2011. július 26.

25. fejezet - Új csapás

Hát azt kell hogy mondjam hogy sajnos mostanában nem szoktam ilyen gyorsan készen lenni az új fejezettel, de olvasva a kommenteket. Nektek köszönhető hogy ismét megszállt az ihlet és tudtam hozni az új fejezetet. Hogy egy kicsit húzzam a mézes madzagot, ez a fejezet Chris szemszögéből írja le az eseményeket. Remélem tetszeni fog ez egy könnyedebb fejezet lesz... Várom a kommenteket!


(Chris szemszöge)

Egy erdő közepén álltam. A magas fák beárnyékoltak mindent, csak a Hold halovány fénye világított meg egy kis részt. Elindultam és megpróbáltam átvágni magam a sűrű bozótoson hogy eljussak a fénycsíkhoz de hiába erőlködtem valami megmagyarázhatatlan visszatartott. Utamba akadt egy nagyobb kő amiben sikeresen fel is buktam amint kiegyenesedtem a Hold által bevilágított területen megpillantottam Biancát. Csak egy vékony fehér ruha volt rajta, szőke haját a szél lebegtette. Olyan volt akár egy angyal. Felém fordult és hívogatóan kitárta karját. Rohanni kezdtem. Minden erőmmel azon voltam hogy karjaimban érezhessem, hogy átölelhessem, megcsókolhassam és biztonságban tudhassam. Futottam amilyen gyorsan csak bírtam de nem értem el. Valami zajt hallottam és egy árnyat elsuhanni a közeli fák között egy pillanatra megálltam és lassan a zaj irányába léptem míg egy éles hangra nem lettem figyelmes. Bianca felé fordultam és megláttam elgyötört arcát, már nem volt olyan távol épp egy karnyújtásnyira állt tőlem én rá mosolyogtam de ő csak elgyötört arccal meredt rám.
- Bianca! - Kiáltottam felé, mire sírni kezdett. Ismét láttam az árnyat elsuhanni de most már az én gyönyörű angyalom mögött. - Bianca! - Kiáltom felé ismét mire kinyúlt a keze és felém mutatott. Lenéztem a mellkasomra mire hirtelen egy kéz tört ki onnan ami a szívemet markolta. Felordítottam a fájdalomtól és zuhanni kezdtem. Az utolsó kép Bianca rémült, megtört arca volt.
Hatalmas puffanás ébresztett lidérces álmomból. Zihálva kaptam meztelen mellkasomhoz ellenőrizve hogy minden a helyén van-e. Még mindig az álomtól sokkos állapotban kimásztam az ágyamból és a fegyveremért nyúlva az iménti hang forrását kerestem. Amint kiértem a nappaliba megláttam Debit a TV előtt gubbasztva. Ránéztem kérdőn mire nagy nehezen észrevett engem is rám förmedt.
- Mi van, le akarsz lőni? - Kérdezte undokan.
- Nem csak...
- Akkor tedd le gyorsan mielőtt kárt teszel valamiben! - Utasított, akár egy gyereket.
- Jó reggelt! Úgy tűnik rosszat álmodtál. - Utalt ezzel csapzott megjelenésemre.
- Igen... úgy volt. Bocsi Debi de nem volt bezárva az ajtó? - Még nem hagytam nyitva főleg nem éjszakára.
- De, be volt.
- Te... te betörtél a lakásomba?
- Hát ha úgy vesszük... de én inkább úgy mondanám hogy beengedtem magam. Nem akartalak felébreszteni.
- Ez őrület! Na mindegy. Mi volt ilyen sürgős?
- Te el tudod hinni hogy Bianca ilyen felelőtlen volt? Csak úgy átváltoztatott egy embert!? Ehhez nincs joga!
- Nézd, Debi, ha azért vagy itt hogy Bianca döntését felülbíráld vagy hogy társat keress az ócsárolására rossz ajtón kopogtatsz. - Vagyis nem kopogtatsz. - Nem voltunk ott, nem látjuk át teljesen a helyzetet és biztos vagyok abban hogy Bianca megfontoltan döntött és ha lett volna választása akkor nem így cselekszik.
Mondandóm végén nem szólt semmit csak bámult rám. A hajával kezdett babrálni és feldolgozni amit az imént mondtam.
- Rendben. - Mondta végül. - Ettől függetlenül nem tetszik amit csinált.
- Nekem sem. Egyáltalán nem.
- A másik... amiért rád törtem. Az éjjel találtunk egy újabb hullát amit eddig tudunk róla hogy valószínűleg vámpír tehette. El kellene mennünk megnézni. Bianca nem vette fel a telefont, és mivel gyanítom hogy pillanatokon belül kapod a hívást hogy hullát találtak, ezért intézhetnénk közösen az ügyet.
- Az embereid most nem intézték el, ahogy szokták?
- Sajnos későn értek oda. De ne aggódj a hulla házban is van ismeretségem. Úgyhogy öltözz.
Már mentem is vissza a hálószobámba és a ruháim közt kutattam amikor megcsörrent a telefonom.
- Hello Chris, van egy újabb halottunk. - Szólt a telefonba a bátyám.
- Tudok róla, már rajta vagyok.
- Ne menjek érted? Vagy ott találkozunk?
- Nem kell ezt elintézem én. Majd bent találkozunk. Úgy egy óra másfél és bemegyek az őrsre, addig elintézem a hullaházat.
- Biztos vagy benne? Ne menjek veled?
- Igen, biztos. De most mennem kell. Egy óra tesó.
- Ok, na hello. - És le is tette.
Gyorsan felkaptam a fél kézzel előráncigált ruhadarabokat és vissza is mentem Debihez aki most a kezében két kávéval várt. Vigyorogva nyújtotta felém az egyik papírpoharat.
- Amiért betörtem a lakásodba. - Elvettem a kezéből és belekortyoltam a forró kávéba. Éreztem ahogy átjárja a meleg minden porcikám és a koffein lassan az ereimbe jut.
- Egy angyal vagy. - Mondtam két korty között, mire hangosan felnevetett.
- Ezt a mondatod el felejtsd! Na, de söprés mielőtt még lekéssük a randinkat a kedves Susan Gabe-bel.
Pár perc múlva már a lakóház alagsorában lévő parkolóban voltunk a kocsim előtt.
- Szóval...- Nyitottam ki közben az ajtót. - Az áldozat nő, Susan Gabe... tudunk róla még mást is?
- 23 éves, egyetemista, egyiptológiát tanult, régész szeretett volna lenni. A családja jómódú és volt egy kutyája.
- Nem vicces. - Vágtam a kutyás megjegyzéséhez. - Szóval, egyiptológia... lehet esetleg köze a vámpír támadáshoz?
- Nem hiszem. Nem szokták megkérdezni táplálkozás előtt hogy mit tanult az illető.
- Rendben ne humorizáljunk, inkább irány a hullaház.
- Nem fura, hogy folyton ott kötünk ki?
- Már meg sem lepődök. - Az utunk a hullaházig szerencsére rövid volt, de azt a kevés időt is kellemesen töltöttük. Debi nem emlegette fel újra Bianca ügyeit és csak mindenféle ostobaságról beszélgettünk, például hogy mik mennek a TV-ben és ehhez hasonló érdektelen dolgokról. Amikor végre oda értünk az első dolgom volt, hogy berontottam Kate irodájába. Azaz berontottam volna, ha Debi meg nem akadályoz bennem.
- Nem kellene. Attól a nőtől soha az életben nem tudnánk megvizsgálni.
- Jól van akkor mire gondoltál? Lógjunk be?
- Az is megoldás... De van egy könnyebb.- Balra fordult és rögtön felcsillant a szeme, egy lépést tett előre és kitárta a karját. - Jared! - Kiáltott fel és a következő pillanatban már át is ölelte egy fiatal szőke srác. Nem lehetett több huszonötnél de valahogy a szemén valami nem stimmelt. Amint elengedték egymást mindketten felém fordultak.
- A nevem Jared, örülök hogy találkozhatunk, már sokat hallottam önről.
- Jared itt dolgozik már... nagyon régóta. - Magyarázta Debi.
- Elnézést de te nem... nem...?
- De igen. Azt hiszem tudom mire gondol és azt kell mondjam hogy igen. Én vagyok az egyik nagy ellátó a "társaságunkban".
- Egy igazi jótevő. - Magyarázta ismét Debi.
- Rendben... akkor talán meg is nézhetnénk a hullánkat.
- Oh, igen Susan. - Vezetett be a boncterembe egyenesen egy fiatal lány testéhez. - Gyönyörű egy teremtés volt.
- Ezt nem vámpír tette. - Jelentette ki Debi.
- Persze hogy nem. Ki állított ekkora marhaságot? A fajtánk ettől szebb munkát végez, nem hagy ekkora sebeket a nyakon főleg nem a testen.
- Jól van Jared meg ne sértődj. Ez csak egy füles volt.
- De ha nem vámpír, akkor mi tehette ezt? - Kérdeztem végül. Nem kaptam választ. Egy gyors búcsú után Debivel megpróbáltunk minél hamarabb kijutni a hullaházból, mielőtt még Kate észre veszi hogy ott jártunk, szerencsére sikerült elkerülnünk egymást. Rögtön autóba pattantunk és a kapitányságra igyekeztünk. Ott leróttam a szokásos köröket. A bátyám megadta a lány családjának és barátjainak a címét, sőt még az egyik prof számát is megkaptuk. A papírt amin a nevek és címek voltak Debire bíztam aki amint visszaértünk a kocsiba tanulmányozni kezdte.
- Azt hiszem van egy nyomunk. - Jelentette ki.
- Máris? És mi lenne az?
- Ismerem a professzorkát. Az egyetemen okkult tudományokkal foglalkozik és elég jártas a természetfelettiben. Szerintem kezdhetnénk nála a nyomozást.
- Akkor irány Henry Canagen! - Már el is indultam a Debi által megadott címre.
- Kérdezhetek valamit? - Kérdezte Debi hosszas hallgatás után.
- Persze. - Nevettem fel.
- Te szereted Biancát ugye?
- Öhm... - Ezt a kérdést már sokszor feltettem önmagamnak, de a választ még nem tudtam. - Azt hiszem.
- Nem félsz ettől az Iantől, hogy lecsapja a kezedről?
- Nem igazán. - Hazudtam könnyedén. Hát hogy ne tartanék az exétől?
- És azon gondolkoztál már, hogy ti nem lehettek együtt? Nem lehet. Bianca nem menne bele. Te halandó vagy. Megöregszel, és meghalsz. Ha Bianca szeret téged akkor belehalna a fájdalomba, ami az elvesztéseddel jár. Nem hiszem hogy belemenne. Vagy lehet hogy téged is át akar változtatni...
- Hagy abba Debi! Semmi alapja nincs a vádaskodásodnak. - Semmi alapja...

2011. július 21.

24. fejezet - "Az én hibám"

Nagy kihagyás után de újra itt vagyok és hoztam az új fejezetet! A nyáron talán még a következő hetekben többször lesz friss de itt a fesztivál szezon és kevesebb időm jut az írásra. Szeptembertől persze ismét visszatérek a régi kerékvágásba. Köszönöm azoknak akik a szünet alatt is látogatták az oldalt és hogy nem adtátok fel. 


Kiléptem a fénybe és csukott szemmel vártam a túlzott bizalmam következményeit. Vártam és vártam és semmi. Hatalmas megkönnyebbülésemben mintha egy óriási kődarab esett volna le a szívemről. Ian nem hazudott, ez egyszer nem vert át, de ez még nem jelenti azt hogy megbízhatunk benne.Egy jótett még nem törli el a sok rosszat amit eddig velem és szegény Aaronnal tett. Miatta kellett átváltoztatnom és ezt soha nem fogom megbocsátani neki, de ezt ő maga is tudja. Vissza néztem a kényelmesen heverésző Ianre és tekintetünk egy pillanat erejéig egybeforrt majd visszamentem. Becsuktam az ajtót és Ian mellé ültem.
- Aaron! - Egy szempillantás alatt előttem is állt. Kerek szemekkel várt míg mondok valamit, de nem tudta fékezni magát.
- Na, működik? Mondd hogy igen kérlek!
- Szerinted ha nem működne akkor Bianca még itt lenne!? - Köpte a srác felé a szavakat, mire mindketten rosszallóan meredtünk rá. - Csak úgy mondtam!
- Tessék. De egyenlőre még csak az erkélyre menj vele kérlek. Hamarosan kimehetünk az utcára is de még innod kell vért és még nekem sem ártana. Légy még egy kicsit türelemmel. - Végig sem hallgatott már az ujján a gyűrűvel az erkély felé sietett. Kilépett a fénybe és lassan tesztelgette a Nap sugarainak érzését a bőrén.
- Még hogy türelemmel neked és nekem sokkal tovább tartott beszereznünk egy ilyen csecse-becsét. - Csóválta a fejét mellettem Ian és felült.
- Köszönöm.
- Miattam kellett átváltoztatnod a fiút ennyit igazán megtehettem értetek... hm... ez vicces!
- Mégis mi?
- Olyanok vagyunk mint egy család! - Hangos nevetésben tört ki és játékosan rácsapott a combomra.
- Én nem mondanám viccesnek... sőt...- A gondolat és rémisztő volt. Aaron és én... mi mások voltunk, kötődtünk egymáshoz, hisz én vagyok a teremtője... olyan anya féle vagyok, de hogy Ian mint apa... nem távolról sem. Ez a beteges gondolat is csak az ő elborult agyából pattanhatott ki.
- Bianca, működik! - Kiabál be Aaron. Olyan jó boldognak látni.
- Gyere, iszol egy kis vért és mehetünk is ki az utcára.
- Tényleg kiviszed? - Kérdi Ian felém hajolva. - Nem gondolod hogy még korai? Mi van ha emberekre támad egyedül nem boldogulsz vele.
- Megbízok benne. Nagyon jól kezelte a dolgokat. És különben is velünk jössz te is. A biztonság kedvéért.
- De nekem volt... - Kezdett tiltakozni, de amikor a szemébe néztem feladta. - programom. De elhalaszthatom. A család mindenek előtt.
- Ne nevezd így! Ijesztő és beteges. - Fordult hozzánk Aaron.
- Látod Ian, nem csak én gondolom így. - Nevettem el magam.
Pár perc alatt mindhárman ittunk és készen álltunk Aaron első sétájára vámpírként. Mindhárman izgatottan vártuk hogy mi fog történni. Aaron kíváncsi és új tapasztalatokat remél, én inkább csak tesztnek szánom az utunkat, hogy hogy bírja a fiú az emberek közelségét. Ian pedig... a fene se tudja hogy mi jár éppen abban a beteg, pszichopata agyában, de az biztos hogy türelmetlen dobolása a combján izgatottságra utal.
- Indulhatunk végre? - Sürgetett már sokadjára.
- Aaron, mielőtt elindulnánk... csak ide az utcára megyünk, beülünk a legközelebbi kávézóba és kész. Első útnak  éppen elég lesz. Talán még sok is. De amint érzed hogy...
- Hagyd mááár - nyűgösködött Ian szavamba vágva. - Nem a Disney Landbe megyünk csak ide az utcára.
- Nem lesz semmi baj. - Nyugtatott meg Aaron is.
Kissé aggódva de kiléptem az ajtón és a fiúk követtek. Még mielőtt elindultam volna a lépcsőn visszafordultam és Aaron szemébe néztem és bevetve minden "teremtői" Erőmet utoljára figyelmeztettem.
- De semmi vámpírkodás!
- Ííígérem, csak menjünk máár. - Aaron izgatott hangja bezengte a lépcsőházat. Nem volt mit tenni nem tarthatom fogva hátralévő idejében. Egyszer meg kell történnie és mi baj lehetne ha két felnőtt vámpír is vele van.
- Ne ácsorogjunk itt amíg le megy a nap! - Sürget Ian mire egy rosszalló nézés után elindultam.
Minden lépéssel egyre bizonytalanabb lettem de amikor láttam Aaron arcát amikor kilépett a fénybe, átéreztem a megkönnyebbülést és a meleget ami átjárta.
- Na, akkor mehetünk is...
- Hova? - Kérdeztem rögtön a szívemhez kapva. - Ian... mit tervezel már megint!? - Aggodalmam megint visszatért és ha lehetséges még fokozottabb lett az eddiginél.
- Ne nyugtalankodj. - Lépett a hátam mögé Ian és a vállamhoz nyúlt és masszírozni kezdett, de amint megéreztem kezeit elhúzódtam tőle és Aaron mellé léptem. - Csak elmegyünk a parkba, eszünk egy hot dog-ot és haza jövünk. Nem igaz öcsi?
- Pontosan. Csak egy kicsit menjünk le a parkba, hagy érezzem a napfényt.
- Nem tetszik ez nekem. Nem hiszem jó ötlet lenne olyan sokáig kint lenned. Nem fáj a torkod? - Próbáltam finoman célozgatni az éhségre figyelembe véve a járókelők olykor igen pontos hallását.
- Kérlek. - Aaron szeme tisztán csillogott, nem látszódott az éhség tipikus jele a szemgödrök alatt.
- Igen anyuciii kérleeek! - Nyavajgott Ian is.
- Rendben! Egy feltétellel, ha abbahagyod ezt a gyerekes viselkedést.
Ian színpadiasan kihúzta magát és megindult a park felé Aaron pedig csillogó szemekkel és hatalmas mosollyal az arcán várta míg én is megmozdulok. Vettem egy kis lendületet és nagy nehezen elindultam én is. Rettegtem a következményektől. El sem tudom képzelni hogy mi történne ha egy éhes friss vámpír kiszabadulna a városban. Vagyis pontosan el tudom képzelni... sajnos.
Még amikor én is fiatal voltam és mohó és Alexandrával bejárva egész Európát csak pusztítást hagyva magunk után, találkoztunk egy újszülöttel egy Angliai kisvárosban. A fiú teljesen össze volt zavarodva, nem értette mi történt vele. A teremtője magára hagyta és a fiú egyedül próbálgatta szárnyait. Amint a városba érkeztünk a fogadóban ahol megszálltunk rögtön az a hír fogadott hogy valami kegyetlen állat marcangolja halálra az embereket éjszakánként és napról napra egyre több az áldozat. A következő éjszaka össze is futottunk az újdonsült fenevaddal, amikor épp meg akart minket támadni. Alexandrának persze nem okozott akadályt fél kézzel lenyomni egy friss vámpírt. Viszont ezzel olyan módon felhergelte hogy egy éjszaka alatt kiirtotta az egész falut. 
Beleborzongtam az emlékekbe és amint feleszméltem már a parkban találtam magam. Ian és Aaron egymás mellett állva engem bámultak és amikor feléjük fordultam összesúgtak és nevetni kezdtek. Akár a kamaszok.
- Egész végig itt állunk és röhögcséltek, vagy eszünk végre? - Kérdeztem gúnyosan mire mindketten elmosolyodtak és velem együtt megindultak a hot dog árus felé.
Amikor mindenki megkapta a saját adagját, leültünk egy közeli padra amíg megettük azt a pár falatot. Rám fért végre valami normális emberi kaja, észre sem vettem h már mennyire éhes voltam, pillanatokon belül be is faltam a kiflimet. Amikor mindenki végzett a hot doggal, még egy kicsit a parkban maradtunk. Aaront faggattuk az életéről, szokásairól.
- Nem vagyok azaz voltam a suli menő sráca, egyszerűen csak sokan ismertek és mivel én vagyok az egyik szerkesztője a suliújságnak ezért fontos szerepet játszok a közéletben is. - Mesélte összegzésként.
- Csak játszottál öcsi. - Jegyezte meg Ian epésen.
- De ne aggódj, amilyen jól kezelted ma is az emberek közelségét úgy érzem pár év múlva vissza is mehetsz a suliba. Csak légy türelemmel. A te biztonságodért aggódok. - Megszorítottam a kezét még biztatásul és felálltam az asztaltól kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat, ekkor vettem észre hogy már majdnem besötétedett.
- Lassan ideje indulnunk, így is sokkal tovább maradtunk mint terveztem. - Megvártam míg a fiúk is feltápászkodnak majd elindultam az úton amelyiken érkeztünk. Lassan lépdeltem a kikövezett járdán a park közepén és figyeltem ahogy a fák levelei susognak a mellettünk lévő erdőben. Amikor utoljára itt jártam az életemért küzdöttem és majdnem megöltem Christ. Nem akarom hogy Aaron is elveszítse a fejét, lehet hogy ő nem tudná még annyira sem fékezni magát mint én és annak végzetes következményei lehetnek. Hátra fordultam hogy lássam hogy mennyire maradt le a két jómadár de amikor visszanéztem nem volt senki a hátam mögött. A szívem elkezdett kalapálni, megrémített a tudat hogy egy újszülött vámpír Ian társaságában kószál a városban. Szerencsére nem láttam egy embert sem a közelben így minden sebességkorlátozás nélkül vissza siethettem a padhoz ahol ültünk de már nem volt ott senki. Nem is olyan messze viszont nevetést hallottam méghozzá Aaron volt az, amint oda értem láttam hogy Iannel egy focilabdát dobálnak a magasba.
- Mégis mi ez!? - Förmedek rá Ianre.
- Csak egy kis rögbi vámpír módra. - Magyarázta higgadtan miközben bennem egyre csak nőtt a düh. - Figyelj Aaron, hosszú lesz! Használd a hiper-szuper-vámpír-gyorsaságot! - Eldobta a labdát majdnem a park végéig, egészen a kis erdő széléig, Aaron persze utána rohant és elkapta a labdát mielőtt az földet ért volna. Onnan is láttuk hogy végig méri magát és a köztünk lévő távolságot.
- Aaron, gyere vissza! - Kiáltom neki. - Ideje haza mennünk holnap is kijövünk, de most menjünk! - Tudom hogy meghallotta, mert rám nézett majd Ianre.
- Gyere öcsi, hozd vissza a lasztit! - Szólt neki Ian is.
Aaron lassan a földre helyezte a labdát majd megint felegyenesedett.
- Aaron, ne! Gyere vissza! - Ordítottam, szinte olvasva gondolatait. - Aaron!
Még felénk nézett és elkezdett rohanni az ellenkező irányba. Abban a pillanatban mi is elindultunk de már késő volt mire oda értünk a nyomát sem éreztük. Eltűnt. Ian a kezébe vette a labdát megpörgette a két keze között és az erdő felé nézett ahol Aaron eltűnt.
- Ok, azt hiszem ez az én hibám volt.