni, mert soha nem szerettem rossz fiú lenni, de most komolyan? Egy hozzászólás? Az előző fejezethez csak egy hozzászólás érkezett, ami nagyon elkeserítő. Nem szeretnék olyan csúnya eszközökhöz folyamodni, hogy azzal zsaroljalak titeket, hogy addig nincs új fejezet ameddig ennyi, meg ennyi megjegyzés nem jön, de azért egynél több jól esne. Persze akinek nem inge, ne vegye magára.
A lényeg, a lényeg, hogy most itt az új fejezet. Jó szórakozást hozzá!


Bianca szemszöge


Az ágyban feküdtem, amikor motoszkálást hallottam a közelemből. Nagyon jól esett az alvás és ha jól saccolom akkor átaludhattam az egész napot, mert nem érzem azt a fura bizsergető érzést, amikor a napsugarak beszűrődnek az ablakon és csiklandozzák a bőröm. Nehezemre esett kinyitni a szemem, de megcsapott egy túlságosan is ismerős illat, ami mégis ébredésre késztetett. Lassan ültem fel az ágyban, és egy hatalmas sóhaj közepette kinyújtóztattam elernyedt végtagjaimat. 

- Mindig is szerettem nézni, ahogy alszol. – Mosolyog a hívatlan vendégem az ágyam szélén ücsörögve. 
- Mit keresel itt… megint Ian? – Kérdem nyűgösen visszaesve az ágyba.
- Hát… - Kezdi, és lassan mellém kúszik, felemeli a takarót és mellém csusszan. Szorosan hozzám bújt és amikor észrevette, hogy arrébb húzódok, ő megragadott a derekamnál fogva, megakadályozva a mocorgásban. – Nem hagyhattalak csak úgy itt, utánam epekedve. – Az ég felé emeltem a tekintetem.
- Ne hazudj nekem. – Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a mozdulattal keze a fenekemre siklott és egy kicsit felmordult. Én megpróbáltam ezt benyelni, és egy újabb szemforgatással sürgettem a válaszadásra. 
- Unatkoztam. – Jelenti ki miközben szabad kezével kisimít egy kósza tincset az arcomból. Akárhogy próbáltam nem tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésem, amikor keze végigsimít a nyakamon.
- Na ez az, az Ian, akit én ismerek! – Nevettem fel és lesöpörtem magamról az egyre lefelé ólálkodó kezeit, mire akár egy óvodás kölyök felbiggyesztette ajkát. Gyorsan félrehúzódtam tőle, most nem akadályozott meg a felülésben. Még nem is vettem észre hogy elég lengén vagyok öltözködve, csak egy fehér topp volt rajtam és bugyi, de rögtön leesett, amikor a takaró már nem fedett. Ian kacér mosollyal mért végig.
- Ne is álmodj róla! – Feleltem kacagva gondolataira. Bár már megtanulta levédeni a gondolatait, így nem olvastam köztük, mégis pontosan tudtam, hogy mire gondol a hiányos öltözékemet látván.
- Ugyan… mit gondolsz rólam? – Kérdi tettetett bosszúsággal.
- Komolyan?
- Na, jó… - Kezdte megadóan. – ha már nem akarsz ágyba bújni velem. – Erre csak még jobban magamra húztam a takarót jelezve ezzel szándékomat. Csak mosolygott és fojtatta tovább. – Vettem a célzást. – Felült mellém és kezét megadóan a magasba emelte. – Mit szólnál egy baráti nosztalgia bulihoz? – Pontosan ez az, amihez semmi kedvem.
- Mit akarsz tőlem Ian? – Hangom annyira elgyötörten és fájdalmasan csengett, hogy alig hittem el, hogy én beszéltem az imént.
- Itt a lehetőség, hogy megtudd. Talán azt is elárulom. – Nála az adu, nincs mit tagadni. Mindennél jobban meg akartam tudni, hogy már megint miért kínoz. Nem hiszem, hogy csak hiányoztam neki.
- Talán?
- Talán. – Ismételte közelebb hajolva. – Csak akkor tudod meg, ha leülsz velem beszélgetni. Vagy… - Simított végig a gerincem vonalán, amire kissé megborzongtam. – akár vissza is bújhatunk még egy kicsit az ágyba.
Tudván hogy ő nyert, bosszúsan felpattanok az ágyról és a szekrényhez lépve, kikapok pár ruhát, majd az ágyra hajítottam. Amikor visszanéztem az ágyra akkor vettem csak észre a sötét farmerem és fehér toppomat, amit kikészítettem. A célnak megfelel. Ekkor elkaptam Ian diadalittas tekintetét.
- Ha nem bánnád – Böktem fejemmel az ajtó felé. – most szeretnék átöltözni.
Nagyot sóhajtott és küldött felém egy gondolatot: a női hiúság. Majd lassan az ajtó felé vette az irányt. Ott hirtelen megfordult.

- Nem kell segítség? – Kérdi olyan elbűvölő hangon, hogy az összes nő nemű élőlény elalélna, ha hallaná. Nekem is időbe tellett összeszednem magam és egy gúnyos vigyorral válaszolni. Vette a lapot és lassan kisétált az ajtón, amikor visszafordult, hogy becsukja maga után, még rám kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Hangosan felmordultam és visszarogytam az ágyra. Még azok után, amit velem tett, még mindig van rám hatása. Már átvágott egyszer és nem engedhetem meg, hogy újra megtegye. Meg kell tudnom, hogy miért van itt. Ez így nem mehet tovább, valamiben sántikál. Nem jönne el csak, hogy engem szórakoztasson.  Kelletlenül, de magamra rángattam a nadrágot és a felsőt, és amikor szemben álltam a tükörrel és belenéztem, alig ismertem magamra. Az arcom már, már kipirult az izgalomtól, ha lehetséges ez. Nagyokat szippantottam a levegőből hogy egy kicsit lenyugodjak. Talán az idegességtől, talán az újralátás izgalmától, de hihetetlenül izgatott voltam. Lassan mégis kivonszoltam magam a szobából, az egyetlen nesz irányába tartottam. A konyhából szűrődtek ki a hangok, és amikor beléptem akkor láttam meg Iant, miközben két kristálypoharat halászik le a polcról. A két poharat egyik kezében tartotta, a másikkal egy üveg Bourbont markolt, majd azzal a kezével intett a nappali felé. Egy másodpercig csak lestem, hogy mik a szándékai, és mérlegeltem a helyzetet, de már el is lépett mellettem. Letelepedett a nappali közepén heverő kanapéra, majd megpaskolta a mellette lévő ülést. Lassan, de mellé ültem, ügyelve, hogy testünk nehogy összeérjen. Tölteni kezdte a két poharat, és az egyik Bourbonnal teli kristálypoharat felém nyújtotta.

- Csak nem akarsz leitatni? – Kérdem tettetett jókedvvel, miközben kivettem a kezéből.

- Hm. Ez nem is olyan rossz ötlet.  –Mosolyodott el, miközben magának is töltött. – Tudod… ha jól emlékszem, akkor te igencsak szórakoztató vagy részegen. Nem vagy ilyen karót nyelt. – Fancsali képet vágott. 

- Én, nem vagyok karót nyelt. – Próbálok mentegetőzni.

- De, igen az vagy. A sok szabályod, hogy vigyázzunk az élőkre meg a többi… unalmas. Régen többet szórakoztunk. – Megforgatta a pohár tartalmát, majd nagyot kortyolt a whiskyből.

Akaratlan is eszembe jutott az első pár évem vámpírként. Imádtam az erőt, amit kaptam. Nő voltam, és hatalmas erőt birtokoltam. Bármit megtehettem és meg is tettem. Eszembe jutott Alexandra, akit vámpírrá válásom után pár évvel ismertem meg. Kapzsi volt, és önelégült, mindent magának akart és meg is szerezte, amit akart. Sok időt töltöttünk együtt, még a kezdetekben.


Egyszer 1230 körül, Alexandrával sétáltam az éjszakában. Akkor még nem voltam fényjáró, ezért csak este, sötétedés után mozoghattam. Egész nap alig aludtam, már vártam az estét, mert Alexandrával vacsorára készültünk. Csak céltalanul kószáltunk Caserta városában. A legszebb ruhánkban pompáztunk, hogy biztosan felhívjuk magunkra a figyelmet. Nem volt nehéz. Két gyönyörű fiatal hölgy, akik kísérő nélkül sétálgat. Alexandra magas, barna hajú nő volt, csodás mosollyal megáldva. Én szőke hajammal hívtam fel a figyelmét a sok férfinak. Egy rövid ideig tartó magányos séta után, két férfi lépett felénk. Mindkettő magas, sötét hajú, és jól öltözött volt, nyilvánvalóan gazdagok. Udvariasan megszólítottak, majd egy rövidke illedelmes beszélgetés után, elhívtak a házukba vacsorázni, az aznap esti partijukra. Alexandrával, összemosolyogva karoltunk bele a két férfiba és magunkban már éreztük is a vérük forróságát a saját ereinkben. Pár óra múlva, már vidáman kacarásztunk Alexandrával egy hosszú ebédlőasztal mellett üldögélve, körülöttünk vagy tíz holttesttel. Az asztal hófehér terítője vérfoltokkal tarkított, és a székeken ülő emberek mind előre dőlve élettelenül hever rajta. Én és Alexandra pedig csak nevettünk, és beszélgettünk miközben én éppen egy gyanútlan nőt csapoltam meg.

Ez még régen volt. Más volt a világ. Alexandra már régen eltűnt, valószínűleg az egyik gyűlölője már rég megölte.



- Emlékszem még az első közös vadászatunkra. – Szakított ki gondolatmenetemből Ian. – Egy gyilkost üldöztünk, aki megölte az egyik gyereket a városban. Nagyon feldúlt voltál és akkor engedted meg először, hogy még teljesen egészséges, élő emberre vadásszunk. Olyan eltökélt voltál, hogy két napig követtük azt a mocskot, és amikor végre elkaptad, akkor élvezettel haraptad át a torkát. 

- Igen. Az, az ember megérdemelte a halált. – Emlékszem még a férfi riadt arcára, amikor kínzóan lassan szívtam ki belőle az életet. Örömet okozott a halála, és nem bántam meg. – De ne tereld a szót Ian. Miért vagy itt? – Kérdeztem és felhajtottam én is a whiskymet.

- Már mondtam. Unatkoztam. – Kezdett megint tölteni egy körrel mindkettőnknek. De ahogy láttam, már nem sok van az üvegben.

- Azt gondolod, hogy ezt beveszem?

- Nem tudom, hogy mi mást tehetnél. – Ismét belekortyolt az italába és én is követtem. Mindketten hangos puffanással csaptuk le a poharunkat az asztalra. – Tudod mit? Menjünk el valahova.

- Nem megyek veled sehová, ameddig nem mondod meg, hogy miért vagy itt. – Jelentem ki makacskodva.

- Mondtam… - Felállt és mellkasán összefonta karjait. – karót nyelt. – Mondta túlzott artikulálással és egy szemforgatás közepette.

- Legyen. – Rácsaptam a térdemre és felpattantam. – Menjünk. 

- Jó kislány. – Mondja lelkesen Ian.

- De megmondod, hogy miért vagy itt. Méghozzá még ma. – Jelentem ki.

- Legyen.

- Rendben. 

Talán már az ital beszélt belőlem, amikor beleegyeztem, de már egész jó ötletnek tűnt egy kicsit kimozdulni. Felkaptam a bőrdzsekimet és egy fekete balerinát az előszobában. Éppen meg akartam fordulni, hogy meglessem, hogy merre van Ian, amikor két kéz szorosan a derekam köré záródik. A kezek, egyre inkább körbevontak és éreztem Ian testét az enyémnek feszülni. Valahogy már nem akartam elhúzódni. Arcát a vállamba fúrja és éreztem leheletét a nyakamon. 

- Akarod, hogy itthon maradjunk? – Lassan belecsókolt a nyakamba, mire megborzongok.

- Nem. – Suttogom, de a hangom így is beleremegett.

- Biztos? – Kérdezi újra szuggeráló hangon.

- Nem. – Suttogom újra.

Nagy nehezen, de erőt vettem magamon, hogy ellépjek tőle és kiiszkoljak az ajtón. Megvártam, amíg Ian utánam jön, de amikor megláttam diadalittas mosolyát kedvem lett volna letörölni az arcáról. Elindultam a lépcsőházban lefelé, amikor hirtelen Ian elém került száját szorosan az enyémre tapasztotta. Egy ideig csak tűrtem, hogy kitombolja magát, de amikor észrevette, hogy nem reagálok felmordult és egy pillanatra elvált ajkaimtól.

- Megy ez neked jobban is. – Suttogta becézgetve ajkaim. Majd ismét csókolni kezdett, és most én sem hátráltam meg előle. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzhassam, mire hirtelen felnyalábolt és a következő pillanatban már újra a lakásomban voltunk. Amint letett a földre martuk le egymásról a ruhákat, pillanatok alatt már csak az alsóneműnk választott el minket. A többi ruhadarabot szanaszét hajigáltuk a hálószobámig vezető úton. Ian ismét az ölébe kapott, majd az ágyamra pottyantott. Testemet mindenfelé kellemes érzés hulláma öntötte el. Lassan, már szinte őrjítően lassan mászott felém, hogy újra megcsókoljon. Én a két lábamat a dereka kör fontam és közelebb húztam magamhoz. Ő pedig elszakadt a számtól és lassan az állam vonalát követve, elért a nyakamig, onnan lentebb vándorolt, egészen a két mellem közé, és éles fogával elharapta a melltartómat, amire testem ívbe húzódott és kéjjel teli sóhaj hagyta el mindkettőnket. Nem kellett sok idő, hogy leharcoljuk, az utolsó, minket elválasztó ruhadarabokat és egymáséi legyünk. Öntudatlan hang tört fel belőle, amikor belém hatolt. Gyengéden a vállába haraptam, mire elakadt a lélegzete és megrándult, aztán lassú, megfontolt mozgásba kezdett és együtt mozogtam vele. Lehajolt a nyakamhoz, és apró csókokat lehelt rá, majd olyat éreztem, amit már nagyon régen nem. A nyakamon megéreztem Ian fogát, amint épp átszakítja a bőrömet. Felnyögtem és körmeimet a hátába vájtam. A gyönyör és élvezet, átjárta minden porcikám, ahogy a vére lassan belé áramlik, és mindketten kielégülünk. 

Amióta vámpír vagyok nem harapott meg senki. Ez amolyan illetlenség volt, csak házastársak csinálták. Ilyenkor átérezzük, minden érzését és gondolatát a másiknak, ezért kellemetlennek gondoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora élvezetet jelent.

Ian elhagyta a nyakamat, és egyre gyorsított a ritmuson. Jó volt, hogy végre nem kell aggódnom, hogy bárkinek is baja esik az aktus alatt, most végre szabadjára engedhettem valós természetemet és átadhattam magam az önfeledt gyönyörnek.

2011. március 13.

16. fejezet - Váratlan fordulat

Sajnálom, hogy a napokban hanyagoltam az írást, de múzsáim némileg cserben hagytak. A szívem majd' megszakadt, hogy így alakult és remélem, hogy ez a fejezet némi vigaszt nyújt az elmaradásokért. Jó olvasgatást és komizó kedvet kívánok nektek!


Chris szemszöge

Szívem felpörgött az adrenalin hatására. Figyeltem, ahogy Kate keze megremeg a pisztoly súlya alatt, miközben egyenesen a rettegéstől teli lány szívére céloz vele. Kate eddig rezzenéstelen arcát most kegyetlen vigyor torzítja. Debi félelemtől elkerekedett arcára pillantotta, amikor ajka egy sikoly kíséretében nyílt szét. Kate ekkor húzta meg a ravaszt és én vele egy időben vettettem rá magam. Kate és én a földre kerültünk, de hallottam Debi ordítását. Amilyen gyorsan csak tudtam kikaptam Kate kezéből a pisztolyt és Debihez rohantam. Sötét felsője vértől áztatott, de amikor jobban megnéztem a sebet rájöttem, hogy sikerült annyira meglepnem Kate-et, hogy az mellé lőjön, így a golyó csak a vállát találta el. Letéptem egy kisebb darabot a pólómból és a lány vállára szorítottam, hogy segítsen megállítani a vérzést. Kate lassan feltápászkodott a földről és riadt szemekkel vizsgálta a káoszt, amit okozott.
- Mi történt? – Tette fel a kérdést oda rohanva hozzánk. Mi az, hogy nem tudja? Most csak játszik?
- Most csak szórakozol? – Köpöm a képébe a kérdést és teljes erőmből a földre löktem.
- Hagyd! – Szólt közbe Debi. Hangja alig volt több egy sóhajnál. – Megbűvölték.
- Vámpír?
- Talán.
- Ti meg miről beszéltek? Miféle vámpír? Mi folyik itt? – Kérdezi zavarodottan Kate.
- Menj és hívj segítséget! – Üvöltöm, a nőnek mire kirohan. – Várjunk csak… - Kezdem már csak Debinek. – Ez egy kapitányság… hogy lehet, hogy nem tűnt fel senkinek sem egy lövés? – Debi arcára kiült a felismerés és lassan nekem is potyogtak a tantuszok.
- Nem vagyunk egyedül. – Dünnyögi helyettem.
- Az nem lehet. Nem jut be észrevétlen.
- Bianca is volt már itt. Ki számítana egy vámpírra? – Teljesen igaza volt. A rendőrök nem vámpírokra és természetfeletti lényekre specializálódtak.
- A gyilkosunk lesz az? Azt akarja, hogy hagyjuk békén.
- Talán.
Újra Debi vérző sebére pillantottam. A lány elgyötört arcáról izzadságcseppek csordogáltak miközben lihegett.
- Korházba kell mennünk. Ki kell jutnunk innen. Méghozzá sürgősen.
- Ne fűzz hozzá sok reményt.
- Hol van már Kate? – Morgolódok mit sem törődve pesszimizmusával.
- Erre akartam kilyukadni. – Erre már figyelni kezdtem. – Nem hiszem, hogy itt vannak még. Abban
 sem, hogy élnek egyáltalán. 
- A bátyám. – Villanásként ütött belém a felismerés, miszerint a testvére is kint van. Meg kell találnom. Nem… az nem lehet. Nem halhat meg. Ő a testvérem, ő az, aki mindig megvédte a seggem az idősebb fiúktól. Ő az, akivel felnőttem, akiért bármit megtennék. – Meg kell találnom. – Válasz helyett Debi csak bólogatott és én már indultam is ki az irodából. Az ajtónál még megálltam és egy pillanatra visszanéztem.
- Menj! Megleszek. – Hallom Debi bíztatását, de már félig kint voltam.
Kicsit frusztrált a gondolat, hogy egyedül hagyom, méghozzá ilyen állapotban, de a bátyám bajban lehet és ő most nagyobb veszélyben lehet, mivel azt sem tudja, hogy mivel áll szembe. Ami azt illeti én sem.
A kapitányság még soha nem volt ennyire hideg, és idegen a számomra. Sehol egy árva lélek. A gyér világítás alatt nem látszott sok minden. Az asztaloknál lévő gurulós irodai székek össze, vissza hevertek a földön.
- Itt valami nincs rendben. – Dünnyögöm magamnak.
Tovább sétáltam az irattár felé ahová a bátyámat is küldtem, de még mindig nem találkoztam senkivel. Kate-nek is nyoma veszett. Az egész őrs üres volt. Megszoktam a ricsajt, amit a firkászok beszélgetései és az állandó telefoncsörgés okozott, és akkor utáltam is ezt, de most szívesebben hallgatnám azt, mint ezt a fojtogató csöndet.
Ahogy egyre közeledek az irattárhoz, egy árnyat láttam a falon elsuhanni. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem vettem ki belőle semmit. Vámpír. Nadrágom övéhez nyúltam, a fa töltetű pisztolyért, de abban a pillanatban, a levegő megmozdult körülötte és egy újabb árnyat láttam elsuhanni. Amikor az egyetlen hasznos fegyverem után nyúltam, csalódottan vettem észre, hogy annak nyoma veszett.
- Mi-a-? – Kezdtem a szentségelést, amikor ismét egy árnyék zavart meg. A szemben lévő falon.
Szaporábbra vettem a lépteimet és besiettem az irattárba, ahol megint csak nem találtam senkit. Beljebb léptem, hogy jobban körülnézzek, hátha találok valami dulakodásra utaló nyomot, amikor egy gyors puffanással becsapódott mögöttem az ajtó. Nem vagyok ijedős, de most mégis kirázott a hideg. Ahogy visszapillantok a hang forrására, hirtelen egy sötét alakkal találtam szembe magam.
A pasas volt vagy két méter magas, és sötét pólója jól mutatta izmos testét. Teljesen ledermedtem, ahogy magamon éreztem a tekintetét. Közelebb lépett egy lépést és én úgy éreztem magam, mint vad a ragadózó mellett. Lassan körözni kezdett körülöttem én pedig csak álltam és nagyokat lélegeztem, felkészítettem magam a legrosszabbra. Meg fogok halni. Ennyi volt.
- Te nem is félsz? – Kérdezi fenyegetően tőlem a férfi. Már hogy ne félnék? De nem látom értelmét hisztizni, nem az én műfajom. Közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta: – Könyörögj az életedért!
- Soha. – Sziszegem csak a fogaim között. A férfi elmosolyodott, és egy nagy ütést mért a mellkasomra, amitől én több méterrel hátrább zuhantam. Ha jól éreztem eltörött néhány bordám is az esés következtében, mégis összeszedtem minden erőmet és feltápászkodtam. Még négykézlábra álltam csak, de a férfi már előttem állt. Karba tett kézzel tornyosult fölém és leste, hogy mikor fogok végre felegyenesedni.
- Könyörögj! – Parancsolt rám.
- Inkább dumáljunk egy kicsit. – Két lábra álltam és nyögtem egy nagyot. A férfi gonosz mosolyra húzta ajkát és feltettem az első és legfontosabb kérdést. – Hova lettek a többiek?
- Finomak voltak. – Jelenti ki a lehető legnagyobb lezserséggel. Nem hittem neki.
- Hol vannak? – Kérdem újra.
- Ennyire lassú vagy öregem? - Biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg őket. Éreztem. – De ne aggódj, hamarosan követed őket.
Egy újabb ütést mért rám, amitől ismét a földnek zuhantam. Az esés következtében a fejem nekicsapódott egy szekrénynek és néhány akta leesett a padlóra. Egyik kezemet a fejemhez emeltem és megéreztem valami nedveset a kezemen. Amikor visszahúztam, hogy megvizsgáljam az új anyagot, rájöttem, hogy vér. Megpróbáltam elrejteni az árulkodó jeleke, de már késő volt. A vámpír kitágult, vörös szemekkel, vicsorogva közeledett felém. Lábammal próbáltam hátrébb tolni magam, de a
 szekrény megakadályozott ebben. A vámpír kegyetlen vigyorral az arcán közeledett felém és hirtelen rám vetette magát. Fogai már tépték volna fel a bőrömet, ha az ajtó ki nem csapódik. Hangos puffanással érte el a falat, és amikor oda néztem egy női alakot láttam a sötétben. Debi – gondoltam. De rá kellett jönnöm, hogy nem ő az.
- Nem! Felix, állj! – A nő parancsára megmerevedett a fölém tornyosuló vámpír és oldalra fordította a fejét.
- Csak egy kicsit! – Kérlelte a nőt.
- Ellent mondasz a parancsomnak? – Vonta kérdőre a nő. Egyértelműen a férfi fölött állt. – Élve kell nekünk. – Még mielőtt felfoghatnám szavait, egy újabb ütés ért, és akkor minden elhomályosult.
 

Amikor magamhoz tértem, egy homályos teremben találtam magam egy székhez kötözve. A hideg átjárta minden porcikám, és a fájdalom ismét belém hasított mire hangosan felnyögtem. Körbenéztem és nem láttam más egyebet a teremben, csak egy széket. Elkezdtem fészkelődni a kötésben, hogy feloldjam a karjaimat összeszorító csomót, de hiába. Nem történt semmi.
- Na most aztán bajban vagyok. – Dünnyögöm magamnak.
Pont akkor csapódott ki egy fém ajtó. Egy férfi lépett be rajta, aki egy törékeny lányt hurcol maga után. Debit. És rövid idő után felismertem fogva tartóját is. Felix.
Durván a székre lökte a lányt és megkötözte a kezét, majd mézes, mázos hangon dünnyögött.
- Így ni. Nehogy valami meggondolatlanságot csináljon a mi kis díszvendégünk. – Végigsimított Debi arcán, aki azonnal elrántotta a fejét. – Jól van, na. Ráérünk még erre. – Mormolta a lánynak és minden további nélkül, a velem szemben lévő falhoz ment és egyik lábával támaszkodva felénk fordult.
Ezzel egy időben egy nő lépett be a terembe. Ha nem tévedek talán ugyan az, akit az irattárban láttam. Gyönyörű nő. Hosszú barna haja hullámokban omlott ujjatlan felsőjétől fedetlen vállára. Arca kerekded és a leggyönyörűbb mosoly ült rajta, amit valaha láttam.
- Hello, Chris. Örülök, hogy találkozhatunk végre személyesen is. A nevem Isobel Ardore. – Mutatkozott be ragyogó mosollyal az arcán. – Lenne pár kérdésem egy barátodról. A neve, Bianca Maundrell.
 

2011. március 5.

15. fejezet - Barát (?) a múltból

Íme a várva várt rész, amiből végre megtudhatjátok, hogy ki volt a rejtélyes idegen (?) aki várta otthon vámpírunkat. Felkavaró emlékek a múltból, régi ismerős, egy újabb rejtély. Mindez vár rátok ebben a részben. Jó olvasást hozzá, és komi küldő kedvet kívánok!



(Bianca szemszöge)

- Ian. Mit keresel itt? – Szegezem a kérdést az előttem álló férfinak.
- Látogatóba jöttem. – Közelebb lépett hozzám, annyira, hogy orrunk majdnem összeért. Két kezét a derekam köré zárta és csibész, féloldalas mosollyal ajándékozott meg.
- Vedd le rólam a kezed. – Mondtam fenyegetően, miközben lesöpörtem magamról a tolakodó karokat és egy lépést hátráltam. – Minek jöttél ide?
- Hm. – Nagyot sóhajtott. – Mindig is imádtam ezt a tüzes természetedet. – Mosolyog még mindig rám.
- Ez nem válasz. – Hangom csupa keménységről árulkodik.
- Miért olyan fontos ez neked? Ez az állandó kérdezősködés… Inkább örülj neki, hogy végre itt vagyok, és újra láthatsz. Tudom, hogy ezt akarod.
- Először is: Boldog voltam az elmúlt 70 évben, hogy nem láttalak.
- Már ennyi idő eltelt volna? – Kérdezi a szavamba vágva, de mit sem foglalkozva vele folytattam.
- Másodszor: Nem fogom hagyni, hogy az én városomban randalíroz. – Erre hatalmas nevetésben tört ki.
- Még hogy én randalírozok? Szívem… Alig pár perce még te lakmároztál egyet az általad védett lakosok közül.  – Bármennyire is fájt beismernem, de igaza volt. Hibáztam. De nem fogom hagyni, hogy még egyszer elkövessem. És neki sem fogom hagyni, hogy gyilkoljon. Az én vétkem nem jogosítja fel rá, hogy bárkit megölhessen.
- Az én városom, az én szabályaim. Te is tudod. Vagy már nem emlékszel? – Felhúztam a szemöldököm és összefontam mellemnél a karomat.
- Hogyan is lehetne elfelejteni. Az volt létezésem legjobb időszaka. – Nosztalgikus mosoly ült az arcán és egyre közelebb lépett.
- Igen. Aztán átvertél, és inkább egy pszichopata vámpírral tartottál, ahelyett, hogy…
- Oh… - Vágott a szavamba. – Hát itt van a kutya elásva.
- Hát persze. Részben. Ian elhagytál. Kétszáz év után. Én tanítottam meg, hogy hogyan élhetsz normálisan, amikor a térítőd elhagyott. Kétszáz boldog évünk volt. Erre leléptél és a nyakamba akasztottad az egész várost, és még egy vadászt is. Ezután, mintha mi sem történt volna, felbukkansz, és azt várod, hogy tapsolva fogadjalak? – Olyan gyorsan hadartam a szavakat, hogy ember biztosan nem értené. Az egész testemet átjárta a harag és a csalódottság. – Inkább menj el. – Mondtam végül, sokkal szelídebben.
- Nem lehet. – Megrázta a fejét és még egy lépést közeledett. Egy kósza tincset az arcomból a fülem mögé dugott és kezével végsimított az arcomon. – Még van itt néhány dolgom.
- Mit tervezel? – Szemem sarkában már könnyek toporognak. Annyi szörnyűség történt ma velem. Majdnem meghaltam, megöltem két embert és most még a múltam egyik sötét lovasa is betoppan. Egyszerűen már nem bírom elviselni.
- Nem mondhatom el. Úgy nem lenne meglepetés. – Hangja gyengéd és én majd’ elolvadok minden szavára.
- Ne játssz velem Ian. Kérlek. Többször nem viselném el. – Nem bírtam tovább türtőztetni könnyeim, áradó patakként bukott ki belőlem a sírás. Ian szorosan magához húzott és megölelt. Én a nyakába fúrtam arcomat, elbújtatva elgyötört ábrázatom, és beleszippantottam a régről ismerős illatát.
- Sss. Nyugodj meg. – Egy perc múlva kissé eltolt magától és egy puszit nyomott a homlokomra.
– Emlékszel még arra, hogy hogyan találkoztunk? – Kérdi szomorkás mosollyal. Válasz helyett csak bólogattam és letöröltem a könnyeimet arcomról.
Hogyan is feledhetném azt az éjszakát?

La Grua egyik estjén voltam 1636-ban. A táncparkett szélén álldogálva néztem a mulatozó fiatalokat. Egyszer egy férfi lépett hozzám.
- Csak nem egyedül egy ilyen szép estén? – Kérdi egy magas, jó izomzatú, fekete hajú, gyönyörű, barna szemű férfi. – Felkérhetem egy táncra? – Kérdi lágyan, és meghajolva kezet nyújt nekem. Szégyenlősen mosolygok és odanyújtom a kezem, ő pedig egy halovány csókot lehel kézfejemre, majd finoman elragad és a táncosok közé vezet. Táncunk, lassú, kellemes homállyá vált az idő során finom, kecses mozdulatokkal lépkedtünk egymás után. A mozdulatok által egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Táncunk befejeztével, arra vágytam, hogy csak még pár percig tartson, de nem így volt. Levezetett a parkettről, egészen a bálterem előtti folyosóra.
- Ez igencsak etikátlan, uram. Egy magamfajta fiatal hölggyel, késő éjjel, kettesben, gardedám nélkül?
A férfi arcára egy hatalmas diadalittas, sejtelmes mosoly ült ki.
- Talán. – Feleli még mindig mosolyogva, majd egy mozdulattal ajka az enyémnek préselődött. Azonnal hátráltam.
- Már elnézést… - kezdtem tiltakozni, de belém fojtotta a szót tekintetével.
- Bármit is teszek az este folyamán veled, te csendben tűröd, bármi is legyen az.
- Bármit is tesz velem, én csendben tűröm. – ismételtem szavait. A férfi megint megcsókolt és én egy szó nélkül tűrtem, minden heves érintését. Majd ajka lassan a nyakamra vándorol, mire hangosan felnevettem. Amikor eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, arca meglepettségről árulkodott.
- Azt mondtam, maradj csendben… - Ismét hangos nevetésem szakította félbe.
- Ugyan, Ian… - Nevetésem egyre jobban idegesítette.
- Hogyan? – Kérdezte kikerekedett szemekkel. Egy mosoly közepette megmutattam neki a sötétebb arcomat. – Annyira meglepődött, hogy először csak hebegett.
- Az illatod… nem olyan, mint az enyém. – Dadogta inkább, csak magának.
- Elrejtettem. – Unottan feleltem.
- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? – Közelebb hajoltam hozzá.
- Olvasok a gondolataidban. – Súgtam a fülébe.


- Fiatal voltam még. – Szakította meg a kis nosztalgiámat Ian. – De, te megtanítottad, hogy hogyan viselkedik egy vámpír.
- Igen. És ezt szépen megháláltad. – Durcásan válaszoltam neki. Kibújtam öleléséből és kimentem a konyhába.
- Bianca várj. – Megragadta a karom, amitől kénytelen voltam megállni, és megfordulni. – Ha elmondom, hogy őszintén megbántam, hinnél nekem? – Az éhségtől elsötétült szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, és az elméjéhez nem fértem hozzá.
- Nem igazán. – Felelem keményen és kihúztam karomat szorításából. A hűtőből elővettem egy zacskó vért, odadobtam Iannek.
- Kösz, de én 36 fokosan jobban szeretem. – Vigyorogta.
- Megiszod. Itt nem fogsz senkit sem megölni. – Tiltakozni akart, de inkább elővett egy poharat, beletöltötte és a mikróba tette melegíteni.
- Tényleg, mi volt ez a mészárlás ma este? – Kérdezte felém fordulva.
- Semmi.
- Mond el. – Közelebb lépett és végigsimított a karomon. – Kérlek.
- Ez már nem hat rám Ian. Bocs hogy ki kell ábrándítsalak. – Akár egy sértődött gyerek felbiggyesztette ajkát és egy lépést hátrál, hogy kivegye a mikróból a már megmelegedett vért.
- Kérlek. – Leült az ebédlőasztalhoz és sötét szemeit rajtam tartotta.
- Rendben… - Lassan a poharába kortyolt, majd, mintha már hetek óta nem ivott volna, úgy öntötte magába a folyadékot. Magamnak elővettem egy üveg Bourbont és két üvegpoharat és kitöltöttem.
- Ma egy vérszipollyal volt dolgom. – Kezdtem a mesémet és felhajtottam a kezemben lévő pohár tartalmát. – Majdnem meghaltam. – Csak most esett le, hogy nem is tudom, hogy mi van Chrissel és Debivel. Biztosan jól vannak, de a vérszipolyról sem tudok semmit, bár ahogy Debit ismerem, addig, amíg nem végzett vele, addig nem velem foglalkozik, ezért gyanítom, hogy ő legalább sikerrel jár.
- Úgy tudtam, hogy van a városban egy vadász. Miért nem ő végezte el a piszkos munkát? – Kérdi tőlem és közben elveszi a Bourbonos poharat és belekortyol.
- Igen van. – És valószínűleg, Debi épp engem keres, hogy átdöfjön egy karóval, a halott emberekért. – De, nem küldhettem egyedül egy vérszipoly ellen.
- Ez nagy ostobaság volt részedről. Mit tettem volna, ha ott maradsz? – Kiabálta rám.
- Talán amit az elmúlt 70 évben, pokollá tennéd mások életét. Boldog lennék, ha megszabadulnék végre tőled.
- Ez nem igaz. – Felállt és mellém lépett. Arca hirtelen közel került az enyémhez, amibe beleborzongtam. – Most is arra vágysz, hogy letépjem rólad minden ruhádat és magamévá tegyelek. – Olyan magabiztossággal mondta, hogy az már fájt.
- Talán.
- Biztosan. – Keze a toppom sarkánál járt. – Most pedig arra gondolsz, hogy milyen régen voltál már vámpírral ergo milyen régen elégítettek ki. – Pajzán mosolyra húzta száját. Ami kapóra jött, hogy egy hatalmasat bemoshassak neki. Ütésem alatt megreccsent az állkapcsa és kissé vesztett egyensúlyából és hátra tántorodott.
- Ne nyúlj hozzám még egyszer. És csak a rend kedvéért, nagyon is volt aki kielégítsen!
- Mégis ki? – Gúnyolódott rajtam. – Egy emberrel sem fekszel le mert tiltják a szabályaid. – Nevetett fel hangosan.
- Hát megszegtem őket. – Erre már arca megkeményedett és lefagyott róla a vigyor.
- Nem.
- De még mennyire. Ian, ha nem ismernélek, azt hinném féltékeny vagy…
- Talán az is vagyok. – Morogta maga elé.
- A te hibád. Te hagytál el engem és nem fordítva, ezt ne feledd. Én veled akartam lenni. Neked nem volt elég az én életem.
- Ezt nem értheted.
- Oh, dehogyis nem értem. Értem én. Elkaptad a vámpír klimaxot és egy másik nőhöz szaladtál. – Kacagásban törtem, ki de semmi jókedv nem volt benne. Ian egy szót sem szólt csak lesütötte a szemét. – Most menj.
- De… - Kezdett tiltakozni, de szavába vágtam.
- Azt akarom, hogy menj el. És ha magadtól nem mész, akkor rásegítek. – Hegyes szemfogaim előre ugrottak, hogy nyomatékosítsák a szavaim. Elindult mellettem a kijárat felé én követtem egészen az ajtóig, de ott megtorpant. Hátra fordult, és ajkát keményen az enyémnek nyomta. Akaratlanul is szétnyílt a szám és visszacsókoltam. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba, míg én csukott szemmel élveztem. Egy túlságosan rövid perc múlva, pedig már ajka elengedte az enyémet, és mire kinyitottam a szemem, már távozott.

14. fejezet - Bizonyítékok


( Chris szemszöge)

- Megkeressük Biancát. És megölöm. – Debi kemény szavaitól egy pillanatra megdermedtem. Félelem járta át a testem minden porcikáját. Nem magamat féltettem, hanem a lányt, akinek az életéért alig két órája küzdöttem. Debi ezalatt elment mellettem otthagyva azt a bunkó Mattet és a kocsi felé indult. Utána léptem és mielőtt még kinyithatta volna az autó ajtaját rácsaptam, elzárva előle azt.
- Nem! – Ordítottam a lányra, aki szúrós szemekkel nézett vissza rám. – Nem engedem. – Már hogy is tehetném, amikor Biancáról van szó? Ő a barátunk és nem mellesleg az én… Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit is jelent nekem. Fontos a számomra, nagyon fontos, jobban, mint egy barát. Na, meg a barátok nem fekszenek le egymással, de ez már mellékes.
- Te reménytelenül szerelmes vagy, ezt gondolod mi?  - Szerelmes… ez azért elhamarkodott dolog lenne.
- Érzek iránta valamit. – Bököm ki végül az igazat. – És ő is. – Utóbbiban, bár biztos nem lehettem, de elég árulkodó jel volt, ahogy egy napja letámadott a lakásomban. Az a nap annyira tökéletes volt, éreztem a szuszogását, az érintését, ölelését, csókjait. Bárcsak most is az ágyban heverésznénk élvezve egymás jelenlétét.
- Lószart! – Olyan düh hallatszott hangjában, mint még soha. – Attól, hogy lefeküdtetek, még nem éreztek egymás iránt semmit. – Mintha nem is ő lenne. Debit eddig kedves, csacsogó lányként ismertem, de ez más. - Ittál a véréből! Te is tudod, hogy ez mivel jár.
- Nem engedem, hogy bántsd őt. – Hangomból áradt az eltökéltség.
- Te fogod megakadályozni?
- Ha kell igen. – Még alig mondtam ki az utolsó szót, amikor hirtelen egy kéz megragadta a torkom és egy másik a karomat hátra vonva a fejemet a kocsinak préselte.
- Nehogy azt hidd, hogy legyőzhetsz. Tudom, fáj, hogy egy lány lenyom, de megesik. Fogadd el. Én vagyok a vadász. Minden döntés az én vállamat nyomja, ha a városban emberek halnak meg az az én hibám, mert hagytam, hogy az érzéseim befolyásoljanak. Rendőr vagy… meg kell értened. – Hiába akartam ellenkezőjét. Igaza volt.
- Rendben. Csak adj pár percet. Gondoljuk át. – Engedett szorításából, majd amikor látta, hogy tényleg lehiggadtam levette rólam mindkét kezét, hogy felegyenesedhessek. – Szóval. Mondj el Matt mindent a holttestről, hogy még egy magamfajta „tudatlan” rendőr is megértse.
- Hm. – Fújt egy nagyot és belekezdett mondókájába a fiú.  – Az áldozat nő. Harmincas évei elején járhatott. – Mondókáját telefoncsörgés szakította félbe. Azonnal felpattintotta a mobilt és füléhez emelte. Nem szólt semmit, csak hümmögött, és egy perc múlva visszadugta a zsebébe ahonnan előkapta.
– Tévedtem. – Néz egyenesen Debi szemébe. – Először a nyakát törték ki, és csak utána harapták meg.
- Furcsa. – Mereng Debi. Soha nem fogom megszokni. Az teljesen normális, ha valakiből egy vámpír kiszívja vért, de ha az a valaki eltöri a nyakát az szenzáció.
- Miért? – Kérdem végül értetlenkedve Debit, de helyette Matt-től kapok választ.
- Ez különös megfontoltságra utal…
- Nem egy tomboló vámpírra. – Fejezte be a mondatot Debi. – Azok ilyenkor inkább letámadják az első embert, aki a szeme elé kerül, és gyorsan végeznek velük, hogy hamarabb jussanak vérhez.
- Ha ez igaz, és tényleg nem egy hisztisről van szó, akkor a testet nem hagyta volna szem előtt, hogy ráakadjunk. – Mondta Matt miközben a szemetesládához sétált, ahol a holttestet találták.
- Üzenni akar. – Megszólalásomra mindketten felkapták a fejüket. – Tudatni akarja, hogy itt van és veszélyes.
- Lehetséges.
- Akkor nem Bianca volt. – Hatalmas kő esett le a szívemről. A megkönnyebbüléstől kissé felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem Bianca volt. Ő jó. Az embereket védelmezi, nem gyilkolja.
- Azt mondtam, hogy lehetséges. Van értelme, amit mondasz. De ha tényleg nem Bianca volt, akkor ki? – Fordult a kérdéssel Matt felé, aki közben átnézte a helyszínt.
- Nem tudom. Mondjuk a zsarukám utánanézhetne, a csini kis irodájában, hogy voltak-e hasonló esetek a környéken. Kitört nyak, semmi vér. Elég jellegzetes. Talán menni fog.
- Na ide figyelj, te kis taknyos. – Kezdtem és öblös léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Megragadtam a kabátjánál fogva és felkentem a mögötte lévő falnak. Látszólag meg se kottyant neki, hogy a feje a falnak csapódott, de szemében láttam, hogy sikerült egy kicsit ráijesztenem. Nem sok kellett hozzá, hogy püfölni kezdjem, de Debi leállított.
- Most akkor meg akarod találni a valódi gyilkost, vagy inkább a barátomnak húzol be egyet?
- Még nem döntöttem el. – Néztem Debire, még mindig falhoz kenve a pasiját. – Nem lehetne mindkettőt? – A válasz egy szúrós tekintet. Elengedtem a srácot, de nem álltam el előle. Matt egy gyilkos pillantást vetett barátnőjére, majd szemét lesütve lépett el előlem. Gondolom nem tetszett neki a dolog, hogy a barátnője óvta meg egy csúnya nagy veréstől. És ha most nem lenne jobb dolgom, komolyan megagyalom a gyereket.
- Menjünk a kapitányságra. – Sürget Debi már a kocsi felé indulva.
- Én vezetek! – Kiáltom felé.
Az út nem tartott soká, mivel csak pár sarokra voltunk, de azért rátapostam a gázra. Letettem a kocsit a rendőröknek kijelölt parkolóba és már siettünk is be az irodámba. Menet közben összefutottunk Hugo-val.
- Hello, öcsi. Rég láttalak. Ki ez a szépség melletted? – Kérdi Debire mosolyogva.
- Egy barát.
- Manapság milyen sok barátot szereztél…
- Debi Gaham. – Egy tündéri mosoly közepette nyújtott kezet a lány. A bátyám persze azonnal lecsapott rá és a rá jellemző vigyorral viszonozta a gesztust. – Bianca munkatársa vagyok. – Egy rövid ideig felmerült a kérdés hogy honnan tudja, hogy Bianca ismeri Hugo-t, de végül nem szántam rá több gondolatot, biztos elmondta neki.
- Hugo Badrick. Ennek a lökött remetének a bátyja. Tényleg! Hogy rángattad el otthonról? Bár úgy tűnik nem ment nagy sikerrel, ha most itt vagytok…- Kezdte a fecsegést Hugo. Néha annyit tud csacsogni, mint egy lány. Debi illedelmesen válaszolgatott és próbálta kellemes mederben tartania társalgást, amiért hálás voltam, mert addig legalább nyugodtan dolgozhattam.
Mindhárman bementünk az üvegfalú irodámba, és rögtön el is sötétíttettem, hogy a ráérő, kíváncsi kollegáim ne lássanak be, majd nekiestem a papíroknak.
- Igen, tényleg állandóan a szemét forgatja, ha zavarban van. – Röhög éppen Hugo rajtam.
- Ha kiszórakoztad magad tesó, akkor ideje lenne nyomozóba átmenni. – Szóltam rá, mire a válasz egy színpadias szemforgatás és sóhaj.
- Most már tudod, hogy mivel kell együtt élnem. Azaz kivel. – Panaszkodta bátyám, mire Debi csak nevetett egyet.
- Menj le kérlek és hozz fel nekem minden baleseti, gyilkossági aktát az elmúlt hónapból.
- Mire kell az neked?
- Csak hozd. – Utasítom és már ki is ment.
- Baleseti? – Kérdi Debi, amikor a bátyám már hallótávolságon kívül volt.
- Eltört nyak. Megeshet, hogy balesetnek nyilvánították.
- Értem… A bátyád jó fej.
- Az. Legtöbbször. Nekem néha csak nyűg, de szeretem. Együtt csináltunk mindent, már kicsi korunk óta.
- Nekem is van bátyám.
- Ő is vadász?
- Nem. Ő… nem érti meg, hogy miért csinálom ezt. Szerinte nem a mi dolgunk, és anya is emiatt halt meg, mert nem tudta, elfogadni, hogy vannak dolgok, amikbe nem avatkozhatunk bele. – Hangjában érezhetően csengett a szomorúság. – Pár napja hajított ki végleg a családi házból. – Nem tudtam volna elképzelni, hogy annyira mérges legyen Hugo rám, vagy fordítva, hogy hátat fordítsunk egymásnak.
- Sajnálom. – Mondtam végül.
- Én nem. Így legalább megóvom őt mindettől. – Igaza volt… valamilyen szintig. Nem hiszem, hogy a testvére ne tenne meg bármit, ha arra kéri a lány, vagy ne vállalná a kockázatot, azzal hogy nála él, de nem tudtam kifejteni a véleményem, mert kopogtattak az ajtón.
- Gyere! – Ordítom ki. Az ajtó kinyitódott és Kate lépett be rajta.
Egy szó nélkül Debi felé vette az irányt, majd elővett egy pisztolyt és célzott vele, pontosan a lány szívére. 

2011. március 4.

13. fejezet - A vadász

Na... egy kis újdonság! Egy kis bebocsájtást kaptok az egyik mellékszereplő életébe, gondolataiba. Remélem ez is tetszeni fog nektek. Jó olvasást és komi író kedvet kívánok!


(Debi szemszöge)

Elfehéredtek az ujjaim olyan görcsösen szorítottam a kormányt. Feszülten bámultam ki a szélvédőn, igyekezve nem a „legrosszabb esetre” gondolni. Chris mellettem arcomat fürkészte és idegesen dobolt a combján. Már rá is akartam szólni, hogy ezzel nem segít, de nem volt kedvem megszólalni. Végül ő törte meg a közénk telepedő kellemes csöndet.
- Szerinted tényleg megette? – Egyből tudtam, hogy mire gondol, de a választ halogattam, mert magam sem tudtam, hogy mit higgyek.
- Nem tudom. – Ez volt az igazság. Tényleg nem tudtam felmérni rendesen a helyzetet, olyan gyorsan történt minden. – Bianca nagyon erős… lelkileg. Ezt bizonyítja, hogy még életben vagy. – Utalásom miatt kissé lesüti a szemét. Nem gondolhatja, hogy elfelejtettem, hogy megharapta és feltételezhetően le is feküdtek egymással. Na, igen… ez is megnehezíti mindkettőnk dolgát. – Ennek ellenére nagyon ijedt volt, amikor magához tért. És ahogy már mondtam, nem nagyon szeretnek meghalni.
- Mit gondolsz, hol lehet?
- Hát… két lehetőség van, az első: valahol éppen gyilkolászik. De, erről valószínűleg már tudnék. – Értetlen fejet vágott, ezért magyarázni kezdtem… - Van pár… szövetségesem, segítőm… vagy nevezd, ahogy akarod, akik szólnak, ha „különös esettel” találkoznak. – Ezen úgy tűnt, hogy elgondolkozott és talán még mondott volna valami, de mégsem tette. Próbáltam megint csak a vezetésre koncentrálni, amikor egy újabb kérdéssel bombázott.
- Mi a második lehetőség? Azt mondtad, hogy kettő van. Tombol… vagy…
- Otthon van. A vámpírok, (de Bianca különösen) imádják magukat és nem bírják elviselni a rendezetlen külsejüket. – Ez mindig olyan furcsa volt számomra és mindig nevetnem kellett miatta, de most áldottam őket emiatt a tulajdonságuk miatt. Bárcsak otthon volna, és a ruháit próbálgatja, vagy akármi. – Először a lakására megyek.
- Megyünk. –Nem tiltakoztam kijelentésével, mert igazából örültem, hogy nem egyedül kell végigcsinálnom. – Tényleg megölöd? – Alig csúszott ki az utolsó szó ajkain. Még én sem tudtam, hogy mit fogok tenni, ha végre megtalálom. Igazából gőzöm sincs, hogy mit csinálok, de meg kell tennem, ha nincs más. Anya mindig azt tanította, hogy ebben a munkában nem számít a múlt vagy a barátság csak, hogy mi van most a jelenben. Nagyon hiányzik. Ő tudná, hogy mit tegyen.
- Nem hagyhatom, hogy ártatlan emberek haljanak meg. – Ez csak amolyan fél válasz volt, de érződött elszántságom.
- De ő Bianca… nem ölheted meg. Azt nem hagyom.
- Én sem szívesen tenném. Az én barátom is. De ő egy vámpír! Fogd már fel! – Az utolsó mondatokat már kiabáltam. Dühös voltam. Nem Chrisre, nem Biancára… a helyzetre. Hogy egyedül vagyok ekkora súllyal a vállamon. Szerencsére Bianca házához értünk. A kocsit letettem a már megszokott helyre és már ugrottam is ki belőle, mit sem törődve Chris lassúságával. Ő csak a bérház lépcsőházában ért utol, de onnan, mintha csak versenyt futnánk egymással és az idővel, rohantunk fel az ötödikre kettesével szedve a lépcsőfokokat. Még a liftet sem volt türelmem kivárni, még gyalog is gyorsabban felérünk, mint azzal a vacakkal. Az utolsó emeleten azonban mindketten megtorpantunk. Az egyetlen ajtó tárva- nyitva állt előttünk.

- Itt volt. – Vonja le Chris a tök egyértelmű következtetést.
-  Tényleg?- Hangomból maró gúny áradt, amiért csúnyán nézett rám. – Bocsi. – Komolyan gondoltam, de nem hangzott valami sajnálkozóan.
Belépve a lakásba megláttuk a nappalit, amin mintha tornádó söpört volna végig. A földön koszos, véres ruhák hevertek, a fa dohányzóasztal felborulva, a kanapé és a két fotel elforgatva. Reflexből felkaptam a ruhákat és a fürdőbe dobtam, így próbáltam eltűntetni a nyomokat.
- Már nincs itt.
- Már értem, hogy miért vagy nyomozó. – Nem akartam piszkálni, de egyszerűen le kellett valakin vezetnem a dühömet és Chris volt a közelembe. Ha tovább húzza Bianca az agyamat, valakit megütök. De Chris lenyelte bunkóságomat és inkább odébb állt és kutakodni kezdett. Valamit nagyon keresett, de nem tudtam, hogy mit. Telefonom csörgése riasztott bambulásomból. Remegve emeltem fülemhez a mobilom.
- Vámpírunk van. – Szólt Matt köszönés nélkül a telefonba. Matt az egyik bennfentesem, aki segít elkapni a kellemetlen vérszívókat. Csakhogy most a kellemetlen vérszívó a barátnőm.
- Tudom. – Összeszorult torokkal préseltem ki magamból. Kéretlenül is megjelent a szörnyű kép a szemeim előtt, miként Bianca vörösen izzó szemekkel ragadja el egy gyanútlan lakos nyakát és vájja bele tűhegyes fogait és szívja ki belőle az utolsó csepp életet is. – Mikor?
- Ma este, még friss a holttest. Eltűnt a vér és két seb az artériánál. Vámpír.
- Tüntesd el.
- Rendben. Tudod, hogy ki volt az?
- Igen. A barátom. Ő többnyire jó. – Magam sem értem, hogy minek kell magyarázkodnom, de úgy éreztem meg kell védenem Biancát.
- Szóljak másnak?
- Ne.
- De… - próbált tiltakozni, de szavába vágtam.
- Én vagyok a vadász lánya. Az én dolgom. Korábban is megettem már. – Nem tiltakozott tovább a fiú. – Elintézem. Majd hívj, ha van egy újabb halott.  –És ezzel le is tettem. Észre sem vettem, hogy Chris közben mellém lépett és mindent hallott.
- Mi volt ez?
- Hulla. Oda megyünk. – Pár perc múlva ismét a kocsiban ültünk és az sms-ben elküldött címre igyekeztünk. Chris megint vezetés közben kezdett el faggatózni.
- Mi ez a vadász lánya dolog? Én úgy tudtam, hogy te vagy a vadász. Az apád…
- Az anyám… volt. – Helyesbítettem a szavába vágva.
- Ő is egy vadász volt?
- A vadász. A legnagyobb. Nem csak vámpírokat ölt, hanem mindenféle gonoszt. Démonokat, vérfarkasokat, kopogtató szellemeket, kísérteteket, warlockokat, szatírokat, shedukat, vetelákat, titánokat. Ha gonosz volt, Andie végzett vele. Érzéke volt hozzá… tehetsége. Remélem bennem is megvan. – Az utolsó mondatot inkább csak magamnak mormoltam.
Chris egy percig csak némán ült és emésztette az új információkat.
- Nehéz lehetett így felnőni.
Igen tényleg az volt, de nem volt időm kimondani, mert már leállítottam a motort és pattantam ki a kocsiból. Chrissel együtt egy bár melletti sikátorba tartottunk, ahol Matt már várt minket. Odamentem hozzá és egy csókot leheltem a szájára.
- Hosszú történet. – Feleltem Chris értetlenkedő arcát látva.
Az igazság az, hogy én és Matt… mi szeretjük egymást, szívből. De a „munkánk” miatt ez a románc elég bonyodalmas, ezért nem igazán vagyunk együtt. De ez tényleg elég bonyolult.
- Részletek? – Kérdem Mattől. Nagyon aranyos, ahogy a szőke haja az égbe mered, és a neonfények megcsillannak rajta. Nagy erőfeszítésembe került, hogy az állam a helyén maradjon a föld súrolása helyett.
- Úgy egy órája történt. – Eddig stimmel. Még mindig reménykedtem, hogy Matt csak téved (bár nem szokása) és nem is vámpír. – Pontosan… - Mutatott a kuka mellé Matt – ott volt a lány. A nyaka kitörve és vér egy csepp sem. Ahogy láttam elég részeg volt, és ha a boncnokunk végez, akkor mondhatok biztosat, de szinte 100% hogy a törés a harapás előtt volt.
- Várj! – Szólt közbe Chris – Boncnokotok?
- Persze az ilyen típusú hullát általában nem engedjük át a zsaruknak.
- Akkor én, mint zsaru, megjegyezném, hogy ez szabálytalan.
- Mert tudnátok vele bármit is kezdeni? Bízzátok a profikra. Ez mit keres itt? – Fordul felém a kérdésével.
- Egy barátom. – Furcsán nézett rám, mintha egy csöppnyi féltékenység bujkálna szemében, de mivel ismerem őt el is vetettem ezt a lehetőséget.
- Na, jó most mi legyen? – Kérdezte Chris mit sem törődve Matt lenéző megjegyzésével.
- Megkeressük Biancát. És megölöm. – A kocsi felé vettem az irányt, figyelmen kívül hagyva a fiúk kételkedő szemeit.
- Nem! – Ordítja Chris mellettem állva. A kezét a kocsi ajtajának támasztotta, hogy ne tudjam kinyitni azt. – Nem engedem. – Tudtam, hogy ez lesz. Még a végén a karó elé veti magát.
- Te reménytelenül szerelmes vagy, ezt gondolod mi?
- Érzek iránta valamit. És ő is.
- Lószart! – Köpöm elé. – Attól, hogy lefeküdtetek, még nem éreztek egymás iránt semmit. Ittál a véréből! Te is tudod, hogy ez mivel jár. – Szemem sarkából láttam Matt arcán az undort, amivel Chris felé néz.
- Nem engedem, hogy bántsd őt.

2011. március 1.

12. fejezet - Ösztön

Ahogy ígértem a 12. fejezet... Nagyon elkeseredtem, hogy az előző fejezethez, csupán egy megjegyzés érkezett, és elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is vagytok kíváncsiak a folytatásra... légyszíves győzzetek meg az ellenkezőjéről!


( Bianca szemszöge)

Magamhoz tértem és megláttam Christ, és hogy épp a csuklójából folyik a számba a vére. Nem tudtam magamon uralkodni, a vámpír részem felülkerekedett a még bennem lévő emberségen. Fogaim mélyen az ereibe vájtam és megpróbáltam kiszívni belőle az utolsó csepp életerőt is. Örömmel töltött el minden csepp vér, ami szétáradt bennem visszahozva a halálból. Sebeim kezdtek begyógyulni és érzékeim kiteljesedtek. Éreztem, hogy szívverése lassul, és már alig van magánál. Ép elmém utolsó szikrájával még eltoltam magamtól a kezét és minden erőmmel azon voltam, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Olyan gyorsan futottam amilyen gyorsan csak bírtam. Még javában este volt így nem kellett attól tartanom, hogy valaki véletlenül meglát. A város közepéig rohantam és igyekeztem egy kissé csendesebb utcát választani a pihenésre. Nem mintha ennyitől elfáradnék, de sebeim még nem teljesen gyógyultak be az ütközet óta és gyengének éreztem magam. Egy sikátorba mentem, ahol hirtelen motoszkálást hallottam. Egy harmincas éveiben járó férfi botorkált ott, feltételezhetően részegen. Megéreztem a vére csábító illatát és nem bírtam nemet mondani neki. Még mielőtt a férfi kiszúrt volna az árnyak közé rejtőztem és hátulról megragadtam a nyakát. Fél pillanat sem kellett és már bőre reccsent a fogaim alatt és éreztem, ahogyan a lüktető melegség átáramlik bennem. Szívverése egyre lassult, mígnem az utolsó dobbanás után, amikor minden csepp vér elhagyta testét egyszerűen a földre hajítottam a tetemet. Erőtől duzzadva sétáltam ki a sikátorból, akárcsak egy háborút nyert fővezér. Egy üzlet kirakatában megálltam felmérni magam. A ruháim vértől átázott és a hajam kócos és pár falevél is belegabalyodott. Női hiúságom nem engedett és megtorpantam a látványtól, majd megint futásnak eredtem. A lakásomig meg sem álltam. Berohantam és villámgyorsan magamra kaptam valami új ruhát és megigazítottam a frizurám is. Nem kellett több és már indultam is az éjszakába. Megálltam az első bárnál, amit megláttam és elindultam felé. A szórakozóhely neonfényű lámpái világították meg a bár előtt összecsődült fiatalok tömegét. Hosszú sor állt a bejáratnál arra várva, hogy a kidobó fiú beengedje őket. Nem álltam be a várakozók sorába, helyette egyenesen a bejárathoz lépdeltem. Egy mosolyt eresztettem a kidobó srácra, még csak a delejes erőmet sem kellett bevetnem, a magas, széles vállú szőke férfi kissé elpirulva sütötte le a szemét és emelte fel a vörös szalagot, bebocsájtva engem a klubba. Mielőtt átléptem volna küszöböt hallottam a hidegben toporgó tömeg nem tetsző hurrogását, ami persze még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Beléptem a bárba és férfiak kíváncsi szemei azonnal rám szegeződtek. Mint oroszlánok a gyenge prédára, úgy mértek fel tetőtől talpig. Pedig még nem is sejtik, hogy kiből lesz a vacsora. Egyenesen a bárpulthoz mentem és ott egy székre ültem. Megvártam, amíg a csapos felfigyel tompa, de sürgető dobolásomra a pulton. Felnéztem a férfi csodálomtól elkerekedett sötét szemébe és megpróbáltam bevetni, minden női bájom – úgy tűnt sikeresen. Közelebb hajoltam a pulton flörtölve egy kicsit a még mindig ledermedt csapossal.
- Egy martinit. – Súgtam neki, mire kissé megrázta a fejét és szintén közelebb hajolt.
- A vendégem.  – Közölte és mit sem törődve a többi várakozó vendéggel az italomra koncentrált.  Megfordultam a székemben és körbepillantottam. Még mindig több tucat férfi bámult. Idős, fiatal, nős, egyedülálló mindenki, akinek a látómezejében voltam. Máris kezdtem mazsolázgatni belőlük… ki legyen a szerencsés? – kérdezgettem magamtól. Aztán egy fiún megakadt a szemem. Úgy 25 év körüli, barna haj, barna szem és az illata… mesés. Ő lesz az én emberem. Felvettem vele a szemkontaktust és nem kellett sokat várnom és már közeledett is felém. Fekete ingét feltűrte, felfedve izmos karját és közvetlen mellettem a pultnak támaszkodott.

- Szia – Törte meg a köztünk lévő csendet. Alaposan végigmért, sokat időzve a combomra feszülő bőrnadrágon és fehér mélydekoltázsú toppomon. – Meghívhatlak egy italra?
- De még mennyire. – Rákacsintok és hatalmas mosoly ült ki arcomra. Még csak nem is sejti… - Amúgy nevem Matt. –A következő negyed óra unalmasan telt. Mesélt az életéről és kérdezgetett az enyémről. Mintha nem lenne más dolgunk.
- És te mihez kezdtél az egyetem után? – Kérdezte, miután elmesélte a szánalmas munkahelyéről szóló történetét.
- Legfőképpen utazgattam. De most ne beszéljünk. – Felálltam a székemből és kezénél fogva húzni kezdtem. – Menjünk.
Egy szó nélkül követett, bár szemöldökét felvonta kacsintásomon. Átvágtunk a báron és a hátsókijárathoz vezettem. Az ajtónál megálltam és az ajtót támasztva hátra néztem egy incselkedő mosoly kíséretében.
- Mire készülsz? – Kérdezte izgatottan Matt. Odahajoltam és megcsókoltam. Szenvedélyesen visszacsókolt és a megmarkolta a fenekemet. Na, ez sem tartott sokáig- gondoltam. Manapság túl egyszerű. Megszakítva a csókot kinyitottam az ajtót és egy sötét sikátorba léptem ki. Amikor kint voltam, Matt egy újabb csóközönnel támadt le, hevesen hol a fenekembe, hol a hajamba markolva. Egy pár percig hagytam, hogy kitombolja magát, majd úgy döntöttem én jövök. Egy sziszegés közepette szemfogaim megnyúltak, mire Matt eltolt magától, hogy megnézhessen. Belenéztem rémülettel teli szemébe és már el is kezdtem bevetni az úgynevezett kis trükkömet.
- Nem félj tőlem. – Mondtam a szemébe. – Megteszed, amit mondok neked.
- Megteszem. – Ismételte bambán. – Mi vagy te? – Már olyan sokszor hallottam ezt a kérdést, hogy nem is igazán lepett meg. Gonosz mosoly vette át a helyét az arcomon.
- Egy vámpír. Igen… létezem. – Lassan kisimítottam egy tincset az arcából és közben végigsimítottam az arcán. Végig az álla vonaláig és onnan a nyakáig. Éreztem, ahogy érintésemre összerezzen és szívverése felgyorsul. Vére illata az orromban és íze már-már a számban.
- Meg fogsz ölni? – Olyan ártatlan képet vágott, akár egy bébi fóka.
- Ühüm. – Mosolyogtam rá még mindig. Egy csókot nyomtam a vállába, majd a nyakába, de amikor nem mozdult és lényegében nem reagált semmit mérges lettem. – Miért nem félsz tőlem? – Sziszegtem arcába a kérdést.
- Azt mondtad, hogy ne féljek. – Kántálta türelmesen. – Nem tetszik?
- Nem. – Akár egy sértődött gyerek összefontam a kezeimet és még egy kicsit dobbantottam is, hogy hatásosabbá tegyem dühömet. – Azt akarom, hogy rettegj. – Amint kimondtam Matt összerezzent és szemei kikerekedtek és rám meredtek. – Azt akarom, hogy fuss, ahogy csak bírsz és menekülj tőlem, ahogy csak tudsz. – Egy lépést hátrálva teret adtam neki és ő már ki is lőtt.
- Segítség! – Ordította a semmibe. – Ez egy… egy… - Már nem volt ideje befejezni a mondatot. Hirtelen elé értem és megragadtam az ingénél fogva és a közeli falhoz nyomtam.
- Látod? Így már jobb. – Teste vonaglott szorításom alatt, de hiába próbálkozott, előlem nem
 
menekülhet. Erővel hátradöntöttem a fejét felszabadítva a nyakát és fogaim mélyen belevájtam. Nem csak az illata volt olyan finom. Lassan megtöltött életerővel. Minden porcikám átjárta a meleg, meghamisíthatatlan élet. A fiú még vonaglott, de egyre gyengébb és gyengébb lett, míg el nem ájult és nyugodtan fojtathattam vacsorámat. Lassan, kiélvezve az utolsó cseppet is dobtam el magamtól a hullát. Felegyenesedtem és megtöröltem a kezemmel a számat, amin még pár csepp vér éktelenkedett. Annyira voltam már tapasztalt, hogy tudjam, hogy hogyan nem kenem össze a ruhámat, így attól már nem kellett tartanom, hogy valaki véres ruhában lát meg. Egy pár pillanat múlva azonban elképedtem és teljesen ledermedtem. Ugyanis akkor jöttem rá, hogy mit is tettem. Megöltem egy embert. Pontosabban két embert egy éjszaka alatt. Ez nem én vagyok, én védem őket, nem elpusztítom. Az előbbi elégedettségemet átváltotta a megvetés. Saját magamat gyűlöltem a tetteimért, azért ami vagyok. Egy légből kapott ötlettől vezérelve a számhoz emeltem a csuklóm és egy harapással felszakítottam rajta bőrt, hogy a vére kibugyogjon. Matt szájához tartottam, és ott is tartottam, amíg be nem forrott a seb. Reakcióra várva mellé guggoltam és előre- hátra billegtem sarkamon. De mindhiába… nem történt semmi. Újra elszörnyedtem látva a halott fiút a földön heverve. Annyira megijedtem, hogy elfelejtettem óvintézkedést tenni, csak rohanni kezdtem. Sötét, elhagyatott utcákon igyekeztem hazamenni, hogy vége legyen ennek a szörnyű napnak. Végre megláttam a biztonságot jelentő bérházat, ahová be is siettem. A lépcsőházban lassítottam csak le, de egy ismerős illat megcsapta az orrom, amitől ismét futásnak eredtem. A lakásomba érve lehajítottam a kabátom és az illatot követve a hálószobámba értem. Ott megláttam a sötét alakot a szobám közepén állva.
- Megjöttél?