2011. július 26.

25. fejezet - Új csapás

Hát azt kell hogy mondjam hogy sajnos mostanában nem szoktam ilyen gyorsan készen lenni az új fejezettel, de olvasva a kommenteket. Nektek köszönhető hogy ismét megszállt az ihlet és tudtam hozni az új fejezetet. Hogy egy kicsit húzzam a mézes madzagot, ez a fejezet Chris szemszögéből írja le az eseményeket. Remélem tetszeni fog ez egy könnyedebb fejezet lesz... Várom a kommenteket!


(Chris szemszöge)

Egy erdő közepén álltam. A magas fák beárnyékoltak mindent, csak a Hold halovány fénye világított meg egy kis részt. Elindultam és megpróbáltam átvágni magam a sűrű bozótoson hogy eljussak a fénycsíkhoz de hiába erőlködtem valami megmagyarázhatatlan visszatartott. Utamba akadt egy nagyobb kő amiben sikeresen fel is buktam amint kiegyenesedtem a Hold által bevilágított területen megpillantottam Biancát. Csak egy vékony fehér ruha volt rajta, szőke haját a szél lebegtette. Olyan volt akár egy angyal. Felém fordult és hívogatóan kitárta karját. Rohanni kezdtem. Minden erőmmel azon voltam hogy karjaimban érezhessem, hogy átölelhessem, megcsókolhassam és biztonságban tudhassam. Futottam amilyen gyorsan csak bírtam de nem értem el. Valami zajt hallottam és egy árnyat elsuhanni a közeli fák között egy pillanatra megálltam és lassan a zaj irányába léptem míg egy éles hangra nem lettem figyelmes. Bianca felé fordultam és megláttam elgyötört arcát, már nem volt olyan távol épp egy karnyújtásnyira állt tőlem én rá mosolyogtam de ő csak elgyötört arccal meredt rám.
- Bianca! - Kiáltottam felé, mire sírni kezdett. Ismét láttam az árnyat elsuhanni de most már az én gyönyörű angyalom mögött. - Bianca! - Kiáltom felé ismét mire kinyúlt a keze és felém mutatott. Lenéztem a mellkasomra mire hirtelen egy kéz tört ki onnan ami a szívemet markolta. Felordítottam a fájdalomtól és zuhanni kezdtem. Az utolsó kép Bianca rémült, megtört arca volt.
Hatalmas puffanás ébresztett lidérces álmomból. Zihálva kaptam meztelen mellkasomhoz ellenőrizve hogy minden a helyén van-e. Még mindig az álomtól sokkos állapotban kimásztam az ágyamból és a fegyveremért nyúlva az iménti hang forrását kerestem. Amint kiértem a nappaliba megláttam Debit a TV előtt gubbasztva. Ránéztem kérdőn mire nagy nehezen észrevett engem is rám förmedt.
- Mi van, le akarsz lőni? - Kérdezte undokan.
- Nem csak...
- Akkor tedd le gyorsan mielőtt kárt teszel valamiben! - Utasított, akár egy gyereket.
- Jó reggelt! Úgy tűnik rosszat álmodtál. - Utalt ezzel csapzott megjelenésemre.
- Igen... úgy volt. Bocsi Debi de nem volt bezárva az ajtó? - Még nem hagytam nyitva főleg nem éjszakára.
- De, be volt.
- Te... te betörtél a lakásomba?
- Hát ha úgy vesszük... de én inkább úgy mondanám hogy beengedtem magam. Nem akartalak felébreszteni.
- Ez őrület! Na mindegy. Mi volt ilyen sürgős?
- Te el tudod hinni hogy Bianca ilyen felelőtlen volt? Csak úgy átváltoztatott egy embert!? Ehhez nincs joga!
- Nézd, Debi, ha azért vagy itt hogy Bianca döntését felülbíráld vagy hogy társat keress az ócsárolására rossz ajtón kopogtatsz. - Vagyis nem kopogtatsz. - Nem voltunk ott, nem látjuk át teljesen a helyzetet és biztos vagyok abban hogy Bianca megfontoltan döntött és ha lett volna választása akkor nem így cselekszik.
Mondandóm végén nem szólt semmit csak bámult rám. A hajával kezdett babrálni és feldolgozni amit az imént mondtam.
- Rendben. - Mondta végül. - Ettől függetlenül nem tetszik amit csinált.
- Nekem sem. Egyáltalán nem.
- A másik... amiért rád törtem. Az éjjel találtunk egy újabb hullát amit eddig tudunk róla hogy valószínűleg vámpír tehette. El kellene mennünk megnézni. Bianca nem vette fel a telefont, és mivel gyanítom hogy pillanatokon belül kapod a hívást hogy hullát találtak, ezért intézhetnénk közösen az ügyet.
- Az embereid most nem intézték el, ahogy szokták?
- Sajnos későn értek oda. De ne aggódj a hulla házban is van ismeretségem. Úgyhogy öltözz.
Már mentem is vissza a hálószobámba és a ruháim közt kutattam amikor megcsörrent a telefonom.
- Hello Chris, van egy újabb halottunk. - Szólt a telefonba a bátyám.
- Tudok róla, már rajta vagyok.
- Ne menjek érted? Vagy ott találkozunk?
- Nem kell ezt elintézem én. Majd bent találkozunk. Úgy egy óra másfél és bemegyek az őrsre, addig elintézem a hullaházat.
- Biztos vagy benne? Ne menjek veled?
- Igen, biztos. De most mennem kell. Egy óra tesó.
- Ok, na hello. - És le is tette.
Gyorsan felkaptam a fél kézzel előráncigált ruhadarabokat és vissza is mentem Debihez aki most a kezében két kávéval várt. Vigyorogva nyújtotta felém az egyik papírpoharat.
- Amiért betörtem a lakásodba. - Elvettem a kezéből és belekortyoltam a forró kávéba. Éreztem ahogy átjárja a meleg minden porcikám és a koffein lassan az ereimbe jut.
- Egy angyal vagy. - Mondtam két korty között, mire hangosan felnevetett.
- Ezt a mondatod el felejtsd! Na, de söprés mielőtt még lekéssük a randinkat a kedves Susan Gabe-bel.
Pár perc múlva már a lakóház alagsorában lévő parkolóban voltunk a kocsim előtt.
- Szóval...- Nyitottam ki közben az ajtót. - Az áldozat nő, Susan Gabe... tudunk róla még mást is?
- 23 éves, egyetemista, egyiptológiát tanult, régész szeretett volna lenni. A családja jómódú és volt egy kutyája.
- Nem vicces. - Vágtam a kutyás megjegyzéséhez. - Szóval, egyiptológia... lehet esetleg köze a vámpír támadáshoz?
- Nem hiszem. Nem szokták megkérdezni táplálkozás előtt hogy mit tanult az illető.
- Rendben ne humorizáljunk, inkább irány a hullaház.
- Nem fura, hogy folyton ott kötünk ki?
- Már meg sem lepődök. - Az utunk a hullaházig szerencsére rövid volt, de azt a kevés időt is kellemesen töltöttük. Debi nem emlegette fel újra Bianca ügyeit és csak mindenféle ostobaságról beszélgettünk, például hogy mik mennek a TV-ben és ehhez hasonló érdektelen dolgokról. Amikor végre oda értünk az első dolgom volt, hogy berontottam Kate irodájába. Azaz berontottam volna, ha Debi meg nem akadályoz bennem.
- Nem kellene. Attól a nőtől soha az életben nem tudnánk megvizsgálni.
- Jól van akkor mire gondoltál? Lógjunk be?
- Az is megoldás... De van egy könnyebb.- Balra fordult és rögtön felcsillant a szeme, egy lépést tett előre és kitárta a karját. - Jared! - Kiáltott fel és a következő pillanatban már át is ölelte egy fiatal szőke srác. Nem lehetett több huszonötnél de valahogy a szemén valami nem stimmelt. Amint elengedték egymást mindketten felém fordultak.
- A nevem Jared, örülök hogy találkozhatunk, már sokat hallottam önről.
- Jared itt dolgozik már... nagyon régóta. - Magyarázta Debi.
- Elnézést de te nem... nem...?
- De igen. Azt hiszem tudom mire gondol és azt kell mondjam hogy igen. Én vagyok az egyik nagy ellátó a "társaságunkban".
- Egy igazi jótevő. - Magyarázta ismét Debi.
- Rendben... akkor talán meg is nézhetnénk a hullánkat.
- Oh, igen Susan. - Vezetett be a boncterembe egyenesen egy fiatal lány testéhez. - Gyönyörű egy teremtés volt.
- Ezt nem vámpír tette. - Jelentette ki Debi.
- Persze hogy nem. Ki állított ekkora marhaságot? A fajtánk ettől szebb munkát végez, nem hagy ekkora sebeket a nyakon főleg nem a testen.
- Jól van Jared meg ne sértődj. Ez csak egy füles volt.
- De ha nem vámpír, akkor mi tehette ezt? - Kérdeztem végül. Nem kaptam választ. Egy gyors búcsú után Debivel megpróbáltunk minél hamarabb kijutni a hullaházból, mielőtt még Kate észre veszi hogy ott jártunk, szerencsére sikerült elkerülnünk egymást. Rögtön autóba pattantunk és a kapitányságra igyekeztünk. Ott leróttam a szokásos köröket. A bátyám megadta a lány családjának és barátjainak a címét, sőt még az egyik prof számát is megkaptuk. A papírt amin a nevek és címek voltak Debire bíztam aki amint visszaértünk a kocsiba tanulmányozni kezdte.
- Azt hiszem van egy nyomunk. - Jelentette ki.
- Máris? És mi lenne az?
- Ismerem a professzorkát. Az egyetemen okkult tudományokkal foglalkozik és elég jártas a természetfelettiben. Szerintem kezdhetnénk nála a nyomozást.
- Akkor irány Henry Canagen! - Már el is indultam a Debi által megadott címre.
- Kérdezhetek valamit? - Kérdezte Debi hosszas hallgatás után.
- Persze. - Nevettem fel.
- Te szereted Biancát ugye?
- Öhm... - Ezt a kérdést már sokszor feltettem önmagamnak, de a választ még nem tudtam. - Azt hiszem.
- Nem félsz ettől az Iantől, hogy lecsapja a kezedről?
- Nem igazán. - Hazudtam könnyedén. Hát hogy ne tartanék az exétől?
- És azon gondolkoztál már, hogy ti nem lehettek együtt? Nem lehet. Bianca nem menne bele. Te halandó vagy. Megöregszel, és meghalsz. Ha Bianca szeret téged akkor belehalna a fájdalomba, ami az elvesztéseddel jár. Nem hiszem hogy belemenne. Vagy lehet hogy téged is át akar változtatni...
- Hagy abba Debi! Semmi alapja nincs a vádaskodásodnak. - Semmi alapja...

2011. július 21.

24. fejezet - "Az én hibám"

Nagy kihagyás után de újra itt vagyok és hoztam az új fejezetet! A nyáron talán még a következő hetekben többször lesz friss de itt a fesztivál szezon és kevesebb időm jut az írásra. Szeptembertől persze ismét visszatérek a régi kerékvágásba. Köszönöm azoknak akik a szünet alatt is látogatták az oldalt és hogy nem adtátok fel. 


Kiléptem a fénybe és csukott szemmel vártam a túlzott bizalmam következményeit. Vártam és vártam és semmi. Hatalmas megkönnyebbülésemben mintha egy óriási kődarab esett volna le a szívemről. Ian nem hazudott, ez egyszer nem vert át, de ez még nem jelenti azt hogy megbízhatunk benne.Egy jótett még nem törli el a sok rosszat amit eddig velem és szegény Aaronnal tett. Miatta kellett átváltoztatnom és ezt soha nem fogom megbocsátani neki, de ezt ő maga is tudja. Vissza néztem a kényelmesen heverésző Ianre és tekintetünk egy pillanat erejéig egybeforrt majd visszamentem. Becsuktam az ajtót és Ian mellé ültem.
- Aaron! - Egy szempillantás alatt előttem is állt. Kerek szemekkel várt míg mondok valamit, de nem tudta fékezni magát.
- Na, működik? Mondd hogy igen kérlek!
- Szerinted ha nem működne akkor Bianca még itt lenne!? - Köpte a srác felé a szavakat, mire mindketten rosszallóan meredtünk rá. - Csak úgy mondtam!
- Tessék. De egyenlőre még csak az erkélyre menj vele kérlek. Hamarosan kimehetünk az utcára is de még innod kell vért és még nekem sem ártana. Légy még egy kicsit türelemmel. - Végig sem hallgatott már az ujján a gyűrűvel az erkély felé sietett. Kilépett a fénybe és lassan tesztelgette a Nap sugarainak érzését a bőrén.
- Még hogy türelemmel neked és nekem sokkal tovább tartott beszereznünk egy ilyen csecse-becsét. - Csóválta a fejét mellettem Ian és felült.
- Köszönöm.
- Miattam kellett átváltoztatnod a fiút ennyit igazán megtehettem értetek... hm... ez vicces!
- Mégis mi?
- Olyanok vagyunk mint egy család! - Hangos nevetésben tört ki és játékosan rácsapott a combomra.
- Én nem mondanám viccesnek... sőt...- A gondolat és rémisztő volt. Aaron és én... mi mások voltunk, kötődtünk egymáshoz, hisz én vagyok a teremtője... olyan anya féle vagyok, de hogy Ian mint apa... nem távolról sem. Ez a beteges gondolat is csak az ő elborult agyából pattanhatott ki.
- Bianca, működik! - Kiabál be Aaron. Olyan jó boldognak látni.
- Gyere, iszol egy kis vért és mehetünk is ki az utcára.
- Tényleg kiviszed? - Kérdi Ian felém hajolva. - Nem gondolod hogy még korai? Mi van ha emberekre támad egyedül nem boldogulsz vele.
- Megbízok benne. Nagyon jól kezelte a dolgokat. És különben is velünk jössz te is. A biztonság kedvéért.
- De nekem volt... - Kezdett tiltakozni, de amikor a szemébe néztem feladta. - programom. De elhalaszthatom. A család mindenek előtt.
- Ne nevezd így! Ijesztő és beteges. - Fordult hozzánk Aaron.
- Látod Ian, nem csak én gondolom így. - Nevettem el magam.
Pár perc alatt mindhárman ittunk és készen álltunk Aaron első sétájára vámpírként. Mindhárman izgatottan vártuk hogy mi fog történni. Aaron kíváncsi és új tapasztalatokat remél, én inkább csak tesztnek szánom az utunkat, hogy hogy bírja a fiú az emberek közelségét. Ian pedig... a fene se tudja hogy mi jár éppen abban a beteg, pszichopata agyában, de az biztos hogy türelmetlen dobolása a combján izgatottságra utal.
- Indulhatunk végre? - Sürgetett már sokadjára.
- Aaron, mielőtt elindulnánk... csak ide az utcára megyünk, beülünk a legközelebbi kávézóba és kész. Első útnak  éppen elég lesz. Talán még sok is. De amint érzed hogy...
- Hagyd mááár - nyűgösködött Ian szavamba vágva. - Nem a Disney Landbe megyünk csak ide az utcára.
- Nem lesz semmi baj. - Nyugtatott meg Aaron is.
Kissé aggódva de kiléptem az ajtón és a fiúk követtek. Még mielőtt elindultam volna a lépcsőn visszafordultam és Aaron szemébe néztem és bevetve minden "teremtői" Erőmet utoljára figyelmeztettem.
- De semmi vámpírkodás!
- Ííígérem, csak menjünk máár. - Aaron izgatott hangja bezengte a lépcsőházat. Nem volt mit tenni nem tarthatom fogva hátralévő idejében. Egyszer meg kell történnie és mi baj lehetne ha két felnőtt vámpír is vele van.
- Ne ácsorogjunk itt amíg le megy a nap! - Sürget Ian mire egy rosszalló nézés után elindultam.
Minden lépéssel egyre bizonytalanabb lettem de amikor láttam Aaron arcát amikor kilépett a fénybe, átéreztem a megkönnyebbülést és a meleget ami átjárta.
- Na, akkor mehetünk is...
- Hova? - Kérdeztem rögtön a szívemhez kapva. - Ian... mit tervezel már megint!? - Aggodalmam megint visszatért és ha lehetséges még fokozottabb lett az eddiginél.
- Ne nyugtalankodj. - Lépett a hátam mögé Ian és a vállamhoz nyúlt és masszírozni kezdett, de amint megéreztem kezeit elhúzódtam tőle és Aaron mellé léptem. - Csak elmegyünk a parkba, eszünk egy hot dog-ot és haza jövünk. Nem igaz öcsi?
- Pontosan. Csak egy kicsit menjünk le a parkba, hagy érezzem a napfényt.
- Nem tetszik ez nekem. Nem hiszem jó ötlet lenne olyan sokáig kint lenned. Nem fáj a torkod? - Próbáltam finoman célozgatni az éhségre figyelembe véve a járókelők olykor igen pontos hallását.
- Kérlek. - Aaron szeme tisztán csillogott, nem látszódott az éhség tipikus jele a szemgödrök alatt.
- Igen anyuciii kérleeek! - Nyavajgott Ian is.
- Rendben! Egy feltétellel, ha abbahagyod ezt a gyerekes viselkedést.
Ian színpadiasan kihúzta magát és megindult a park felé Aaron pedig csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal az arcán várta míg én is megmozdulok. Vettem egy kis lendületet és nagy nehezen elindultam én is. Rettegtem a következményektől. El sem tudom képzelni hogy mi történne ha egy éhes friss vámpír kiszabadulna a városban. Vagyis pontosan el tudom képzelni... sajnos.
Még amikor én is fiatal voltam és mohó és Alexandrával bejárva egész Európát csak pusztítást hagyva magunk után, találkoztunk egy újszülöttel egy Angliai kisvárosban. A fiú teljesen össze volt zavarodva, nem értette mi történt vele. A teremtője magára hagyta és a fiú egyedül próbálgatta szárnyait. Amint a városba érkeztünk a fogadóban ahol megszálltunk rögtön az a hír fogadott hogy valami kegyetlen állat marcangolja halálra az embereket éjszakánként és napról napra egyre több az áldozat. A következő éjszaka össze is futottunk az újdonsült fenevaddal, amikor épp meg akart minket támadni. Alexandrának persze nem okozott akadályt fél kézzel lenyomni egy friss vámpírt. Viszont ezzel olyan módon felhergelte hogy egy éjszaka alatt kiirtotta az egész falut. 
Beleborzongtam az emlékekbe és amint feleszméltem már a parkban találtam magam. Ian és Aaron egymás mellett állva engem bámultak és amikor feléjük fordultam összesúgtak és nevetni kezdtek. Akár a kamaszok.
- Egész végig itt állunk és röhögcséltek, vagy eszünk végre? - Kérdeztem gúnyosan mire mindketten elmosolyodtak és velem együtt megindultak a hot dog árus felé.
Amikor mindenki megkapta a saját adagját, leültünk egy közeli padra amíg megettük azt a pár falatot. Rám fért végre valami normális emberi kaja, észre sem vettem h már mennyire éhes voltam, pillanatokon belül be is faltam a kiflimet. Amikor mindenki végzett a hot doggal, még egy kicsit a parkban maradtunk. Aaront faggattuk az életéről, szokásairól.
- Nem vagyok azaz voltam a suli menő sráca, egyszerűen csak sokan ismertek és mivel én vagyok az egyik szerkesztője a suliújságnak ezért fontos szerepet játszok a közéletben is. - Mesélte összegzésként.
- Csak játszottál öcsi. - Jegyezte meg Ian epésen.
- De ne aggódj, amilyen jól kezelted ma is az emberek közelségét úgy érzem pár év múlva vissza is mehetsz a suliba. Csak légy türelemmel. A te biztonságodért aggódok. - Megszorítottam a kezét még biztatásul és felálltam az asztaltól kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat, ekkor vettem észre hogy már majdnem besötétedett.
- Lassan ideje indulnunk, így is sokkal tovább maradtunk mint terveztem. - Megvártam míg a fiúk is feltápászkodnak majd elindultam az úton amelyiken érkeztünk. Lassan lépdeltem a kikövezett járdán a park közepén és figyeltem ahogy a fák levelei susognak a mellettünk lévő erdőben. Amikor utoljára itt jártam az életemért küzdöttem és majdnem megöltem Christ. Nem akarom hogy Aaron is elveszítse a fejét, lehet hogy ő nem tudná még annyira sem fékezni magát mint én és annak végzetes következményei lehetnek. Hátra fordultam hogy lássam hogy mennyire maradt le a két jómadár de amikor visszanéztem nem volt senki a hátam mögött. A szívem elkezdett kalapálni, megrémített a tudat hogy egy újszülött vámpír Ian társaságában kószál a városban. Szerencsére nem láttam egy embert sem a közelben így minden sebességkorlátozás nélkül vissza siethettem a padhoz ahol ültünk de már nem volt ott senki. Nem is olyan messze viszont nevetést hallottam méghozzá Aaron volt az, amint oda értem láttam hogy Iannel egy focilabdát dobálnak a magasba.
- Mégis mi ez!? - Förmedek rá Ianre.
- Csak egy kis rögbi vámpír módra. - Magyarázta higgadtan miközben bennem egyre csak nőtt a düh. - Figyelj Aaron, hosszú lesz! Használd a hiper-szuper-vámpír-gyorsaságot! - Eldobta a labdát majdnem a park végéig, egészen a kis erdő széléig, Aaron persze utána rohant és elkapta a labdát mielőtt az földet ért volna. Onnan is láttuk hogy végig méri magát és a köztünk lévő távolságot.
- Aaron, gyere vissza! - Kiáltom neki. - Ideje haza mennünk holnap is kijövünk, de most menjünk! - Tudom hogy meghallotta, mert rám nézett majd Ianre.
- Gyere öcsi, hozd vissza a lasztit! - Szólt neki Ian is.
Aaron lassan a földre helyezte a labdát majd megint felegyenesedett.
- Aaron, ne! Gyere vissza! - Ordítottam, szinte olvasva gondolatait. - Aaron!
Még felénk nézett és elkezdett rohanni az ellenkező irányba. Abban a pillanatban mi is elindultunk de már késő volt mire oda értünk a nyomát sem éreztük. Eltűnt. Ian a kezébe vette a labdát megpörgette a két keze között és az erdő felé nézett ahol Aaron eltűnt.
- Ok, azt hiszem ez az én hibám volt.

2011. május 26.

23. fejezet - Újszülött

Hali, hoztam is az új fejezetet most egy kicsit korábban. Remélem bejön nektek ez is legalább annyira mint az előző. Bocsi a függővégért de annyira adta magát... Jó olvasást és komi szóró kedvet hozzá!


(Bianca szemszöge)

- Gratulálok, anyuka lettél! - Mormolja Debi, amint kiléptem Aaron szobájából.
- Fogd be! Tudod, hogy én sem akartam.
- Akkor te... te most átváltoztattad.. izé... - Dadogta Chris.
- Igen, vámpír lett belőle. - Láttam a lesújtó tekinteteket és felment bennem a pumpa. - Ide figyeljetek... én sem akartam. El sem tudjátok képzelni milyen nehéz nekem, amellett, hogy együtt kell élnem a tudattal, hogy tönkretettem egy emberi életet, még teremtő is lettem. - És fogalmam sincs hogy mit tegyek most. Soha nem akartam senkit erre a sorsa, így nem is gondolkodtam el azon hogy mi lesz ha mégis. - Meghalt volna. Nem hagyhattam.
- De ez volt az egyetlen megoldás!? - Tér ki hitéből Debi is.
- Gondolj amit akarsz, hibáztass csak, én akkor is jót cselekedtem. Nem hagyhattam...
- Ne akard nekem bemesélni, hogy jó dolog élőhalottá változtatni egy embert. - Próbáltam volna megvédeni magam valami olyasmivel, hogy nem mondom hogy jó dolog de szükséges volt, de már késő. Debi fogta a cuccát és lelépett. Az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy a fal is beleremegett. Összetörve rogytam le a kanapéra, a mellettem ülő Chris mellé. Ő csak nézett, és úgy tűnt erőt gyűjt, majd egyik karjával átölelt.
- Meg kellett tenned?
- Igen.
- Hiszek neked. - Arrébb csúszott és egy kis fészkelődés után az ölébe hajtottam a fejem. Megnyugtatott a jelenléte és ahogy simogatta az arcom, a hátam, végül a hajammal babrált.
- Nem tudom mit tegyek, Chris. Tanácstalan vagyok. Még soha sem gondoltam arra hogy egyszer teremtő legyek, nem tudom hogyan kell csinálni.
- Végül is ez olyan mintha, a gyereked lenne... igaz?
- Nehéz megmagyarázni, olyan mintha a testvérem és gyermekem lenne egyszerre. Szorosabb a kötelék köztünk mint az emberek között. Azt mondják, hogy az utód elvesztése akkor fájdalommal jár, hogy a legtöbb teremtő azután öngyilkos lesz.
- Neked ki a teremtőd?
- Hm... ő már rég szabadon engedett.
- Hogy érted? Mondd el a történeted. - Egy nagy sóhajtás után sikerült összeszednem a gondolataimat annyira, hogy megpróbáljam megértetni vele.
- Miután engem akaratom ellenére, csupán unalomból változtattak át, és a teremtőm sem volt egészen beszámítható, így elkanászodtam, ha lehet így mondani és őrjöngeni kezdtem. Fellázadtam a teremtőm ellen míg ő szabadon nem engedett, azaz elszakította a köztünk lévő köteléket. Nem sokkal később megölték, de mivel nem tartoztam már hozzá nem dúlt fel a dolog. Mit mondjak nem volt meg az apa-lánya kapcsolat. Ezután eljött az őrjöngés időszaka, mivel nem tanítottak meg hogy hogyan uralkodjak, magamon, egy évszázadon keresztül még a vámpírok között is könyörületlen voltam. - Ismét beugrott a kép amikor Alexandrával a hosszú asztalnál ülünk a régi abroncsos szoknyáinkban és körülöttünk, vér és élettelen testek hevernek a szépen megterített asztalon. A jelenettől kirázott a hideg is. - Tudod, azt az időszakot nem szívesen emlegetem, érthető okokból. Azóta is minden nap gyötörnek a képek, hogy mennyi gonosz dolgot követtem el az emberek ellen és...
- Az régen volt. - Jelenti ki határozott hangon Chris, majd szavai meglágyulnak és ismét simogatni kezd. - Az a múlt, most azon vagy segíts az embereknek és kiküszöböld a régi hibákat, és ez a fontos.
- Félek. - Motyogom immár felé fordulva. - Félek, hogy nem leszek jó ebben a teremtés-dologban és ő is...
- Ne beszélj ostobaságokat. Jobbat nem is kívánhatott volna a kölyök. Jó kezekben van. - Közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokra.
- Nagyon remélem. - Motyogom, aztán erőt vettem magamon és feltápászkodtam. - Azt hiszem viszek neki egy kis vért. Sokat kell innia amíg még újszülött.
Alig mondtam ki, de máris nyílik az ajtó és kiszáguld belőle Aaron, majd a mögöttem lévő falnak nyom.
- Látom sikerült megtapasztalnod a gyorsaságod és az erőd. - Mondtam fintorogva, miközben lefejtettem a kezeit a vállaimról.
- Mi ez? - Kérdezte fájdalomtól meggyötört hangon. - Ég a torkom! Mintha... mintha még égő parazsat nyeltem volna!
- Az éhség. - Szemöldök ráncolva néztem Chrisre és pillantásom Aaron is követte. - Azt hiszem most jobb lenne ha elmennél, nem vagyok biztos benne hogy tudja magát fékezni.
- Rendben. Később hívlak. - Azzal vette is a kabátját és magunkra hagyott.
- Gyere, van a hűtőben valami, ami segít rajtad.
Pár perc múlva már tettem is a gőzölgő mikrózott vért az asztalra. Egy pillanatig még bámulta, aztán kortyolgatni kezdte, majd amikor lehörpintette az utolsó cseppig, már adtam is neki a következőt. Így ment ez egészen amíg ki nem ürítette az ötödik bögrét is.
- Te mindig így érzel? Mármint a fájdalom.
- Egy idő után megszokod.
- Mégis mennyi?
- Nem tudom. De azt igen, hogy nem mostanában lesz, és addig...
- Addig nincs egyetem, vagy más közösségi területen mászkálás. Tudom már elmondtad ezerszer. - Vette ki a számból a szót mire mindketten elnevettük magunkat. - Fura.. ez most lényegében olyan mintha az anyám lennél. Pedig nekem nem volt. Mármint nem ismertem az anyámat, nevelőszülőknél laktam egészen az egyetem előttig.
- Sajnálom. Nem lehetett könnyű neked. - Kinyújtottam a kezem és az övére helyeztem valami vigaszként. Be kell látnom hogy most már nekem ő a családom... vagy valami hasonló.
Épp az egyik első meghitt pillanatunkat éltük át, amikor kirobban a bejárati ajtó és nagy zajjal be is csapódott.
- Megjöttem! - Ordítja a nappaliból Ian és bennem máris felment a pumpa. Láttam Aaron arcán hogy nagyon jól tudja, hogy ki érkezett az imént és láttam szemében a dühöt ahogy egyre nagyobb lángokkal ég benne.
- Nyugodj meg. Gyere ki velem, de majd én elintézem. - Suttogom olyan halkan hogy csak ő hallhassa meg, majd elindultunk a hang irányába.
Amikor a nappaliba értünk Iant a kanapén elterülve találtuk.
- Nem azt mondtam hogy többet hallani sem akarok rólad!? Takarodj a házamból!
- Azt... nem tehetem... - Jelentette ki színpadiasan, majd közelebb lépett, annyira hogy csak pár centi volt az orrunk között. - Nem tudlak elhagyni mondtam már és nem is foglak.
Már épp tiltakozni akartam amikor hirtelen megfordult és Aaron felé vette az irányt.
- Figyelj öcsi, bocs a múltkoriért. - Láttam Aaron arcán hogy legszívesebben képen törölné, de gondolatban már küldtem is az utasításokat.
-Tudom, én is képen vágnám, az nem kifejezés, de várjuk meg hogy miért jött, utána lesz időnk seggbe rúgni. - Ez egy pillanatra Aaron arcára egy röpke mosolyt csalt, de rögtön visszaparancsolta fagyos tekintetét.
- De, engesztelésül hoztam neked valamit. - Jelentette ki majd a bejárati ajtó melletti kis szekrénykére mutatott. Aaron először rám, aztán Ianre nézett. Én is a mellettem álló férfira meredtem. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, mégis mit akarhat megint?
- Gyerünk, ne várass meg! - Összecsapta a kezét és izgatottságot színlelve leste Aaron minden mozdulatát.
- Menj csak oda, nem hiszem hogy ide merne hozni bármilyen ártalmas dolgot. Tudja hogy akkor megölném. - Mindketten rám meredtek. Ian, komolyan vette amit egyébként komolyan is gondoltam, és talán még kicsit tartott is tőle. Aaron viszont kérdő szemekkel nézett rám. - Majd elmesélem. - Válaszoltam ki nem mondott kérdésére. Aztán lassan a szekrénykén heverő kis doboz felé vette az irányt. Amint Aaron megmozdult, Ian már előttem is termett.
- Gratulálok, teremtő lettél! - Mosolyogja, mintha a világ legnagyszerűbb dolga lenne.
- Igen, sokat segítettél benne. - Válaszoltam neki durcásan miközben, leültem a kanapéra. Aaron kezébe vette a dobozkát és mellém telepedett, majd Ian is csatlakozott és a másik oldalamra ült.
- Nyisd ki nyugodtan, nem harap. - Mondja Ian miután mindketten óvakodva nézegettük a kis dobozt. Aaron egy határozott mozdulattal felpattintotta, és egy fehérarany gyűrűt találtunk benne.
- Mi ez? - Kérdezte tőlem a fiú.
- Azt hiszem tudom... - Kérdő szemekkel néztem Ianre. - Honnan találtál te egy boszorkányt ennyi idő alatt?
- Elhiheted nem keveset utaztam érte... Vedd csak fel kölyök, ez segít a napon járni. Így nem kell egész hátralévő életedet a négy fal közt tölteni.
- Biztosan működik? - Kérdezte Aaron rá se hederítve Ianre.
- Mindjárt megtudjuk. - Már vettem is le a gyűrűmet, és felvetem a dobozban találtat. - Húzódj árnyékba, kimegyek az erkélyre. - Szerencsére az ablakok fényszűrősek, amik kiszűrik azokat a sugarakat, amik ártanak nekünk így eddig nem bántotta Aaront, de nem akarom hogy baja essen így óvatosságra intettem. Felpattantam és néhány lépéssel átszelve a nappalit már az erkély ajtaja előtt álltam. Megvártam amíg Aaron biztonságba húzódik, majd ránéztem Ianre. Tudja jól hogy ha rossz a gyűrű menten elégek, én viszont tudtam hogy Aaronnak szánta a gyűrűt így nem lehettem biztos a hatalmában. Csakk abban tudtam bízni amit korábban mondott hogy még mindig számítok neki és nem hagyná hogy megöljön a gyűrűje, viszont ha szól hogy az ékszer hamis, nem marad megtorlás nélkül. Nagy levegőt vettem és kiléptem a napfénybe.

2011. május 22.

22. fejezet- Forró nyomon

Tudom, sokat kellett várni az új részre, de mostanában nincs időm meghalni se, de remélem kárpótol mindenkit az új fejezet, és az új események. Írjátok meg a véleményeteket az új szereplőről, kíváncsi vagyok hogy hogyan vélekedtek Aaronról. Jó szórakozást hozzá!


(Aaron szemszöge)

Már az öreg házánál voltam és élesítettem a gépem, tettre készen. Az elején lelkesítette a dolog, hogy rendőröset játsszak, de most már inkább csak az adrenalin hajtott. Jessica rejtélyes eltűnése után kaptam az infót hogy ezen a környéken látták. Mivel az egyetemi lapnál dolgozok sok hír eljut felém, ennek köszönhetem ezt a nyomot is. Ismerős volt az Ipstwich street neve így lementem a könyvtárba és egy kicsit utána néztem. Tudtam hogy nem stimmel a hellyel valami és minél mélyebbre ástam egyre inkább bebizonyosodott az állításom. Az elmúlt tíz évben több eltűnéses eset is köthető a környékhez, és egy holttestet találtak három évvel ezelőtt a helyi kis kocsma melletti erdőben. Oda kellett mennem utána kérdezősködni. A rendőrök nem foglalkoznak ezzel, mondván, hogy a lány csak meg akart szabadulni az egyetem álltál okozott stressztől. De én tudom hogy Jess nem az a fajta lány. Nem beszéltünk sokat, de a suli lapnál dolgozott ő is. Kedves és lelkes lány , és mindig nagyon pontos. Nem vall rá az ilyesmi. Beszéltem a barátaival is és eldöntöttem, hogy utána nézek az ügynek. Másnap már az a külvárosi kis kocsmában kérdezősködtem először is a holttest után, de igazi válaszokat nem kaptam. A legtöbb ember, azt mondta hogy még csak nem is hallott róla, és minél többet kérdezősködtem annál undokabbak voltak az emberek. Már végelkeseredésemben leültem a pulthoz és kikértem magamnak egy üveg sört. Épp a gondolataimba merülve kortyolgattam a söröm, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal lány ült le mellém. Nagyon csinos volt, és úgy tűnt hogy ő is alaposan végig mért engem, majd megszólalt.
- Te vagy az a srác aki Molli után kérdezősködött?
- Igen. Tudsz valamit róla? - Amint kimondtam, láttam hogy a lány nagyon maga alatt van. - A barátod volt igaz? - Nem válaszolt, de rögtön tudtam, hogy igen, mert lesütötte a szemét.
- Nézd, megbeszéltük, hogy nem említjük az esetet, de...
- Mond csak.
- Van egy öreg az Ipstwichen, őt gyanúsítottak az eltűnésekkel és Molli meggyilkolásával is, de a vádakat ejtették egyik napról a másikra, az egész üggyel együtt. Ez a Jack, itt él tíz éve, de senki sem látta.
- Tíz éve?
- Igen, pont akkor költözött ide, amikor a kocsma is nyílt.
- Akkor kezdődtek az eltűnések is nem igaz?
A lány megadta a címet és már indultam is a házhoz. A fényképezőgépemet is magammal vittem, hogy bizonyítékot gyűjthessek, ha már másra nem is futja. Még nem csináltam ilyesmit, soha nem leskelődtem senki után - leszámítva a gimi koleszában amikor belestem néhány lány szobájába - de főleg nem egy állítólagos gyilkos után. Szívem hevesen vert és az agyam villámgyorsan kattogott az adrenalin hatására. Épp a ház körül sétálgattam, amikor megláttam egy gyönyörű szőke nőt kiszállni egy taxiból. Elbújtam a legközelebbi fa mögé, nehogy észre vegye hogy leselkedem, de úgy tűnik hiába, mert hosszan nézett felém. Aztán már be is ment. Rohanni kezdtem a házhoz, és bekukucskáltam az első ablakon, ügyelve arra, hogy ne vegyenek észre odabentről. De rögtön vissza is buktam, mert egy férfi megtámadta a nőt. Szaporán vettem a levegőt és vissza fordultam és már változott is a benti kép. Épp hogy egy pillanatra fordultam el, de a nő egy gyors pozícióváltással, falnak nyomta a tagot.
- Jack, Jack, ugye te sem gondoltad, hogy ez össze fog jönni? - Azonnal nyúltam a fényképezőgépem után és el is lőttem néhány képet. A nő és a férfi beszélgettek, elég bizalmasan, nem hallottam amit mondtak, így továbbálltam. Megint csak sietős léptekkel távolodtam a háztól és a garázs felé vettem az irányt, amikor a bejárati ajtó kicsapódott és a nő kilépett rajta. Futásnak eredtem, majd a garázs falának támaszkodva vártam egy kicsit, majd óvatosan kileste az épület mögül, de már nem volt ott senki. A biztonság kedvéért azért szorosan a falhoz simulva araszoltam a garázs mellett egészen egy aprócska, koszos ablakig. Természetesen nem tudtam ellenállni és benéztem az ablakon, de a látvány elborzasztott. A garázs ugyanis tele volt kórházi vérzacskókkal és volt ott egy nagy szekrény is amiben különféle orvosi szerszámok voltak, infúzió, injekciós tűk meg ehhez hasonlók. Megpróbáltam úgy fészkelődni hogy jobban lássak, és ekkor felfigyeltem egy a padlón heverő alakra. Először csak a lábát láttam, de minél jobban fészkelődtem, megláttam hogy a női testet véresre marcangolták, majd megláttam az arcát. Jessica volt az. Az a Jessica aki a suliújságnál dolgozott, és mindig érdeklődéssel végezte munkáját. Az a Jessica akinek az eltűnésében most én is nyomoztam. Elborzasztó látvány volt és sokkot kellett volna kapjak, de ehelyett kikapcsolt az agyam és szinte ösztönösen előkaptam a gépem és lefotóztam, így a rendőröknek lesz végre valami bizonyíték. Elborzadva fordultam el a szörnyű látványtól és amilyen gyorsan csak tudtam futásnak eredtem. Olyan messze akartam kerülni attól a helytől amilyen messze csak lehetett. Nem fogtam fel igazán hogy mit láttam. Tudtam hogy mi volt ott, de mégsem jutott el a tudatomig, hogy odabent tényleg egy iskolatársam hever holtan, szétmarcangolt testtel. Futottam tovább nem is gondolkozva, hogy merre tartok, egészen addig amíg hangokat nem hallottam. Lassítottam és közelebb mentem, de csak óvatosan, nehogy észrevegyenek. Láttam a nőt, akit már korábban is egy férfival. A férfi a nő szemébe nézett és az állánál fogva emelte meg a fejét, idillinek tűnt a kép egészen addig a pillanatig, míg a nő le nem söpri magáról, majd akkorát lök a férfin, hogy az méterekkel arrébb ér földet, majd dühösen elordítja magát.
- Ne merészelj hozzám nyúlni, te alattomos féreg! Chris él, és ez így is lesz amíg én itt vagyok. És ha kedves az életed eltakarodsz innen és soha többé nem kerülsz a szemem elé!
Teljesen összezavarodva a látottaktól ismét rohanásba kezdtem, de alig indultam el valami rögtön meggátolt benne. Valami elkapott, vagy inkább valaki, a pulcsimnál fogva egy mozdulattal a földre rántott. A fejem nagy sebességgel ért földet és iszonyatosan fájt, mozdulni sem bírtam.
- Egy kém. - Monda komoran, fölém hajolva a férfi, akit az imént láttam. - Lássuk csak, miket talált... - Elvette a fényképezőgépemet, de mielőtt bekapcsolhatta volna, a nő is ideért, és kikapta a kezéből, majd a férfit arrébb lökve, fölém hajolt.
- Jól vagy? - Kérdezte őszinte aggodalommal. Nem bírtam megszólalni csak bólogattam. A fejem még mindig nagyon fájt, és az elmém is zavart volt, nem értettem semmit ami körülöttem zajlott. Egy újabb mozdulatsorral később már nem a nő hanem a férfi görnyedt fölém, és két kezével a vállamnál fogva a földnek szegezett. Hiába volt minden ellenállás, a férfi meg sem rezzent.
- Azonnal engedd el, Ian! - Parancsolt rá a nő.
- Ő tudja, nem kockáztathatunk, Bianca. Mi lesz velünk ha kitudódik a titok?
- Attól még nem kell megölnöd! Elég ha megbűvölöd. Engedd el! - A férfi ismét kikerült a színből, és én nagy nehezen megpróbáltam feltámaszkodni. Már majdnem felültem, amikor a nő mögém került és megfogta a vállamat. Leguggolt hozzám, majd a szemembe nézett.
- Mi a neved? - Kérdezte különös hangon.
- Aaron. - Nyögtem ki nagy nehezen.
- Jól van Aaron, most figyelj rám jól. - Megvárta míg bólintok majd folytatta. - Amit ma láttál azt elfelejted, nem találkoztál velünk, és csak egy ismerősödet jöttél meglátogatni, de már hazafelé tartasz. Ismételd!
- Ezt most nem értem, mit akarsz tőlem? - A kérdésemre láthatóan meglepődött és jelentőségteljesen hátranézett a férfira.
- Ez hogy lehet?
- Engedj oda! - Felém lépett és a szemembe nézett. Majd kérdőre vonta szemöldökét és visszanézett a nőre. - Nem hat.
- Megbűvölhették?
- Talán. De ennek már nincs jelentősége. - És hirtelen valami éles fájdalmat éreztem a nyakamban, mintha kiszakítanának a torkomból egy darabot. Az a férfi, az a férfi harapott meg. Aztán egyszer csak nem éreztem fogait a nyakamon, és láttam ahogy pár méterrel arrébb ér földet. Nagyon megszédültem, forgott a világ körülöttem és éreztem ahogy megint visszaesek a földre. Véreztem, a pólóm már átnedvesedett. Hirtelen megemelkedett a fejem, de nem én csináltam, a nő a fejemet a combjára helyezte, majd fölém hajolt.
- Mit tettél!? - Üvöltötte a férfinak.
- Csak a védelmünk érdekében tettem. Mi van ha kémked Isobelnek?
- Nem fogom hagyni hogy meghalj. - Suttogta nekem.
- Már nem tudsz mit tenni. Egyszerűen elvérzik. Persze ha hagynád megkönnyíteném a halálát.
- Azt már nem. Ez egy gyerek.
Egyre tompábban érzékeltem a dolgokat, csak a nyakam fájt, de az piszkosul. Nem értettem mi folyik körülöttem, aztán hallottam hogy még veszekednek, aztán a férfi felkiáltott.
- Bianca, ne légy ostoba! - És a nő azt hiszem a csuklóját a számnak nyomta, és onnan valami fémes ízű folyadék folyt a számba. A vére? Tényleg a vérével itatna? Próbáltam kiköpni de már késő volt, lenyeltem. Egyre sötétebb lett minden, és már nem is láttam mást csak a sötétet. Éreztem ahogy a nő ide-oda ringat az ölében és szorosan magához ölel és mormogott is valamit, de nem tudtam hogy mit. Csak tengődtem a semmiben, míg végül nem éreztem semmit...
Fény, valami erősen világított, és pont a szemembe. Iszonyatos érzés, arra kelni, hogy valami a szemedbe világít. Nehezemre esett kinyitni a szemem de csak rávettem magam. Egy ágyban voltam, egy ismeretlen szobában. Amint felfogtam, kipattantam az ágyból és falhoz siettem valami fedezéket keresni, de ez a mozdulat olyan gyors, hogy az egész szoba fordult vele, mintha csak gyorsított felvételben néztem volna. Hátráltam a fal mentén amíg a sarokhoz nem értem. Nagyon megijedtem, mert nem tudtam bemérni, hogy hol vagyok és mi is történt velem pontosan. Arra emlékszem, hogy nyomoztam egy ügyben, méghozzá Jessica ügyében azt hiszem és volt egy férfi és egy nő akik veszekedtek és egy garázsban egy holttest, ami csurom vér volt. A vér gondolatára összeszorult a gyomrom. További gondolkodásra nem volt idő mert akkor lettem figyelmes arra hogy nem is vagyok egyedül. Az a nő ült egy fotelban az ágyam mellett akit láttam vitatkozni a férfival.
- Nyugodj meg Aaron. A nevem Bianca, tudom, hogy most neked minden zavaros, de mindent elmagyarázok.
- Az a férfi megakart ölni engem, te.. te pedig vért adtál nekem... és véreztem és sötét lett és itt ébredtem. Mi történt velem? - Hadartam.
- Vámpír vagy. - Közölte velem, mire elröhögtem magam.
- Vámpír... jó vicc. - Mondom cinikusan. - Nézd Bianca nem tudom hogy ki vagy vagy miben hiszel de ez...
- Vámpírrá változtattalak, hogy ne halj meg... teljesen. Rosszkor voltál rossz időben és...
- Túl sokszor olvastad a Twilightot. Bocs, de nekem erre nincs időm, köszi hogy elhoztál és hogy "megmentetted az életem" de nekem most... - Hirtelen, megcsapta egy illat az orromat, amitől összeszorult a torkom és égetni kezdte.
- Érzed a lángokat a torkodban? - Kérdezte miközben egy termoszt csavargatott. - Ezt hívják éhségnek. Itt van, ez majd segíteni fog, elmulasztja az éhséget.
- Mi ez? - Kérdeztem, de már ki is kaptam a kezéből és mohón kortyolni kezdtem a meleg folyadékot.
- Vér. - Majdnem kiköptem amikor meghallottam, de végül nem foglalkoztam vele csak öntöttem magamba. Egy perccel később amikor leemeltem a számtól a termosz üveget, már kissé nyugodtabban leültem az ágy szélére és mérlegeltem a dolgokat.
- Szóval igaz...
- Igen. Sajnálom de tényleg így van. - Leült mellém az ágyra és elkezdte magyarázni, hogy hogyan is él és miféle életformát követ nap mint nap. Figyelmesen hallgattam, és nem szóltam közbe egyszer sem. - Szóval... mivel még új vagy és én vagyok a teremtőd így szeretném hogy velem maradj, egészen addig míg nem lesz biztonságos téged emberek közé küldenem. Ha ez megtörténik, akkor választhatsz, hogy velem maradsz, vagy éled a saját életed.
- Megtennéd, hogy egy kicsit magamra hagysz? - Kérdeztem tőle kissé kábán. - Ne aggódj nem szökök meg vagy ilyesmi. - Válaszoltam kételkedő pillantására. - Csak ezt még fel kell dolgoznom, egy kicsit egyedül szeretnék maradni.

2011. május 2.

21. fejezet - Harag

Bocsi a késésért, nagyon röstellem, de remélem azért az új fejezet kiengesztel egy kicsit. Várom a komikat!


(Bianca szemszöge)

Nem igazán tudtam, hogy merre kereshetném, de nem számított. Nem álltam meg egy percre sem. Már egy órája gyalogolok, de ha kell napokig, vagy akár évekig kutatom, ha kell. Időm az van bőven. Elegem van abból, hogy rángat akár egy rongybabát, azt képzeli, hogy csak úgy előkaphat a szekrényből, kihasználhat és hátba döfhet? Na, azt már nem. Megtalálom és megölöm, ha addig élek is. Vajon merre lehet? És beugrott. Iannek van egy barátja a környéken, talán ő tudja, hogy merre van.
Már nem volt időm visszamenni a kocsimért, de gyalogolni sem akartam több kilométereket, ezért inkább fogtam egy taxit.
Egész úton idegesen doboltam a combomon. A sofőrt persze teljesen kiidegeltem vele, de csöppet sem számított. Ha nem akar meghalni, nem szól meg érte - gondoltam magamban.
Úgy egy órányi kocsikázás után végre kiértünk a külvárosba egy lepukkadt kis házhoz. Kifizettem a taxit, és észrevettem a sofőr kérdő tekintetét,majd megszólalt.
- Biztosan erre a címre kívánkozott, kisasszony? - Megáll az eszem. A kövér, kopasz, meglehetősen izzadságszagú öregember, aki egyéb lehetőség híján taxizott, képes megkérdőjelezni engem.
- Képzelje. - Nem akartam nagyon bunkó lenni, de úgy tűnik sikerült, mert minden további nélkül elhajtott.
Szemben találtam magam egy öreg, dohos, lepukkadt viskóval. Már régen jártam erre, utoljára úgy 70 éve, amikor Ian felbukkant egy napra. Alig léptem rá a járdára, de a ház ajtaja máris kinyílott.
- Látom az évek során nem sokat változott a stílusod Jack! - Válaszra nem is számítottam, így elindultam a ház felé.
Fellépkedtem a az ütött, kopott lépcsőkön a verandára, ami minden léptemet halk nyikorgással kísért. Beléptem az ajtón és körbenéztem. A ház minden centijét por borított, méghozzá jó vastagon, a bútorok szétdobálva, és a falakon a tapéta és lambéria is lemállott már. Felfelé vezet egy lépcső, aminek néhány foka már be is szakadt. Az emeletről hangokat hallottam, így közelebb léptem a lépcsőkhöz, de abban a pillanatban nekem csapódott valami. Azonnal megragadtam és a szemközti falnak nyomtam.
- Jack, Jack, ugye te sem gondoltad, hogy ez össze fog jönni? - Kérdeztem tőle gonosz macskavigyorral.
Elléptem tőle és elengedtem a nyakát, amit addig szorítottam.
- Sajnálom, biztosan összetévesztettelek valakivel. - Magyarázkodik, teljesen feleslegesen, az aprócska férfi. A nyakához nyúlt és dörzsölgetni kezdte, ahol szorítottam. Alacsony, kopasz, elég visszataszító fickó volt, és majdnem 200 éves létére még mindig úgy viselkedik, mint egy újszülött. Felelőtlen, és mindennek fejjel megy neki.
- Hm, igen, összetévesztettél. - Láttam szemében a rettegést, miközben lassan körözni kezdtem körülötte.
- Miben segíthetek? - Hangja remeg, és bár próbálta összeszedni magát, mégis hallom a gondolatait. - Ez a seggfej, már megint a nyakamra hozta. Így kell barátnak lenni? Ha elküldtem volna a fenébe, akkor most nem akarna kicsinálni Bianca.
-
Tudod jól, hogy kit keresek.
- Igen..., de azt nem hogy merre van. - Rá fog jönni, hogy ha elárulom és akkor kinyír.
- De, ha nem árulod el, hogy igazából hol van, akkor én foglak megölni.
- Rendben. - A külvárosi Dawn Hotelben. - A 39. és az 50. sarkán valahol.
- Köszönöm a segítséget. - Láttam az ostoba vigyorát, amikor kiléptem az ajtón. Hogy lehet valaki ilyen idióta? Ha tudja, hogy olvasok benne, miért hazudna? Felnőhetne már.
Előkaptam a mobilom és már tárcsáztam is a taxi számát, amikor megláttam egy férfit elrohanni egy fa mögött.  Utána eredtem. Nesz nélkül rohantam utána, hogy még véletlenül se vegyen észre. Jack háza körül ólálkodott, és ahogy jobban megnéztem volt a kezében egy fényképezőgép. Fura egy srác volt. Sportos, fiatal, élettel teli fiú, mégis az arcán volt valami, mintha a világ minden baja a nyakába szakadt volna és küzdött valami ellen. Csendesen figyeltem, ahogy lassan Jack kuckójának ablakához settenkedik. De ekkor valami megzavart. Valami ismerős érzés kapott el és pillanatokon belül már futásnak is eredtem. Csak pár másodpercig tartott míg elértem a legközelebbi erdőt. Egy percre megtorpantam, és megcsodáltam az elém táruló látványt. Hallgattam a kisebb állatok neszét, a madarak csivitelését, a falevelek halk zörgését, ahogy a szél beléjük kap. Áhítattal figyeltem az egymásra tornyosuló faágak sokaságát. 
- Úgy ölelkeznek, mint az öreg szerelmespárok. - Mormolja fülembe a hízelgő szavakat Ian. - Csodálatos, nem igaz? - Hátulról ölelte derekam és arcát a hajamba fúrta és nagyot szippantott az illatából. - Tudtam, hogy itt vagy, megéreztem az illatod.
- Igen. - Suttogom, majd szembe fordultam vele. - Én is érzem az illatod. - Leheltem ajkaira, becézgetve.
- Jó hogy itt vagy.
- Igen. - Lehunytam a szemem, majd egy sóhajtás közepette és minden erőmet bevetve eltaszítottam magamtól.
- Mi a...? - Értetlenkedett Ian miközben épp földről kaparta fel magát.
- Még kérdezed? -
Üvöltöttem a szemébe nézve. Átjárta a felismerés, nagyon jól tudta, hogy miről beszélek, de egy csöppnyi megbánást sem tükrözött az arca. - Elárultál... megint. - Folytattam sokkal halkabban.
- Nem! - Felállt és közelíteni kezdett felém. - Nem úgy van ahogy gondolod. - Tekintetemből láthatta, hogy mennyire feldühített, mert okosabbnak találta megállni tőlem pár méterre.
- Nem tudtál Isobel megjelenéséről? - Kérdeztem maró gúnnyal. - Nem tudtad, hogy elrabolta Christ? 
Nem te terelted el a figyelmemet hogy megtehesse?
- De, igen. És tudod mit? Ha Isobel nem, akkor én végeztem volna a kölyökkel. Az egyetlen dolog ami visszatartott az az volt, hogy tudtam ha megteszem meggyűlölsz, de most hálás lehetek Isobelnek, hogy elvégezte helyettem a piszkos munkát.
Ledöbbentem, alig bírtam levegőhöz jutni. Igazat mondott Chrisről, és minden további nélkül meggyilkolná, még akkor is ha tudja hogy mennyit jelent nekem.
- Miért? - Nyögtem ki összetörten az első értelmes szót ami az eszembe jutott.
- Ő nem hozzád való! - Ismét lopva közelített. - Ő egy ember, te túl jó vagy hozzá. Csak én vagyok elég jó neked, vedd már észre! Ő halandó volt, mi lett volna veled, ha beleszeretsz és meghal? Nem hagyhattam, hogy fájdalmat okozzon. Nem bírtam volna látni ahogy szenvedsz.
Egyik kezével végigcirógatott az arcomon, majd az államnál fogva megemelte kényszerítve ezzel hogy a szemébe nézzek. Megragadtam a kezét és lesöpörtem magamról.
- Ne merészelj hozzám nyúlni, te alattomos féreg! Chris él, és ez így is lesz amíg én itt vagyok. És ha kedves az életed eltakarodsz innen és soha többé nem kerülsz a szemem elé!

2011. április 20.

20. fejezet - Új nézőpontok

Bűntudatom van. Nem is kicsi. Nem volt szép dolog zsarolni titeket a komikkal. Hálás vagyok értük, de nem tudok szívből örülni nekik, mert kényszerítettem, ezért eltörlöm a komihatárt. Ezután akkor lesz friss, ha készen leszek vele, és nem akarlak tovább zsarolni titeket. Ezentúl akkor írjatok, ha valóban úgy érzitek, hogy megérdemlem. Elnézést kérek tőletek és szánom - bánom ezt a kis gonoszságot.
Ne tévesszen meg a tagoltság, ez a rész sem rövidebb azoknál amiket hozni szoktam, a különbség az annyi, hogy jobban tagolva van.


Bianca szemszöge

- Isobel azt üzeni, hogy a játék megkezdődött. - Mondja fakó hangon Chris és belőlem egy szempillantás alatt kifutott a vér a neve hallatán. Elléptem a velem szemben álló fiú mellett és nekifutásból bevertem egyet a falba. Értelmetlen volt, de némi megnyugvást adott, ahogy öklöm belefúródott a bordó kőfalba, és az megrepedt. Halottam Christ felszisszenni kitörésem látván, de most a legkevésbé sem foglalkoztatott, hogy láthatja a valós énem. Ez vagyok én bele kell törődnie. A falnak két kézzel támaszkodva figyeltem, ahogy a festéktörmelékek a padlóra hullanak. A horpadás mélyére összpontosítottam és próbáltam féken tartani indulatomat és rendezni gondolataimat. Isobel itt van, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy már örökre eltűnik az életemből, most mégis megjelent. Elragadta tőlem az egyetlen dolgot amit még fontos volt a számomra, már nincs mit elvennie. Chris lépteit hallottam egyre közelebbről, majd óvatosan kezét a vállamra helyezte. Éreztem a törődést, megértést és aggodalmat egyetlen érintésében. Az az ember nyújt gyengédséget, akit miattam raboltak el. Milyen ostobák az élők, nem ez a természetes viselkedés, nem szabadna itt lennie a közelemben, menekülni kellene és soha többé vissza sem gondolni rám. Ez nem helyes. Ne vigasztaljon, ne ápolgasson!
- Menekülj! - Suttogom a szemébe nézve, de ő meg sem moccan. Hallom szívének egyre gyorsabb pulzálását, de kívülről rendíthetetlennek tűnik. - Nem hallod? - Kiabálom felé. - Most azonnal tűnj el, amíg megteheted! Talán még túléled ezt az egészet... Gyerünk!
- Nem megyek sehova. - Szakít félbe, majd közelebb próbál lépni, de nem engedtem neki. Pár méterrel arrébb löktem, majd a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal eltűntem a lépcsőházból.
Amint kiléptem a fényre, éreztem a napsugarak perzselő erejét a bőrömön. Nem égtem el, de határozottan kellemetlen volt a közvetlen napfényen. Szemeim a bal kezemre kaptam, amin megnyugvásomra még mindig ott volt a védőgyűrűm a borostyánnal. Biztosan a vérveszteség okozhatta, amit Iannek köszönhetek.
- Sebastian! - Morogtam magam elé, hogy senki se hallja meg. Annyira tudtam, hogy nem csak nosztalgiából jött vissza. Neki nincsenek effajta érzései, már nincsenek, azt már régen kiűzte magából. Nem cselekszik sem szerelemből, sem önzetlen. Tudtam, hogy van valami hátsó szándéka, túl hirtelen bukkant fel, pont akkor amikor sebezhető voltam. Méghozzá figyelt is aznap, mert tudta, hogy hol voltam és azt is tudta, hogy gyilkoltam. Tisztában volt azzal is, hogy Isobel itt van és hogy vadászik rám. Abban is biztos vagyok hogy még mindig az ő csatlósa, még mindig az ő pártján áll. Nem számít, hogy mit mond, mennyire sajnálja, hogy még évekkel ezelőtt otthagyott és amellé a hatalommániás ribanc mellé állt, még mindig a kis ölebét alakítja. Csapdába csalt, én pedig egyenesen a hálójának a közepébe sétáltam. Elhitette velem, hogy még mindig szeret - még ha nem is képes ilyesmire - és figyelmetlenné tett, így Isobel könnyűszerrel elrabolhatta Christ. Ahogy én ismerem akár ellenem is fordíthatta, hogy meggyűlöljön és ő is átpártoljon az ő oldalára. Nem! Ezt nem engedem. Nem fogom hagyni, megint ezt tegye velem. Meg kell találnom azt a köpönyegforgató, alávaló, mocsok Iant, hogy közelebb kerüljek Isobelhez.
Behúzódtam az árnyékba, hogy a lehető legkevesebb napfény érje bőrömet. Nehezemre esett emberi tempóval közlekedni, de muszáj volt türtőztetnem magam, a titkom biztonsága érdekében. De ha megtalálom Iant nincs az a titok, amit ne fednék fel csak azért hogy letépjem a fejét és nyomorultat a napfényre taszítsam.

~¤~


Chris szemszöge

Kábán tápászkodtam fel a földről ahová az imént Bianca lökött. Megriasztott a viselkedése. Amilyen odaadóan átölelt a találkozásunkkor, olyan erővel csapódott ki belőle az indulat. Nem dühös volt, nem is vérszomjas, sokkal inkább riadtnak mondanám. Amint kiejtettem a számon azt a nevet, mintha már semmi más nem érdekelné. És ez a mondat... "Most azonnal tűnj el, amíg megteheted!" nem hagy nyugodni. Miért akarja, hogy elmenjek? Eszem ágában sincs elhagyni. Segítek, és mellette állok amíg csak kell és még utána is.
- Mi ez a ricsaj? - Hallottam meg Debi hangját. - Te, jó Ég, Chris, te mit keresel a földön?
- Bianca egy kicsit durcás ma. - Válaszoltam közönyösen és egy vállrándítással már el is intéztem a dolgot.
- Na gyere! - Nyújtotta a kezét és segített feltápászkodnom. Bekísért a lakásba és leültetett a kanapéra.
- Nagy fiú vagyok, magam is letudok ülni.
- Hozok valamit inni.
- Ha lehet a málnaszörpnél valami erősebbet! - Kiáltom utána. Kedves, hogy így gondoskodik rólam, de nem látom szükségét. Őt lőtték meg aztán verték meg, rabolták el, mégis úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Ez azért különös.
- Csak ennyi whisky maradt. - Jött is vissza egy pohárral és egy üveggel a kezében.
- Ez félig üres. - Állapítottam meg. - Mi az, tán ennyire megszomjaztál míg ide értél vele?
- Inkább félig tele. Csoda, hogy még van benne valami. Ha két vámpír inni akar, akkor bizony ritkán van megállj.
- Mi az hogy két vámpír?
- Amikor megérkeztem ketten voltak. Bianca és Ian.
- Az meg kicsoda. - Egy férfival lett volna, amikor én érte küzdöttem?
- A vőlegénye. Legalábbis az volt, Bianca szerint.
- A vőlegénye? - Hirtelen jött indulatomat Debi azonnal lereagálta, mert hátrébb húzódott. Elöntött a méreg. Biancának van vagy volt egy vőlegénye akiről nem mesélt. A harag és a féltékenység keveredett bennem. Haragudtam, mert nem mesélt nekem a kérőjéről. - Miket titkol még előlünk? - Tört ki belőlem a kérdés. - A következő az lesz, hogy bekopogtat a nem emlegetett gyereke is?
- Ne légy ostoba. Te sem számoltál be neki az összes exedről.
- De az a férfi a kérője, nem csak egy férfi.
- Nézd, Bianca nagyon hosszú múlttal rendelkezik. Ne lepődj meg az ilyeneken, biztosan számtalan udvarlója volt az évszázadok során, én még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy férje is volt.
- Hogy mi!? - Férj. Nem az kizárt.
- Ne hüledezz állandóan. Lépj túl rajta. - Közben önt a pohárba a whiskyből és felém nyújtja.
- Köszönöm. - Morgom magam elé még mindig ledöbbenve az imént hallottaktól. Jobban megrázott, mint hogy elraboltak. Annak legalább volt értelme, de ez... felbukkan a sosem említett vőlegény. Az még nem is olyan különös, hogy én nem hallottam róla, de hogy Debi sem, az már annál inkább.
- Semmiség azok után amiken keresztülmentél.
- Mi a baj Debi? - Hangom ellágyult és komolyan aggódtam a lányért.
- Nekem semmi... azt hiszem.
- Ez nem volt túl meggyőző.

~¤~


( Debi szemszöge)

- Én nem tudom, Chris. - Értelmetlen fejet vágott, ezért folytattam. - Nem emlékszem semmire. Az maradt meg bennem, hogy a kapitányságon voltunk, poénkodtam a testvéreddel, aztán már csak arra, hogy egy vámpír kitoloncol egy házból és közli velem hogy elraboltak téged és jobb ha szólok Biancának.
- Ennek semmi értelme.
- Tudom.
- A kapitányságon meglőttek téged. - Elkerekedett a szemem és biztosan vághattam egy arcot, mert erre nem számítottam. - Aztán mindkettőnket elraboltak.
- Ki lőtt le?
- Az nem lényeges. Nem önszántából tette. Megbűvölték.
- Ki Volt Az? - Kérdem lassan, minden hangot gondosan hangsúlyozva. - Tudni akarom.
- Egy munkatársam.
- Van neve is? - Hangom kiélesedett, már nyoma sincs a bizonytalan kislánynak.
- Ő nem akarna soha ártani senkinek, nem saját akaratából tette.
- Mi a neve? És ne próbálj megint kitérni a válaszadás alól, vagy megbánod.
- Kate, a neve, Kate. Mit teszel vele?
- Semmit. - Nem faggatott tovább a szándékaim illetően, de láttam rajta, hogy nagyon nyugtalanítja a dolog. - Szóval, mi történt az elrablásunk után?
- Azt hiszem neked vért adhattak, mert amikor megint láttalak, már teljesen jól voltál. - Nehezemre esett ezt elfogadni. Most még egy vámpír tudja, hogy merre tartózkodhatok, érezte az érzéseimet és talán rájött a gyengéimre.
- Melyik volt az?
- Mit számít?
- Mert, aki adott a véréből, könnyedén megérezheti a tartózkodási helyemet. Meg kell halnia. - Újra a vadász beszélt belőlem. Anyám kőkemény szavai jártak az eszemben: " Soha ne engedd hogy rájöjjenek a gyengéidre és a búvóhelyedre!".
- A férfi, Felix. Azt hiszem. - Csendben lenyeltem és elraktároztam magamba mindet amit mondott. Elmesélte az egészet, elejétől egészen a végéig.
Meglepődtem, hogy milyen bátran viselkedett, és most sem úgy beszélt akit az imént elraboltak. Én ezzel szemben úgy viselkedtem mit egy amatőr. Nekem ez az életem, a harc az... a véremben van. Ezt hagyta rám az anyám. Nem olyan foglalkozás amit egy lány szívesen folytatna, az anyja nyomdokába lépve, de nekem ez jelentette a hagyományt. Anyám vadász volt, ahogy a nagyapám is és az ő apja is és így tovább. Egyedül az bánt, hogy a testvérem így semmibe veszi a vadászatot, egyszerűen a gondolatától is rosszul van, sokszor kértem már a segítségét, de mindig vissza utasított és már ki is dobott otthonról.
- Szóval, azt akarod mondani, hogy semmire sem emlékszel?
- Semmire.
- Mi értelme volna kitörölni az emlékeidet, ha engem elengedtek?
- Talán azért mert ha tudom, hogy hol keressem őket, egyből vissza mennék és nagy mészárlást rendeznék.
- Még így is megteheted.
- Igen, megtehetném, de nem teszem. Nem vagyok biztos a dolgomban, nem tudom hogy kivel állok szemben, és hogy mennyire erősek. Ostobaság lenne.
- Ki ez az Isobel?
- Gőzöm sincs, de biztos nem kispályás, ha Bianca így berezelt. Olyan különös, ahogy viselkedett. Amikor elmondtam, neki hogy elraboltak, akkor fejvesztve rohant téged megmenteni.
- Na ja, megtalált. - Hátra nyúlt és megdörzsölte a tarkóját, nyilván ott ahol beverhette.
- Nem úgy gondolta. Ezt te is tudod. - Próbáltam védeni ostoba viselkedése ellenére is.
- Én már nem tudom, hogy mit gondoljak, és miben higgyek.


2011. április 7.

19. fejezet - Ébredés

Nem is volt olyan nehéz összeszedni azt az 5 kommentet, ugye? Ezért a következő fejezet ismét 5 komi után érkezik. Jó olvasgatást!


Bianca szemszöge

Ez már nagyon hiányzott. Csak én és Ian, egymás mellett. Felültem és belenéztem a szemébe és láttam csillogni a boldogságtól és csak mosolygott rám, amitől nekem is nevetnem kellett. Halkan felkacagtam, aztán felém nyúlt és arcomat a mellkasára tettem. Hallgattam a szívverését, ami most sokkal élénkebb volt a vérem hatására. Figyeltem egyenletes lélegzetvételét miközben ő a hátamon köröket ró mutatóujjával. Napokig el lettem volna így, és nem is nagyon szándékoztam felkelni az ágyból mert eléggé elfáradtam. Ez is ritkaságnak számít nálam, de most teljesen lefullasztott.
- Hozok egy kis vért. - Szólalt meg lágyan Ian és a válaszomra várt. Én csak bólintottam és már vette is fel az alsónadrágját. Én mosolyogva néztem ahogy még az ajtóból visszanéz rám. Pár percre egyedül maradtam a gondolataimmal. Egész elmémet elborította az a rózsaszín köd amit a jelenléte és az éjszaka tettei okozott. Már annyira hogy kezdett kicsit zavarba ejtő lenni. De szerencsére már vissza is ért két bögrével a kezében. Amint a szobába ért és még közelebbről éreztem a rozsdás illatát a torkomban felcsaptak az éhség okozta lángok. Vágyakozó szemekkel néztem a küszöbömön álló férfira, miközben felkúsztam az ágyon és a háttámlának támaszkodtam.
- Ennyire hiányoztam? - Nevetett, majd hozzám sietett és az egyik bögrét az ágy mellett fekvő szekrényre helyezte, de a másikat még nem adta át nekem, hiába nyúltam érte. Eltartotta, hogy ne érjem el.
- Kérd szépen. - Utasított akár egy gyereket, én pedig mint egy hisztis kislány felbiggyesztettem az ajkam és összeszűkült szemekkel felmordultam.
- Kérem szépen! - A hatás kedvéért magamra varázsoltam mézes, mázos mosolyom, de amint kinyitottam a számat előugrottak szemfogaim.
- Jó kislány. - Mormolja és egy csókot nyom a homlokomra, miközben végre kezembe adja a bögrét.
Nem tartott sokáig, csupán pár másodperc kellet, hogy kiürítsem a fehér bögre tartalmát. Amint kivégeztem, Ian elvette tőlem és a másikat is a kezembe nyomta. Egy másodpercig csak néztem rá.
- Te nem iszol? - Érdeklődöm, miközben már kortyolom is fel a vörös folyadékot.
- Nem. A véred elég volt. - Feleli lazán.
- Aha. - Kissé zavarba ejtett ezzel a dologgal. Soha nem gondoltam, hogy valaki még meg fog csapolni, de igazából, tetszett a dolog.
Miután végeztem a második bögrével is és már kezdtem újra erőm teljében érezni magam letettem a poharat a szekrénykére és megint felültem. Ian előre hajolt, hogy csókot adjon, de elhúzódtam tőle, és felálltam.
- Mit csinálsz? - Kérdi szemöldök ráncolva.
- Zuhanyzom.... Nem jössz? - Biccentettem a fürdőszoba irányába.
- Mmmm. - Kaján mosolyra húzódik ajka és villám gyorsan feláll és lábamnál fogva felnyalábol és már rohan is a fürdő felé. Hangos nevetésben törtem ki, mikor felkapott és a következő pillanatban már a zuhanyzó falának támasztva csókolt. Hevesek voltunk, martuk egymás bőrét, aztán Ian megnyitotta a csapot és hagytuk hogy a meleg víz áztasson minket. Pár percet töltöttünk egymásba gabalyodva, amikor meghallottam a csengőt. Lassan, kelletlen húzódtam el Iantől.
- Hogy a nyavaja... - Mérgelődött, amikor kiléptem a kabinból és egy törölközőt tekertem magam köré.
- Bocsánat. - Morogtam, mikor kiléptem a fürdőből.
Azonnal az ajtó felé vettem az irányt, és pont amikor oda értem, akkor csengettek ismét. Hallottam, hogy Ian matat a fürdőben a szekrények között, biztos törölközőt keresett. Vártam amíg hallottam a pamut ismerős susogását és kinyitottam az ajtót.
Legnagyobb megdöbbenésemre, Debi állt benne. Teljesen kiment a fejemből, hogy azóta nem láttam amióta olyan csúnyán ott hagytam őket a parkban. Ruhája elég koszos, szakadt volt és azonnal megéreztem rajta az alvadt vér szagát. A szemembe nézett és mélyen szedte a levegőt, majd a következő pillanatban már a nyakamba ugrott.
- Bianca, olyan jó hogy jól vagy. - Viszonoztam ölelését, bár kicsit tétován. Egy pár másodperc múlva hátrált, majd szemei kikerekedtek.
- Mi...? - Kezdtem, de már rájöttem, amikor meghallottam Ian szuszogását közvetlen mögöttem. - Gyere be. - Invitáltam be végül, és ő készségesen be is lépett és a kanapéra telepedett.
- Ki a törölközős pasas? - Kérdezte egy pillanattal később, miután rendezte vonásait.
- A vőlegénye, Ian Savona - Mutatta be magát Ian. Debi szemei két méteresre nőttek és álla már a padlót súrolta.
- A mid? - Nyögte ki végül.
- Az EX vőlegényem. - Hangsúlyozom inkább Iannel mint Debinek. Nem felelt csak elraktározta magának. Biztos vagyok hogy ennyivel nem fogom megúszni. De most hogyan magyarázhatnám meg, hogy Iannel éltem és eljegyzett, de az esküvőnk előtt pár héttel lelépett és csatlakozott egy pszichopata vámpírhoz, aki abban lelte örömét, hogy más embereket és vámpírokat terrorizált. De most visszatért és kufircoltunk és az állítása szerint maradni fog, és én akarom hogy itt maradjon, annak ellenére, hogy más iránt táplálok gyengéd érzelmeket. - De ez nem lényeg. Hol van Chris?
- Ki az a Chris? - Kérdezte Ian. - Csak nem az az élő akiről beszéltél? Most vele...
- Mi történt miután elmentem? - Fojtattam a faggatást, ügyet sem véve Ianről. Halottam nemtetszését, majd a hálószobámba ment vélhetőleg felöltözni.
- Mondom a lényeget. Miután eltűntél keresni kezdtünk és találtunk egy halott nőt, és elkezdtünk utána nyomozni. - Egy pillanatra eszembe jutott, hogy azon az éjszakán két férfi életét oltottam ki. Akkor itt valami nem stimmel. Ha én férfiakkal végeztem, akkor ki ölte meg a nőt? - Bementünk a kapitányságra és onnan elraboltak. Két vámpír, azt hiszem.
- Azt hiszed? - Kérdem egyre aggódva.
- Igen, megbűvöltek. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy megragadnak és nem tudok szabadulni és a következő pillanatban már az utcán találtam magam egyedül.
- De Chrissel mi van?
- Nem tudom. - Ingatja a fejét Debi jobbra, balra. Ekkor éreztem Iant elsuhanni magunk mellett és már el is tűnt a lakásból.
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól és a kanapéra rogytam. Túl sok volt ez így egyszerre. Christ elrabolták. Az ember, aki újra megtanított érezni most vámpírok markában van és mindez miattam. Csak én tehetek róla. Nem kellett volna belerángatnom ebbe az egész őrületbe, csak ártok neki. Minden együtt töltött perccel egyre csak aláírni készültem a halálos ítéletét. Ki vagyok én ahhoz hogy szeressem őt és ezzel veszélybe sodorjam? Egy másodperc alatt összeszedtem magam annyira, hogy újra felálljak, és vámpír sebességgel a hálómba felöltözni, majd a bejárati ajtó felé rohantam. Nem várhatok ölbe tett kézzel, amíg az ismeretlen emberrabló vissza nem szándékozik szolgáltatni nekem Christ. Ha hetekig, vagy évekig is tart de megkeresem. Éppen téptem fel az ajtót, amikor megláttam Christ, amint ott áll és épp a csengő felé nyúlt. Mintha csak egy árnyat láttam volna, nem hittem a szememnek.
Örömömben menten a nyakába vetettem magam és szorosan magamhoz húztam. Ő sem kímélt, úgy szorított, mintha csak az élete múlna rajta.
- Sss. - Nyugtatgattam, végigsimítva a hátán. - Nyugodj meg. - Továbbra is hevesen kapkodott levegő után így fojtattam a csitítását.
- Nem értek semmit. - Motyogja a vállamba meggyötörten.
- Sss, már itt vagyok. Nem eshet bajod.
- Nem magam miatt aggódom. - Tolt el magától, hogy bele tudjon nézni a szemembe.
- Nem értem. - Kezdtem.
- Üzenetet hoztam. - Arcom elkomorul és már semmi nyoma az iménti megkönnyebbülésnek.
- Mi lenne az? - Szűröm alig érthetően a fogaim közül.
- Isobel azt üzeni, hogy a "játék megkezdődött".

2011. április 1.

18. fejezet - Szabályok nélkül

A késésnek több oka is van: Az egyik, hogy a fejezet egy véletlen baleset során... kinyiffant. A másik, hogy ha bár könyörögtem, hogy egy kicsit több komi jöjjön... nem így lett.
Ezért, most egy új rendszert vezetek be. Csak akkor jön új fejezet, ha megvan az 5 komi. Ezt a számot nem fogom növelni, de szépen megvárom amíg összegyűlik és csak utána hozom a következő fejezetet. Szerintem ez még igazán elfogadható ajánlat.
Na, hogy ezt is tisztáztuk, jöhet a sokat késett új fejezet.


Chris szemszöge

- Na jó, ide figyelj te akármi… - Kezdtem indulatosan a nő arcába sziszegve a szavakat.
- Ez nem volt szép. Mi az hogy akármi? Nem akármi… egy több mint ezer éves vámpír nem akármi. – Torkolt le mosolyogva. Arcizmai mind merő nyugalomról és behozhatatlan fölényről árulkodott. – De most ne rólam beszéljünk. Jobban érdekelsz te és Bianca.
- Nem mondok semmit! – Vágok a szavába, hirtelen jött magabiztossággal.
- Persze hogy nem. – Kacagott Isobel.
Debi felé emeltem a tekintetem. Úgy tűnt már jobban van, mintha kutya baja sem lenne, bár arca eltorzult, de láthatóan nem a sebe miatt, inkább csak a kiúton gondolkozott.
- Felix kérlek, kísérd át vendégeinket ebből a nyirkos, sötét, mogorva helyről a dolgozószobába. Ott kellemesen tudunk csevegni. – Ezzel el is tűnt a vasajtó mögött.
A férfi egy gyors rántással megszabadított a székhez rögzítő kötéltől. Megdörzsöltem a kivörösödött karjaim és már álltam is fel a székből. Debi ugyan így tett. Most végre közelebbről is meg tudtam nézni a sebét, de ahogy láttam, eltűnt. Nyoma sem volt. A csodálattól tátva maradt a szám és kérdőn pillantottam Debire.
- A barátnőd kapott egy kis hosszabbítást. – Mosolygott Felix a lányra, fanyarul. – Na, gyerünk, mozgás! – Utasított minket egy kissé előre lökve Debit.
Pár perc elteltével Felix, bevezetett minket egy dolgozószobába, ahol már Isobel várt minket.
- Na végre, azt hittem már soha nem értek ide. - Örvendezett a nő. Lassan felállt a székéből, ahol eddig ült, és macska léptekkel közeledett felénk. Arcára csábító mosoly ült ki és egyenesen engem nézett. - Kérlek, foglalj helyet. - Mutatott egy kanapéra a szoba közepén. Nem volt más választásom, ezért egy szúrós tekintet kíséretében leültem.
- Hol is tartottunk? - Kérdezte, miközben mellettem kényelmesen rákönyökölt a kanapé támlájára. - Meg is van. Épp közös barátunkról, Biancáról kérdeztelek.
- Nem mondok semmit. - Jelentettem ki tőlem telhető legnagyobb bizonyossággal.
- Ezt már hallottuk. - Durmolja mögöttem Felix, Debi karját szorítva.
- Milyen bátor kijelentés. Főleg, hogy nem a saját életeddel játszol. - Biccent Debi felé.
- Ha egy ujjal is hozzáér én esküszöm...
- Mit? Mit teszel akkor?
- Halálra idegesít. - Mormolja ismét Felix, mire Isobel válasza egy szúrós tekintet.
- Felix, kérlek hagyj magunkra, és vidd a kis barátnődet is, nehogy unatkozzon. - Utasítja a férfit, mire az kilép a teremből, Debivel az oldalán. - Remek, most hogy kettesben vagyunk, végre kényelmesebben cseveghetünk.
- Rendben, csevegjünk. Hol van a bátyám és a többiek?
- Ne aggódj, azt hiszik, hogy hamarabb lejárt a munkaidő és most mind a családjukkal van.
- És ezt most higgyem is el?
- Én még soha sem hazudtam neked. - Mondta lágyan.
Alaposan mérlegeltem a szavait. Ha tényleg igaz, amit mond, tehát nem hazudott és a testvérem rendben van, akkor már nincs sok veszíteni valóm. Debi a legkeményebb csaj a világon, akit ismerek, valahogy kiszabadul, és persze Bianca már biztosan jobban van és már csak percek kérdése, hogy ránk találjon és kiszabadítson minket. De mit jelentsen az, hogy ÉN még soha sem hazudtam neked?
- Miért, ki hazudott nekem?
- Okos fiú. - Örvendezett Isobel, hogy összeraktam a nyilvánvalót.
- Mondd el amit tudsz. - Utasítom. Hangosan felnevetett, majd megfagyott az arca.
- Nem szeretem, ha utasítgatnak. - Jelenti ki komoran. - De, igazán mulattató vagy. - Közelebb hajolt és mutatóujjával végigsimított az államon. - Bianca meg sem érdemel, csak hazudik neked. Lehet, hogy inkább megtartalak magamnak... Hogy állsz a halhatatlansággal? - Kérdi könnyedén.
- Hogy érted azt, hogy hazudik? Ő soha sem hazudott nekem.
- Olyan kis naiv vagy. Mi gondolsz? csak úgy magadtól belementél ebbe a vámpír- démon világba? Csak úgy elfogadtad? Az emberek nem dolgozzák fel ilyen könnyen, hacsak nem segítünk rá egy kicsit. - Kacsintott.
- Igézet?
- Ott a pont. - Mondta játékosan és közben mutatóujjával rám mutatott. - És ott van a szex. Nagyon jó volt nem igaz? Mond csak mire emlékszel belőle?
- Hát... - Most tényleg megfogott, annak az éjszakának vannak üres járatai. Arra emlékszem, hogy megharapott és jó volt, de igazából... semmi egyet nem tudnék konkrétan mondani.
- Megharapott, nem igaz? Nem is egyszer. Mondta, hogy ez milyen hatással is van rád?
- Na, jó ebből elég!  Nem unod még? - Vágok szavába, kizárva a betolakodó, kellemetlen gondolatokat.
- Mit? - Kérdi ártatlan szemekkel.
- Hagyd abba a játszadozást és mondd meg, hogy mit akarsz tőlem, vagy ha nem akkor engedj el minket. - Indulatos lettem, és már tényleg elegem volt ebből a napból.
- Soha. - Közelebb hajolt és már suttogta a szavakat. - A játék csak most kezdődik.
- És mik a szabályok? - Kérdem incselkedve.
- Nincsenek. És ez a legjobb benne.
- És nekem mit kell tennem?
- Csak adj át egy üzenetet a barátunknak. És már mehetsz is hozzá, hogy tovább hülyíthessen.
- Ennyi? Ezért raboltál el? Hogy átadjak egy üzenetet?
- Egyenlőre.
Hát ez kész röhej. Ez a nő nem komplett. Csak azért rabolt el és azért dúlta fel az irodát, lövette le Debit, majd mentette meg az életét, hogy postást játsszak.
- És mi lenne ez az üzenet?
- Il gioco inizia!  A játék megkezdődött.

2011. március 18.

17. fejezet - Kísért a múlt

Nem akarok hárpia lenni, mert soha nem szerettem rossz fiú lenni, de most komolyan? Egy hozzászólás? Az előző fejezethez csak egy hozzászólás érkezett, ami nagyon elkeserítő. Nem szeretnék olyan csúnya eszközökhöz folyamodni, hogy azzal zsaroljalak titeket, hogy addig nincs új fejezet ameddig ennyi, meg ennyi megjegyzés nem jön, de azért egynél több jól esne. Persze akinek nem inge, ne vegye magára.
A lényeg, a lényeg, hogy most itt az új fejezet. Jó szórakozást hozzá!


Bianca szemszöge


Az ágyban feküdtem, amikor motoszkálást hallottam a közelemből. Nagyon jól esett az alvás és ha jól saccolom akkor átaludhattam az egész napot, mert nem érzem azt a fura bizsergető érzést, amikor a napsugarak beszűrődnek az ablakon és csiklandozzák a bőröm. Nehezemre esett kinyitni a szemem, de megcsapott egy túlságosan is ismerős illat, ami mégis ébredésre késztetett. Lassan ültem fel az ágyban, és egy hatalmas sóhaj közepette kinyújtóztattam elernyedt végtagjaimat. 

- Mindig is szerettem nézni, ahogy alszol. – Mosolyog a hívatlan vendégem az ágyam szélén ücsörögve. 
- Mit keresel itt… megint Ian? – Kérdem nyűgösen visszaesve az ágyba.
- Hát… - Kezdi, és lassan mellém kúszik, felemeli a takarót és mellém csusszan. Szorosan hozzám bújt és amikor észrevette, hogy arrébb húzódok, ő megragadott a derekamnál fogva, megakadályozva a mocorgásban. – Nem hagyhattalak csak úgy itt, utánam epekedve. – Az ég felé emeltem a tekintetem.
- Ne hazudj nekem. – Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a mozdulattal keze a fenekemre siklott és egy kicsit felmordult. Én megpróbáltam ezt benyelni, és egy újabb szemforgatással sürgettem a válaszadásra. 
- Unatkoztam. – Jelenti ki miközben szabad kezével kisimít egy kósza tincset az arcomból. Akárhogy próbáltam nem tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésem, amikor keze végigsimít a nyakamon.
- Na ez az, az Ian, akit én ismerek! – Nevettem fel és lesöpörtem magamról az egyre lefelé ólálkodó kezeit, mire akár egy óvodás kölyök felbiggyesztette ajkát. Gyorsan félrehúzódtam tőle, most nem akadályozott meg a felülésben. Még nem is vettem észre hogy elég lengén vagyok öltözködve, csak egy fehér topp volt rajtam és bugyi, de rögtön leesett, amikor a takaró már nem fedett. Ian kacér mosollyal mért végig.
- Ne is álmodj róla! – Feleltem kacagva gondolataira. Bár már megtanulta levédeni a gondolatait, így nem olvastam köztük, mégis pontosan tudtam, hogy mire gondol a hiányos öltözékemet látván.
- Ugyan… mit gondolsz rólam? – Kérdi tettetett bosszúsággal.
- Komolyan?
- Na, jó… - Kezdte megadóan. – ha már nem akarsz ágyba bújni velem. – Erre csak még jobban magamra húztam a takarót jelezve ezzel szándékomat. Csak mosolygott és fojtatta tovább. – Vettem a célzást. – Felült mellém és kezét megadóan a magasba emelte. – Mit szólnál egy baráti nosztalgia bulihoz? – Pontosan ez az, amihez semmi kedvem.
- Mit akarsz tőlem Ian? – Hangom annyira elgyötörten és fájdalmasan csengett, hogy alig hittem el, hogy én beszéltem az imént.
- Itt a lehetőség, hogy megtudd. Talán azt is elárulom. – Nála az adu, nincs mit tagadni. Mindennél jobban meg akartam tudni, hogy már megint miért kínoz. Nem hiszem, hogy csak hiányoztam neki.
- Talán?
- Talán. – Ismételte közelebb hajolva. – Csak akkor tudod meg, ha leülsz velem beszélgetni. Vagy… - Simított végig a gerincem vonalán, amire kissé megborzongtam. – akár vissza is bújhatunk még egy kicsit az ágyba.
Tudván hogy ő nyert, bosszúsan felpattanok az ágyról és a szekrényhez lépve, kikapok pár ruhát, majd az ágyra hajítottam. Amikor visszanéztem az ágyra akkor vettem csak észre a sötét farmerem és fehér toppomat, amit kikészítettem. A célnak megfelel. Ekkor elkaptam Ian diadalittas tekintetét.
- Ha nem bánnád – Böktem fejemmel az ajtó felé. – most szeretnék átöltözni.
Nagyot sóhajtott és küldött felém egy gondolatot: a női hiúság. Majd lassan az ajtó felé vette az irányt. Ott hirtelen megfordult.

- Nem kell segítség? – Kérdi olyan elbűvölő hangon, hogy az összes nő nemű élőlény elalélna, ha hallaná. Nekem is időbe tellett összeszednem magam és egy gúnyos vigyorral válaszolni. Vette a lapot és lassan kisétált az ajtón, amikor visszafordult, hogy becsukja maga után, még rám kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Hangosan felmordultam és visszarogytam az ágyra. Még azok után, amit velem tett, még mindig van rám hatása. Már átvágott egyszer és nem engedhetem meg, hogy újra megtegye. Meg kell tudnom, hogy miért van itt. Ez így nem mehet tovább, valamiben sántikál. Nem jönne el csak, hogy engem szórakoztasson.  Kelletlenül, de magamra rángattam a nadrágot és a felsőt, és amikor szemben álltam a tükörrel és belenéztem, alig ismertem magamra. Az arcom már, már kipirult az izgalomtól, ha lehetséges ez. Nagyokat szippantottam a levegőből hogy egy kicsit lenyugodjak. Talán az idegességtől, talán az újralátás izgalmától, de hihetetlenül izgatott voltam. Lassan mégis kivonszoltam magam a szobából, az egyetlen nesz irányába tartottam. A konyhából szűrődtek ki a hangok, és amikor beléptem akkor láttam meg Iant, miközben két kristálypoharat halászik le a polcról. A két poharat egyik kezében tartotta, a másikkal egy üveg Bourbont markolt, majd azzal a kezével intett a nappali felé. Egy másodpercig csak lestem, hogy mik a szándékai, és mérlegeltem a helyzetet, de már el is lépett mellettem. Letelepedett a nappali közepén heverő kanapéra, majd megpaskolta a mellette lévő ülést. Lassan, de mellé ültem, ügyelve, hogy testünk nehogy összeérjen. Tölteni kezdte a két poharat, és az egyik Bourbonnal teli kristálypoharat felém nyújtotta.

- Csak nem akarsz leitatni? – Kérdem tettetett jókedvvel, miközben kivettem a kezéből.

- Hm. Ez nem is olyan rossz ötlet.  –Mosolyodott el, miközben magának is töltött. – Tudod… ha jól emlékszem, akkor te igencsak szórakoztató vagy részegen. Nem vagy ilyen karót nyelt. – Fancsali képet vágott. 

- Én, nem vagyok karót nyelt. – Próbálok mentegetőzni.

- De, igen az vagy. A sok szabályod, hogy vigyázzunk az élőkre meg a többi… unalmas. Régen többet szórakoztunk. – Megforgatta a pohár tartalmát, majd nagyot kortyolt a whiskyből.

Akaratlan is eszembe jutott az első pár évem vámpírként. Imádtam az erőt, amit kaptam. Nő voltam, és hatalmas erőt birtokoltam. Bármit megtehettem és meg is tettem. Eszembe jutott Alexandra, akit vámpírrá válásom után pár évvel ismertem meg. Kapzsi volt, és önelégült, mindent magának akart és meg is szerezte, amit akart. Sok időt töltöttünk együtt, még a kezdetekben.


Egyszer 1230 körül, Alexandrával sétáltam az éjszakában. Akkor még nem voltam fényjáró, ezért csak este, sötétedés után mozoghattam. Egész nap alig aludtam, már vártam az estét, mert Alexandrával vacsorára készültünk. Csak céltalanul kószáltunk Caserta városában. A legszebb ruhánkban pompáztunk, hogy biztosan felhívjuk magunkra a figyelmet. Nem volt nehéz. Két gyönyörű fiatal hölgy, akik kísérő nélkül sétálgat. Alexandra magas, barna hajú nő volt, csodás mosollyal megáldva. Én szőke hajammal hívtam fel a figyelmét a sok férfinak. Egy rövid ideig tartó magányos séta után, két férfi lépett felénk. Mindkettő magas, sötét hajú, és jól öltözött volt, nyilvánvalóan gazdagok. Udvariasan megszólítottak, majd egy rövidke illedelmes beszélgetés után, elhívtak a házukba vacsorázni, az aznap esti partijukra. Alexandrával, összemosolyogva karoltunk bele a két férfiba és magunkban már éreztük is a vérük forróságát a saját ereinkben. Pár óra múlva, már vidáman kacarásztunk Alexandrával egy hosszú ebédlőasztal mellett üldögélve, körülöttünk vagy tíz holttesttel. Az asztal hófehér terítője vérfoltokkal tarkított, és a székeken ülő emberek mind előre dőlve élettelenül hever rajta. Én és Alexandra pedig csak nevettünk, és beszélgettünk miközben én éppen egy gyanútlan nőt csapoltam meg.

Ez még régen volt. Más volt a világ. Alexandra már régen eltűnt, valószínűleg az egyik gyűlölője már rég megölte.



- Emlékszem még az első közös vadászatunkra. – Szakított ki gondolatmenetemből Ian. – Egy gyilkost üldöztünk, aki megölte az egyik gyereket a városban. Nagyon feldúlt voltál és akkor engedted meg először, hogy még teljesen egészséges, élő emberre vadásszunk. Olyan eltökélt voltál, hogy két napig követtük azt a mocskot, és amikor végre elkaptad, akkor élvezettel haraptad át a torkát. 

- Igen. Az, az ember megérdemelte a halált. – Emlékszem még a férfi riadt arcára, amikor kínzóan lassan szívtam ki belőle az életet. Örömet okozott a halála, és nem bántam meg. – De ne tereld a szót Ian. Miért vagy itt? – Kérdeztem és felhajtottam én is a whiskymet.

- Már mondtam. Unatkoztam. – Kezdett megint tölteni egy körrel mindkettőnknek. De ahogy láttam, már nem sok van az üvegben.

- Azt gondolod, hogy ezt beveszem?

- Nem tudom, hogy mi mást tehetnél. – Ismét belekortyolt az italába és én is követtem. Mindketten hangos puffanással csaptuk le a poharunkat az asztalra. – Tudod mit? Menjünk el valahova.

- Nem megyek veled sehová, ameddig nem mondod meg, hogy miért vagy itt. – Jelentem ki makacskodva.

- Mondtam… - Felállt és mellkasán összefonta karjait. – karót nyelt. – Mondta túlzott artikulálással és egy szemforgatás közepette.

- Legyen. – Rácsaptam a térdemre és felpattantam. – Menjünk. 

- Jó kislány. – Mondja lelkesen Ian.

- De megmondod, hogy miért vagy itt. Méghozzá még ma. – Jelentem ki.

- Legyen.

- Rendben. 

Talán már az ital beszélt belőlem, amikor beleegyeztem, de már egész jó ötletnek tűnt egy kicsit kimozdulni. Felkaptam a bőrdzsekimet és egy fekete balerinát az előszobában. Éppen meg akartam fordulni, hogy meglessem, hogy merre van Ian, amikor két kéz szorosan a derekam köré záródik. A kezek, egyre inkább körbevontak és éreztem Ian testét az enyémnek feszülni. Valahogy már nem akartam elhúzódni. Arcát a vállamba fúrja és éreztem leheletét a nyakamon. 

- Akarod, hogy itthon maradjunk? – Lassan belecsókolt a nyakamba, mire megborzongok.

- Nem. – Suttogom, de a hangom így is beleremegett.

- Biztos? – Kérdezi újra szuggeráló hangon.

- Nem. – Suttogom újra.

Nagy nehezen, de erőt vettem magamon, hogy ellépjek tőle és kiiszkoljak az ajtón. Megvártam, amíg Ian utánam jön, de amikor megláttam diadalittas mosolyát kedvem lett volna letörölni az arcáról. Elindultam a lépcsőházban lefelé, amikor hirtelen Ian elém került száját szorosan az enyémre tapasztotta. Egy ideig csak tűrtem, hogy kitombolja magát, de amikor észrevette, hogy nem reagálok felmordult és egy pillanatra elvált ajkaimtól.

- Megy ez neked jobban is. – Suttogta becézgetve ajkaim. Majd ismét csókolni kezdett, és most én sem hátráltam meg előle. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzhassam, mire hirtelen felnyalábolt és a következő pillanatban már újra a lakásomban voltunk. Amint letett a földre martuk le egymásról a ruhákat, pillanatok alatt már csak az alsóneműnk választott el minket. A többi ruhadarabot szanaszét hajigáltuk a hálószobámig vezető úton. Ian ismét az ölébe kapott, majd az ágyamra pottyantott. Testemet mindenfelé kellemes érzés hulláma öntötte el. Lassan, már szinte őrjítően lassan mászott felém, hogy újra megcsókoljon. Én a két lábamat a dereka kör fontam és közelebb húztam magamhoz. Ő pedig elszakadt a számtól és lassan az állam vonalát követve, elért a nyakamig, onnan lentebb vándorolt, egészen a két mellem közé, és éles fogával elharapta a melltartómat, amire testem ívbe húzódott és kéjjel teli sóhaj hagyta el mindkettőnket. Nem kellett sok idő, hogy leharcoljuk, az utolsó, minket elválasztó ruhadarabokat és egymáséi legyünk. Öntudatlan hang tört fel belőle, amikor belém hatolt. Gyengéden a vállába haraptam, mire elakadt a lélegzete és megrándult, aztán lassú, megfontolt mozgásba kezdett és együtt mozogtam vele. Lehajolt a nyakamhoz, és apró csókokat lehelt rá, majd olyat éreztem, amit már nagyon régen nem. A nyakamon megéreztem Ian fogát, amint épp átszakítja a bőrömet. Felnyögtem és körmeimet a hátába vájtam. A gyönyör és élvezet, átjárta minden porcikám, ahogy a vére lassan belé áramlik, és mindketten kielégülünk. 

Amióta vámpír vagyok nem harapott meg senki. Ez amolyan illetlenség volt, csak házastársak csinálták. Ilyenkor átérezzük, minden érzését és gondolatát a másiknak, ezért kellemetlennek gondoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora élvezetet jelent.

Ian elhagyta a nyakamat, és egyre gyorsított a ritmuson. Jó volt, hogy végre nem kell aggódnom, hogy bárkinek is baja esik az aktus alatt, most végre szabadjára engedhettem valós természetemet és átadhattam magam az önfeledt gyönyörnek.