2011. február 27.

11. fejezet- Harc a létezésért

Bocsi a csúszásért, de itt is van a 11. fejezet... várom a megjegyzéseteket!!! Jó olvasást


( Chris szemszöge)

Rám parancsolt ugyan, hogy maradjak, de nem bírtam türtőztetni magam. Most nemcsak Bianca életéről van szó – bár azt sem hagynám veszni - , hanem a város és a benne élő emberek életéről is. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, miközben, ha meg nem is tudnám állítani azt a micsodát, de legalább időt nyernék Biancának. Valamit tennem kell. Felpattantam a kanapéról, de még mielőtt valami ostobaságot csinálnék, keresek valami fegyvert. Biztosan akad egy a lakásban. Nem olyan lány, aki a véletlenre bízza a dolgokat. Egyből Bianca hálója felé mentem, mert én biztos, hogy oda rejteném a kíváncsi szemek elől, de kétlem, hogy sok vendége lett volna. Beléptem a hálószobába és a már ismerős bordó falak és fa bútorok köszöntek vissza.
- Na már most, ha halálos vámpír fegyver volnék… vajon hova bújnék? – Kérdeztem magamtól és a hozzám legközelebb álló szekrényhez fordultam. Kihúztam a felső fiókot és beletúrtam a tartalmába, nem találtam más érdekességet, csak egy nagyon szexis melltartót és hozzá tartozó bugyit. Elképzeltem benne Biancát ahogy táncol velem, és ahogy átölelem, megcsókolom… Rögtön el is szégyelltem magam, hogy a fehérneműi közt turkálok. Visszatettem a melltartót és a következő fiókhoz fordultam. Ebben sem találtam semmit, ahogy a következőben sem. Átkutattam az egész szobát, de nem találtam semmit, már mentem is ki a helyiségből, amikor megláttam az ajtó mögött egy apró kilincset. Pár pillanat múlva megláttam a falból kirajzolódó ajtót is. Közelebb léptem és kinyitottam a rejtett ajtót. Amikor kitárult teljesen kirázott a hideg. A nagyjából másfél méter magas és ugyan annyi széles kicsi tároló szobába telis tele volt fegyverekkel. Mindenféle volt… pisztolyok, puskák, karók, íjjak. Gondoltam, hogy találok fegyvert, de ez egy teljes arzenál volt. Nem hittem a saját szememnek. Kikaptam az első pisztolyt, ami a kezembe akadt. Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutok ki innen. Ablakok, csakúgy ahogy az ajtók zárva. Kellene lennie egy pótkulcsnak valahol. Ránéztem a bejárati ajtó melletti cipős szekrényre és ott megláttam egy testes kulcscsomót. Pont szemelőt. Egy pár próbálkozás után a megfelelő kulccsal beletaláltam a zárba. A lakás hívogató melegéből a hideg folyosóra léptem, és onnan a rideg, homályos utcára. A járdát egyetlen halovány kültéri lámpa világította meg. Megpróbáltam felidézni, hogy merre is tehettem le a kocsimat és már rohantam is hozzá. A pisztolyt a hátsó ülésre dobtam és már indítottam is a motort, majd irány a park.  Egy közeli parkolóban megláttam Bianca kocsiját és leparkoltam mellé. Vettem egy nagy levegőt, kezembe vettem a pisztolyt. Bár hogy őszinte legyek nem tudom, hogy fog-e segíteni az ellen az izé ellen, amivel meg akarok küzdeni. Elindultam a füves terület közepe felé. Jól ismertem már a helyet, gyerekkoromban is sokat voltam itt, ezért könnyen mozogtam benne. Ha igaz Debi feltételezése, miszerint pontosan a park közepén lesz ez a… szertartás, akkor tőlem északra kell mennem. Siettem, ahogy csak tudtam és pár perc múltával megláttam Debit. Éppen egy csecsemővel a kezében rugdosott valamit.
- Mit csinálsz? – Kérdeztem tőle, amikor mellé értem.
- Tönkreteszem az áldozati helyet. Ha Biancának nem sikerül legyőzni a vérszipolyt, így legalább nyerünk ezzel egy kis időt.  – Válaszolta, miközben felrúgott még egy gyertyát. Ügyetlennek tűnt gyerekkel a kezében.
- Hol van Bianca? - A pisztolyt az övemen lógó pisztolytáskába csúsztattam.
- Nem tudom pontosan. Elcsalta a vérszipolyt, hogy legyen időm tönkre tenni a tea partit. – Mondta gúnyosan és újra rombolni kezdett.
- Merre mentek? – Már fordultam is meg, de akkor megláttam egy sötét alakot tőlünk nyugatra.
- Azt hiszem már késő. – Mondta mögöttem Debi abba az irányba pillantva ahonnan a sötét árny közeledett felénk.
- Ez az amire gondolok? Hol van Bianca?
- Nem sikerült neki. – Hangjában csengett az aggodalom.
- Vidd el a gyereket! – Kiáltom oda és megpróbáltam arrébb lökni, hogy induljon, de csak letette a kicsit és mellém állt. Ekkor az árny természetfeletti sebességgel közeledett felénk. A falevelek felcsaptak léptei körül szinte csak ebből tudtuk, hogy merre is jár. Nagyjából előttem lehetett, amikor előkaptam a fegyverem a pisztolytáskából és lőni kezdtem. Három lövés után, hirtelen elém ért és megragadta a nyakam. Felhúzott úgy 30 centire a földtől én pedig levegőért kapkodva erőt vettem magamon és lőttem még egyet. Aztán egyszerre több dolog is történt: én a földre estem és a pisztoly kirepült a kezemből, és a vérszipoly is földre rogyott, miközben a mellkasához kapott. Valaki a hátam mögül ismét elsütötte a fegyvert, mire a szörnyeteg porrá vált. Sűrűn kapkodtam levegő után és Debire meredtem, aki eldobta a fegyvert és egy fa tövébe ült.
- Fa golyó… honnan tudtad? – Kérdezte tőlem még sokkos állapotban.
- Nem tudtam. – Nevettem el magam. Tényleg így volt. – A lakásból hoztam.
- Nem szabadna itt lenned… - kezdte a szidásom – de örülök, hogy itt vagy. – Nevetett ő is megkönnyebbülten.
- Hol van Bianca? – Erre mindketten felpattantunk és nyugat felé indultunk, ahonnan a vérszipoly is érkezett. Pár perc után megtaláltuk. Egy kettétört fa tövében feküdt erőtlenül. Közelebb léptem.
- Bianca? Bianca? Bianca, jól vagy? – Kérdeztem, de nem érkezett válasz. Nagyon megijedtem.
- A sebei nem gyógyulnak – Debi hangjában erősen kicsengett az aggodalom. Ő legalább annyira félthette a lányt, mint én csak ő igyekezett erősnek maradni, míg én Bianca ölébe borultam. Elkezdtem felhúzni az ingem ujját, szabaddá téve a csuklóm. – Nem! – Szólt rám Debi, amikor meglátta, hogy mit tervezek. – Ma már lecsapolt, ebbe bele is halhatsz. Majd én. – Nem hallgattam rá. Odatoltam csuklóm Bianca szájához, de nem történt semmi.
- Kést. – Adtam utasítást Debinek és felé nyújtottam kezemet, de csak megrázta a fejét.
- Nem. – Jelentette ki egyértelműen.
- Ha nem teszem meg, akkor meghal! – Kiáltok rá. Egy kissé összerezzen, majd a zsebéből elő vett egy apró tőrt.
- Tényleg fontos neked. – Nem kérdés volt, sokkal inkább ténymegállapításnak hangzott. Kivettem a kezéből a tőrt és egy vékony vonalat húztam vele csuklómon, felhorzsolva néhány eret. Odatapasztottam Bianca szájához és éreztem, ahogy a vér lassan csorog kezemen és a szájába folyik. Fáj rettenetesen, de most nem foglalkoztam vele, majd begyógyul, a lényeg, hogy ő túlélje.
- Nem reagál. – Szóltam hátra Debinek. Elfordítottam a fejem és a lány szemébe néztem, akinek már könny szökött a szemébe, de próbálta leplezni azt. Hirtelen valami húzni kezdte a karom, és amikor visszanéztem, megláttam, hogy Bianca elsötétült szemekkel, kitágult pupillákkal mered rám és a csuklómba mélyeszti tűhegyes fogait. Eddig élveztem, ha megharap, de ez más volt. Fájt, alig kaptam levegőt és éreztem, ahogy gyengébb és gyengébb leszek. Most nem az élvezetért harapott meg, hanem a túlélésért. Már tompult elmém tiltakozni akart, elhúzni a karom, vagy legalább megálljt parancsolni a lánynak, de az nem hagyta. Egyre mohóbban kortyolt belém. Már az eszméletvesztés szélén voltam, amikor ellökött magától és egy eszelős pillantást vetve rám és Debire elrohant. Nem láttam, hogy merre ment olyan gyors volt. De az is lehet, hogy már én voltam annyira gyenge.
- Gyere! – Segített fel Debi és lassan a kocsihoz vezetett. Ott megállt és beültetett az autómba. Egy pár perc után jött egy nő, aki elvitte a gyereket, akiről én teljesen meg is feledkeztem. Aztán felém fordult. Egy üvegcsét tartott a kezében. Látta tekintetemet, mire magyarázni kezdett. – A nő megkeresi a gyerek anyját. Az üvegben orvosság van neked, amitől rendbe jössz. – Hangjában feszültség és harag tombolt. Egy szó nélkül kivettem kezéből a fiolát és meghúztam a tartalmát. Amikor kiürült az üveg egy nagy fintor közepette emeltem le a számról.
- Vámpírvér. – Felelt ki nem mondott kérdésemre Debi. – Ez hamar meggyógyít. – Így is történt figyeltem, ahogy a sebek a karomon lassan begyógyulnak és erősebbnek is éreztem magam. Debi eközben fel- alá járkált a parkolóban. Amikor már úgy éreztem, hogy tényleg jól vagyok, felálltam és megragadtam a karjánál fogva és egyenesen a szemébe néztem.
- Mi a baj? – Kérdeztem tőle. Eleinte még tartotta magát, majd vett egy mély levegőt és vállai összerogytak.
- Bianca… - Kezdte lassan és a kocsimra támaszkodott. – Tudod, a vámpírok nem szeretik, ha megölik őket, és teljesen megkattannak az igaz halál közelségétől. Így nevezik, amikor végleg meghalnak. – Tette hozzá magyarázatként, majd fojtatta. – Azt is csodálom, hogy téged életben hagyott. Most valószínűleg a városban tombol és gyilkol.
- Az nem lehet. Debi, ő Bianca. – Hitetlenkedtem. Nem csak Debit akartam meggyőzni Bianca ártatlanságáról, hanem saját magamat is.
- Igen ő az, de ő egy vámpír, és legyen bármennyire is emberséges, ő nem ember. Az ösztönei irányítják…
- Akkor engem miért nem ölt meg? – Vágtam a szavába és rácsaptam a kocsim csomagtartójára.
- Nem tudom. Szerencséd volt. – Egy percig mindketten hallgattunk, aztán Debi felállt és a szemembe nézett. – Bár neked lenne igazad. Mert, ha az én elméletem a helyes és a városban tombol… akkor meg fogom ölni.

2011. február 22.

10. fejezet - Küzdelem

Hihetetlenek vagytok, de most komolyan... 600 látogató! Nagyon szépen köszönöm... De most térjünk a lényegre, amiért ilyen sok olvasóm akad.... Meghoztam az új fejezetet! Ez egy kicsit rövidebb lett a megszokottnál, de szerintem végig lehet izgulni. Jó olvasást!


( Bianca szemszöge)

A fejem nagyot koppant a hideg, kemény földön. A fájdalom lüktetni kezdett különböző pontokon. Nem bírtam felkelni, bármenyire is próbálkoztam. Pár pillanat múlva észleltem, hogy mi akadályoz felegyenesedésemben. A vérszipoly teljes testével a földhöz szegezett. Megragadtam a nyakát és teljes erőmből szorítani kezdtem. Úgy tűnt ez hatásásos, majd jobb lábammal hasba rúgtam, amitől hátrébb esett és végre felállhattam. Amint sikerült felállnom már ő is két lábra egyenesedett. Körözni kezdett körülöttem és fenyegető mosolyt láttam az arcán. Menekülésről szó sem lehet, bár gyorsabb vagyok nála, amit még előnyömmé kovácsolhatok. A legfontosabb, hogy egy kicsit elcsaljam a középponttól, de ne essen élőnek bántódása. Nem túl szerencsés az áldozati helyet éppen egy park közepére tenni, de a démonok már csak ilyenek, tisztelet a kivételnek. Elkezdtem futni a másik irányba épp elég messze az áldozati helytől, de nem elég közel a többi emberhez, ott megálltam, és ahogy sejtettem egy pillanat alatt már elém is ugrott. Amire nem számítottam az egy hatalmas ütés a mellkasomba. Hátrarepültem és hallottam a reccsenést mialatt nekiütköztem egy mögöttem álló fának, ami persze azonnal kettétört. Még egy utolsó mozdulattal el tudtam lökni magamtól, hogy nehogy rámessen a terebélyes lombkorona. Levelek és törött ágak százai hullottak körém.
- Szegény vámpírka…  - Kezdte nyájasan küzdőfelem. – Azt hiszed, hogy megállíthatsz? Tévedsz. – Mosolya még szélesebb lett és áradt belőle a vágy, hogy gyilkoljon. – A mesterem el fog jönni. Még ma. És te és a szánalmas kis vadászod nem tehettek semmit. – Eszembe jutott, hogy Debit csak úgy ott hagytam. Nagy nehezen négykézlábra kászálódtam.
- Ha bántani mered… - Kezdtem, de belém rúgott és földre terültem.
- Akkor mi lesz? – Nevetés tört ki belőle és éreztem, hogy már nem csak engem akar megölni. Debi halálára is vágyik és ezt csak az én érdeklődésem váltotta ki. – De, ne aggódj, te addigra már halott leszel. – Úgy közölte vele, akár a legalapvetőbb tényt. Összeszedtem magam és újra felkászálódtam. A földre akart taszítani, mire felemeltem mutatóujjamat és jeleztem, hogy szünetre van szükségem. Értetlenkedve nézett rám, én pedig lassan felé kóvályogtam. Nem mozdult el. Kezemet a vállár helyeztem és úgy próbáltam megtámaszkodni. Kicsit kifújtam magam, majd megragadtam az övembe csúsztatott tőrt, amit a kabátom takart előle. Még mindig mozdulatlanul állt. Kérdőre vont szemöldökét emelgette. Nem értette, hogy mi ez a kis „szünet”. Elővettem karót és a szívébe döftem volna, ha meg nem állított volna. Ekkor az arcomba csapott és az ütés ereje visszarepített a levelek és faágak közé. Éreztem, ahogy kicsordul a vérem és eláztatja ruháimat. Támadóm letérdelt és felemelte a karót, ami idő közben kihullott a kezemből és forgatni kezdte kezében.  Arcát felém emelte és röhögni kezdett rejtem.
- Ez most komoly? Te… Te meg akartál karózni engem? – Mélyről jövő gonosz kacaj hagyta el, és egyre közeledett felém. Lassú léptekkel jött felém és nevetett, amitől kirázott a hideg. Meg kell próbálnom, fel kell állnom. Most nem hagyhatom abba. Debi és a gyerek Chris az emberek, ők mind számítanak rám. Megpróbáltam megint négykézlábra állni, de a támadóm vállamnál fogva a földhöz nyomott, és egy határozott mozdulattal belém döfte a fa karót. Ajkaim szétnyíltak a fájdalomtól, de sikoly nem hagyta el a számat. Lenéztem a mellkasomra és láttam, ahogy az ívelten faragott fadarab kiáll belőle. Lassan elhagyott minden erőm, már nem bírtam magam tartani és testem erőtlenül a földre hullott. Még egyszer felnéztem a vérszipoly vörösen izzó szemébe és gyűlöletet, megvetést és győzelmet láttam benne. Legyőzött. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg meg nem éreztem a sötétséget. Hát itt van? Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy vajon milyen is az igaz halál, de valahogy soha nem ilyennek képzeltem. Elmém egyre csak ködösül, a fájdalmat már csak halványan éreztem. Nem láttam ugyan, de tudtam, hogy egyedül vagyok. Ez az, amitől a legjobban féltem egész létezésem alatt. Tényleg így lesz? Az igaz halál tényleg így jön el értem, csatát vesztve és magányosan? Ez a legrosszabb, ami történhetett és ettől tartom mindvégig. Még éreztem a tátongó sebeket a testem különböző pontjain. Fáj és nem gyógyultak. Percek, órák vagy napok is eltelhettek, amíg tehetetlenül feküdve vártam a sötétség közeledtét. Elmém utolsó pislákoló még épp részével érzékeltem, hogy valaki közeleg. Egy részem félt, hogy az megijeszti az illetőt a látványom, a másik felem viszont hálás volt neki, hogy nem hagy magamra. Egy ágacska reccsent a fülem mellett és egy hang, ami most a legédesebb volt számomra, a nevemet ismételgette aggódóan. Megszólalt egy másik hang is. Nem értettem, hogy mit mondanak, és hogy kihez tartoznak a hangok, csak hanglejtésük árulkodott félelemről és fájdalomról. A hallásom még inkább tompult és a csengő hangok is eltorzultak. Rettegtem, ami még rám vár. A fájdalom és vele együtt minden egyéb is megszűnt, helyette a semmibe kerültem. Nem találtam kiutat bármennyire is próbálkoztam csak lebegtem az ürességben. Arcokat láttam magam előtt. Régi szerelmek az első és egyetlen férjem, az anyám, a húgom, Andie a lányával Debivel és végül Chris arca, ami a többit elhomályosította. Ragyogott előttem. Meg akartam érinteni, megsimogatni, beszélni hozzá, megmondani, hogy nincs semmi baj. De nem tudtam, nem volt hozzá erőm. Már tiltakozni és ellenállni sem volt időm csak hagytam, hogy a sötétség végre magával ragadjon.

2011. február 20.

9. fejezet - Lezáratlan ügy

Mivel az oldal küszöbét már az 500. látogató lépte át, ezért én egy dupla részes fejezettel leplek meg titeket. Jó olvasást és ahogy mondani szoktam: Faljátok a sorokat! xD


(Chris szemszöge)

A meghitt pillanat egy másodperc alatt rémséggé vált.
Végre a karjaimban tarthattam Biancát és akkor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Igaza volt, ez nem a szexről szólt. Ez sokkal több annál (bár az sem volt semmi) az érzelmekről szól. A szenvedélyről. Feldühített, amikor csörgött a telefonom, és fontolgattam, hogy figyelmen kívül hagyom jelzését, de sajnos nem tehettem. Hogy úgy mondjam, ez a munkámmal jár. Kelletlen ugyan, de felvettem a készüléket. Csak súlyosbított a helyzeten, amikor megláttam a kijelzőn, hogy Hugo keres. Felcsaptam a telefont és a fülemhez emeltem.
- Mond. – Szűrtem csak a fogaim közül és igyekeztem nem arra gondolni, ahogy Bianca keze még utánam nyúlt. Nem takarta más csak a takaróm csücske és ez pajzán gondolatokat ébresztett bennem.
- Szia öcskös. Rossz hírem van. – Kezdte a bátyám. – Van egy újabb áldozatunk.
- Az nem lehet. –Én magam végeztem a gyilkos démonnal. Tegnap délután temettük el. – De… Hogyan? – Nyoma sem volt a reggeli boldogságomnak, helyét átvette a kétségbeesés és megdöbbenés.
- Sebek a karokon és a nyakon. Akárcsak a többinél. Be kell jönnöd a kapitányságra. – Egy szó nélkül lecsaptam a telefont és Bianca szemébe néztem, aki gondterhelt arcomat fürkészte.
- Még nincs vége. – Mondtam egyenesen a szemébe nézve. Láttam, hogy legalább annyira megdöbbenti a hír, mint engem. Úgy hittem, hogy vége, erre jön egy telefon és a rémálom előröl, kezdődik. Semminek sincs értelme. – Találtak egy újabb holttestet Ugyanazok a sebek és kivérzett, csakúgy ahogy a többi lány is. – Már fel is kelt az ágyamból és vette magára a ruháit. Követtem én is. és felkaptam a hozzám legközelebb eső ruhadarabokat.
- Ezek szerint ez már az ötödik. Nagyobb baj van, mint gondolnánk.
- Hát egy újabb halál nem elég nagy baj?
- Közel sem akkora amilyen még lehet. Örülnék, ha csak ennyi lenne.
- Hogy lehetsz ennyire közönyös? – Fakadtam ki, amikor végre magamra ráncigáltam egy pólót.
- Ez nem közönyösség, csak van egy elméletünk Debivel, ami ha beigazolódik… hát annak apokaliptikus ereje lesz. – A szemembe nézett és láttam, hogy aggódik. Pár perc múlva mindketten indulásra készen, az autómhoz siettünk.
- És mi is ez az elmélet pontosan?
- Ha az elméletünk helyes, akkor ezt a démont, akit te is láttál egy ember idézte meg csupán anyagi javak eléréséért. A succubus egy kisseb rendű, de köztük az egyik legerősebb démon. Aki megidézi, az valamilyen cserét kínál, kérhet tőle valamilyen tárgyi jellegű dolgot, amit a démon ellophat. És cserébe…
- Egy életet ad neki. – Vettem ki szájából a mondatot. – De a démont megöltük. Én magam végeztem vele.
- Igen. De lehetséges, hogy egy másikat is megidézett az az ember és így az a helyére lépett.
- Mégis miben? A rablásban?
- Nem. Tudod… ez a démon igazából arra szolgál, hogy egy másik sokkal nagyobb és veszélyesebb lény eljövetelét készítse elő. De ez macerás. Szerencsére. Először egy pontos pentagram áldozatokból, egy központi helyen. Erre a városunkban a park a legjobb, mert ott van egy törésvonala a Földnek. Persze apró, de akkor is erős. Az áldozatoknál meg kell jelölni a helyet, ha ez megvolt és sajnos megvolt, akkor már csak egy lépés. Pontosan központ helyen kell még egy véráldozat. Egy tisztalelkű emberé.
- Olyat nehezen talál.
- Olyan biztos vagy benne? – Felém fordult és én is egy pillanatra levettem a szemem az útról és a szemébe néztem. – Egy ember, akinek a szívét még nem töltötték meg sötét gondolatok. Ki olyan ártatlan?
- Egy gyerek. – magam is meglepődtem, hogy milyen hamar esett le a tantusz.
- Pontosan. – Helyeselt Bianca.
- Az a rohadék egy gyereket akar lemészárolni? – Csak úgy köpködtem a szavakat. Elöntött a gyűlölet és a düh. Teljes erőmből a gázra tapostam, hogy minél hamarabb a végére járhassak az ügynek. Ezt már nem, nem fogom hagyni hogy egy gyereknek baja legyen egy ilyen elmebeteg miatt. Pár perc múlva már a kapitányság előtt voltunk. Kiszálltam a kocsiból és a már jól megszokott útvonalon az irodámba igyekeztem. Bianca egy szó nélkül jött mögöttem. Ő legalább annyira feldúlt, mint én. Legalábbis ezt gondoltam. Az arca teljesen elkomorodott, szinte semmit sem lehetett róla leolvasni. Hiányzott az a reggeli boldogság, ami körbejárt. Az irodámban Hugót találtam a papírokat bújva.
- Mi a helyzet? – Kérdeztem tőle és beengedtem az irodámba Biancát, majd én is bementem és mindketten leültünk a fotelbe.
- Egy csapat kölyök talált rá. – Egy képet mutatott, amin egy csinos vörös hajú fiatal lány holtan feküdt. A nyaka teljesen szétmarcangolódott, de arca érintetlen. – De ő mit keres itt? – Kérdezte Biancára mutatva a jegyzetekkel. – Nem megmondtam, hogy ne zaklasd.
- Ő… ő… - Dadogtam össze-vissza erre még nem volt magyarázatom, hogy mi is ő nekem. Most mondhatnám, hogy a vámpír szeretőm, de ez nem csak hülyén venné ki magát, de még csak igaz sem volna. Úgy érzem, mintha több lenne mit szexpartner. Sokkal többnek érzem.
- Semmi baj Hugo. – Egyenesen a szemébe nézett és láttam, hogy Bianca szeme kissé elsötétedik, majd ismét visszaáll. – Nyugodj meg. Én akartam. Ezentúl nem kell védened.
- Rendben. Úgy lesz. – Mondta Hugo teljesen magán kívül. Amikor visszatért már ki is viharzott, de közben még motyogott valami Kate-tel kapcsolatban.
- Te most… Te most elbájoltad? – Kérdeztem Bianca felé fordulva amint a bátyám elhagyta a helységet.
- Igen. – Minden szégyen nélkül közölte velem hogy akaratán kívül kényszerítette valamire a testvéremet.
- Tényleg? És mikor akartad ezt közölni velem? – Felkaptam a vizet és szinte kiabálni kezdtem vele.
- Mondjuk… soha.

- Bianca. – Próbáltam nyugodtabb hangot megütni az előzőnél. – Nem játszhatsz az emberekkel kedvedre.
- De igen Chris. És meg is teszem, ha úgy találom, hogy szükséges. Értsd meg végre. Én nem vagyok… ember. – Egyenesen a szemembe nézett. Én közelebb hajoltam hozzá és iménti viselkedésemért egy szenvedélyes csókkal próbáltam engesztelni. Egy pár rövid pillanatig ajkunk összeforrt, de eltolt magától mire mindketten sűrűn kapkodtunk levegő után.
- Sajnálom. De szólhattál volna róla… - Lihegtem bocsánatkérés gyanánt.
- Megértem, de most rendezzük el az ügyet, majd utána megvitatjuk ezt. – Helyeseltem, aztán az asztalomhoz ültem, ahol egy csomó jelentés hevert. Leültem a székembe, pont ekkor jött be az irodámba Kate.
- Remélem jó hírek. – Vágom hozzá amint megláttam.
- Neked is szia. Jó látni téged. – Mosolygott rám. Bianca egy halk köhögéssel jelezte, hogy ő is jelen van. – Oh, bocsi. Szia, a nevem Kate. – Kezet nyújtott Biancának, de a lány nem fogadta a gesztust, csak gúnyosan mosolyogott.
- Bianca. – Furcsa volt. Mintha… mintha féltékeny lenne. Kate egész csinos volt, de Biancához képest sehol sem volt. Egy mélyen kivágott fehér blúzt és szoknyát viselt. Barna haját laza kontyba fogta. Tényleg csinos volt, de nem az esetem. Nem eléggé misztikus. Erre a gondolatra egy kicsit felnevettem, mire mindkét nő felém nézett.
- Szóval… Kate van valami újság?
- A nélkül nem jöhetek le hozzád? – Kérdezte Kate csak azért, hogy Biancát idegesítse. Színpadiasan a plafonra emeltem a tekintetem, mire végre belekezdett a mondandójába. – Na, jó. Az ötödik áldozatunk ugyan úgy halt meg, mint a többiek.
- Ezt eddig is tudtuk.
- Ha hagynád, hogy befejezzem, azt megköszönném. – Mint egy sértődött gyerek egymásba fonta karjait és úgy fojtatta. – A kivétel az, hogy ebből az utolsó cseppig eltűnt minden vér. Semmi nem maradt. Még nem láttam ilyet. – Biancára pillantottam, aki egy rezzenés nélkül hallgatta végig Kate mondókáját.
- Mire gondolsz, mi lehet? – Kérdezte tőlem Kate.
- Fogalmam sincs. – Ráztam meg a fejem. Láttam, hogy Bianca elmélyedt gondolataiban, majd hirtelen felindulásból kirohant az irodából. Utána eredtem, de amikor kiértem már sehol sem találtam.


(Bianca szemszöge)

Belépett az a laboros csaj és éreztem rajta a frissen fújt, drága parfümillatot. Újonnan igazított sminkje és mélyen gombolt blúzáról egyértelmű következtetést vontam le. Be akar vágódni Chrisnél. Nehezen fogadta, amikor Chris, csak az ügyről akart beszélni. Engem alig vett észre és akkor is ostobán viselkedett. Alig bírtam végighallgatni a szövegelését. Olyan méreg kapott el, amikor hajcsavargatásával próbálta felhívni Chris figyelmét, hogy magam sem értettem. Chris az enyém. Bármit is tesz ez az aktakukac, ő már az enyém, és nem veheti el tőle. Különös, hogy milyen gyorsan jött a birtoklási vágy, bár ez a fajtámnál nem ritkaság. De meg kell hagyni legalább mondott valami hasznosat is. A vér eltűnt. Ez egyet jelent: Már nem succubus az elkövető. Valami rosszabb. Azt hiszem, tudom is hogy micsoda, de nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni. Beszélnem kell Debivel, méghozzá most. Kiviharoztam az irodából és haza rohantam. Gyalog nekem gyorsabb, mint kocsival. Amikor hazaértem Debi a nappali közepén könyvek közt üldögélt. Tudtam, hogy itt találom, amióta beleegyeztem, hogy próbaidőre társak leszünk, azóta állandóan itt van. Azt hiszem, nem szeret otthon lenni az apja miatt. Ő ellenzi ezt az egész vadászosdi dolgot, de Debi nem tehet róla. A génjeiben van.
- Már tudok róla. – Közli mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Egy vérszipoly igaz?
- Igen úgy néz ki.
- Mit gondolsz? Le tudjuk győzni? – Kérdeztem tőle és közelebb hajoltam a könyveihez.
- Hát lehet, hogy erősebb nálad, mivel friss vérhez jutott… Várjunk csak! Te azt mondtad, hogy mi?
- Igen. Egyedül nem biztos, hogy menne. Te pedig egész jó vagy, bár lenne még mit tanulnod, de gyakorlat teszi… - Belém fojtotta a szót, amikor megölelt. Viszonoztam ölelését, majd egy rövid idő után eltoltam magamtól. – De csak, ha megígéred, hogy szót fogatsz és megteszed, amit mondok, bármit kérek is tőled. Ez nem lesz könnyű menet. – Bólintott és már fel is állt.
- Mit hozzak magammal?
- Mindenekelőtt karókat, és fatöltetű puskát, ha van lángszóród, akkor jöhet az is.
- Jó bepakolok mindent a kocsidba. Addig igyál és töltődj fel. – Parancsolt rám.
- Igen anyuci. – Mondom nem kevés gúnnyal megfűszerezve. Mindketten felnevettünk és a nehéz szituáció ellenére (vagy pont azért) próbáltuk oldani a feszültséget. Annak ellenére, hogy nem szerettem, hogy megmondják, hogy mit csináljak, igaza volt. Fel kell készülnöm. A vérszipolyok 
veszélyesek. Majdnem olyanok, mint mi, csak nekik meg kell ölniük az áldozatot, és minél többet öltek, annál erősebbek. És ha a megérzésem nem csal, akkor nem egy kezdővel van dolgunk. A konyhába mentem és elővettem négy zacskó vért. Kitöltöttem az elsőt egy bögrébe és megmelegítettem. Még amikor forró volt, felkortyoltam a bögre tartalmát, és ugyan ezt csináltam addig, amíg el nem fogyott mind a négy zacskóval. Éreztem, hogy erősebb lettem. Az érzékeim még élesebbek lettek, de valami hiányzott. Úgy éreztem, mintha tegnap este jobb lett volna. Hiába emberi vér ez is, mégsem igazi. Tegnap, amikor megharaptam Christ sokkal jobb volt – mégiscsak frissebb. De ezzel most nem foglalkozhattam. Kivettem még egy bögrét a mikróból, amikor csengettek. Kezemben bögrével elindultam ajtót nyitni. Azt gondoltam, hogy Debi itt hagyott valamit, de mikor már a kilincset markoltam, rájöttem, hogy Debi nem csöngetne. Már késő az ajtó nyitva volt és szerencsére csak Chris volt az.
- Gyere be.
- Az ott, az amire gondolok? – Kérdezte leplezetlen undorral.
- Ha kakaóra gondolsz, akkor nem. – Nagyot kortyoltam a kezemben lévő vérből. Chris szerencsére vette a lapot és felnevetett.
- Hova tűntél? – Egyenesen a kanapéhoz indult és elterpeszkedett rajta. – És hallottál már arról a különös szokásról, hogy ha valaki telefonon hív úgy százszor, akkor felvesszük a telefont, vagy legalább visszahívjuk?
- Bocs, de el voltam foglalva. – Kivittem a konyhába az üres bögrét és visszamentem Chrishez. – Most nem érek rá. Mond, ha van valami. – Nem akartam ilyen nyers lenni, de tényleg nem értem rá cseverészni és viccelődni.
- Huh.  – Láttam arcán, hogy meglepődött és nem esett jól neki a hangnemem. – Igazából… - A tarkóját vakargatta és kerülte a szemkontaktust. – Azért jöttem, hogy tőled kérdezzem meg, hogy hogyan is tovább. – Láttam az arcán, hogy utálja, hogy segítséget kell kérnie.
- Te sehogyan. Majd mi elintézzük.
- Azt már nem. Én is megyek. Ha nem engeded…
- Akkor mi lesz? – Vágtam a szavába. – Nem akarom, hogy bajod essen. Fogd már fel.
- Nem akarod, hogy bajom essen. Ez jó. – Felnevetett, de inkább csak kínból. – Ezért inkább elviszel magaddal egy gyereket.
- Debi nem csak egy gyerek…
- Ő egy vadász. – Vette ki számból a mondatot. – Tudom ezt már hallottam. Akkor sincs jól.
- Pedig így lesz. Debit sem engedem közel a vérszipolyhoz, csak ha esetleg megtudjuk menteni a gyereket, akkor a segítségemre lehet.
- Vérszipoly? Ez az új démon? – Idegesen a kezét ropogtatta, amitől kirázott a hideg.
- Igen. Erősebb nálam. Főleg, hogy most táplálkozott. Náluk a gyilkolás a mérvadó.
- De most ittál vért. – Fintorra húzta száját, amikor kimondta a vér szót. – Ez sem elég?
- Segít, de nem elég. Ez már nem friss, nem olyan erős. Azt hiszem, elmegyek vadászni még a nagy esemény előtt. Úgyhogy ha megbocsájtasz…
- Nem. Várj. – Szemében elszántságot láttam, de hiába is akadékoskodik, nem fogom megengedni, hogy velünk jöjjön. – Ne menj sehová. Majd én adok vért. – Most elég rendesen meglepett.
- Nem jó ötlet. – Tiltakozni kezdtem, de ismét a szavamba vágott.
- Miért? Elkapni és lecsapolni az utcán valakit jobb? – Förmedt rám először, aztán sokkal nyugodtabban fojtatta. – Akarom. Sőt ragaszkodom hozzá. – Közelebb léptem hozzá és felállt a kanapéról, így jobban a szemébe tudtam nézni.

- Nem tartom jó ötletnek. – Próbáltam ismét tiltakozni, de hirtelen lecsapott és birtokba vette ajkaimat. Egyik keze vadul a hajamba túrt, a másik megmarkolta a fenekemet és közelebb húzott magához. Kissé eltoltam magamtól megszakítva csókunkat. – Hagyd abba, még mielőtt totál elvesztem a fejem. 
- Ez a célom. – Újra hevesen csókolt. Egy rövid ideig ellenálltam, majd megszakítottam csókunkat és hátrahajtottam a fejét. Már éreztem is szemfogaim nyúlását, és a bőre roppanását alattuk. Ahogy vére belém áramlott, úgy töltött el a gyönyör és az erő egyszerre. Vére lassan szétáradt bennem és kellemes melegséggel töltött el. Chris felmorgott az élvezettől, de közben hallottam egyre lassuló pulzusát. Ekkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó és Debi ott áll.
- Te jó Ég. – Szörnyülködésére eleresztettem Chris nyakát és segítettem neki leülni a kanapéra. – Amikor azt mondtam, hogy igyál valamit, arra a párliter vérre céloztam a hűtőben. – Hüledezett Debi, hol rám, hol Chrisre pillantva.
- Az én ötletem volt. – Segített ki Chris és közben a nyakát masszírozta. Úgy tűnt ez hatott, mert Debi vonásai ellágyultak.
- Rendben, mehetünk. – Jelenti ki, aztán már el is tűnt a folyosón.
- Most megyek. Te maradj itt. Nem mehetsz sehová. Bezárom az ajtót, és most minden ablak is zárva van. Ha minden jól megy, hamarosan jövök. – Nem vártam meg míg válaszol csak kimentem. Beszálltam a kocsiba Debihez, aki szúrós szemeket meresztett rám. Már indítottam a motort, amikor elkezdődött a faggatás.
- Már lefeküdtetek igaz? – Izgatott volt és kerek szemekkel várta a választ. De arra várhatott. – Ha azt mondod, hogy erre nem válaszolok, akkor azt igennek veszem.
- Erre nem válaszolok. – Mondtam fülig érő vigyorral a számon. Ezután elszabadult a pokol. Debi egész úton kérdésekkel bombázott, aminek a nagy részére nem is feleltem a többire, csak bólogattam.
- Milyen volt? Megharaptad? Hányszor csináltátok?... – Be nem állt a szája. Mire a parkhoz értünk már ezerszer megbántam, hogy magammal hoztam. A közeli parkolóban tettem le a kocsit és elkezdtük kipakolni a cuccokat, amikor megláttam egy árnyat elsuhanni a közelünkben. Éreztem a szagát is: föld és rothadás.
- Itt van. – Jelentettem ki és Debi megpróbálta elszántsággal leplezni az arcára kiülő jogos félelmet.
- Én kész vagyok. – Felkapta a fatöltető puskát és pár karót, aztán indult is a park közepe felé. Elmosolyodtam, aztán én is kezembe vettem egy karót és utána indultam. Nem tartott soká, gyorsan megtaláltuk az utolsó áldozati helyet. Jelek tagadhatatlanok. Egy pentagram és csomó gyertya éktelenkedett a park közepén. Engem inkább az aggasztott, hogy drága vérszipoly barátunkat nem találom. Ő biztosan tudja, hogy itt vagyunk, de még játszik velünk. Akkor megláttam egy árnyat elsuhanni jobbomon, majd egy másikat előttem és még egyet a balomon.
- Maradj mögöttem. – Súgtam Debinek, aki engedelmesen bólintott. Egyszer csak a semmiből a pentagram közepén ott termett egy csecsemő. Hangos sírása keltette fel figyelmemet. Debi már indult is volna megmentésére, de leintettem. – Várj még.
- Rendben. – Hangja megremegett feltételezhetően a félelemtől.

- Na mi van? Hol vagy? – Kiabálom a démonnak akárhol is van. – Ne játszadozz, inkább gyere elő és küzdjünk meg! Szemtől szemben, csak te meg én! Gyere! Én itt vagyok! – Egy ág reccsenését hallottam, a következő pillanatban, valami keményen a földre taszított. 

2011. február 18.

8. fejezet - Csók itt, harapás ott

Ha az 5. fejezet tetszett, akkor garantálom, hogy ez is fog. Szerintem elég szenvedélyesre sikerült, de mondjátok el a véleményeteket. Faljátok csak a sorokat!


(Bianca szemszöge)

Rám csukta az ajtót és egyedül maradtam. Egyedül, egyedül és utáltam ezt. Túl sokáig éltem magányosan. Az elmúlt két nap olyan tökéletes volt – leszámítva a haláleseteket és azt a démont. Ott volt a közelemben, és nem voltam olyan magányos. Még nem tűnt fel, hogy mennyire egyedül is voltam az évek során. Persze vannak barátaim, élők is és vámpírok egyaránt, de velük nem olyan, mint Chrissel.  Soha többé nem akarok egyedül lenni. Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a harmadikra Chris lakásának bejárati ajtajához, majd egy pillanatnyi hezitálás után becsöngettem. Egy perc múlva ajtót nyitott és egy szó nélkül letámadtam. Az egész sokkal vadabb volt, mint ma délelőtt. Téptük, martuk, kapaszkodtunk egymásba, ahogy csak tudtunk. Chris lassan hátrált a lakásba én pedig követtem úgy, hogy csókunkat nem szakítottuk meg. Éreztem határozott kezeit a csípőmön, amik kissé megemeltek és egy asztallapra kerültem. Kezeim azon igyekeztek, hogy minél gyorsabban fedetlenné tegyék felsőtestét, amikor sikerült sóhajtozva csókoltam végig kemény mellizmain. Lábaimat a dereka köré kulcsoltam, majd ágyéka keményen nyomódott enyémhez. A kezei a blúzomtól próbáltak megszabadítani. Kissé ügyetlenkedve, de leráncigálta rólam a felesleges ruhadarabot és a földre hajította. Felnyögtem, amikor egy csóközön közepette keze végigsimított rajtam. Éreztem, hogy agyaraim megjelennek és eltoltam magamtól. De arcomat két keze közé zárta és még hevesebben csókolt, mint valaha. Már önző módon nem törődtem a biztonságával, csak azzal, hogy minél közelebb tudjam magamhoz. Felemelt az asztalról és becipelt a hálójára. Megszakítva csókunkat ráejtett a franciaágyára és egy kaján mosollyal felém térdelt. A nadrágommal babrált és én az övével. Egy pillanat alatt lekerült rólunk minden ruhadarab. Csupasz bőröm forrón simult hozzá és kiélveztem a kéj minden apró részletét. Csókjait élveztem, miközben belém hatolt és rögtön felvettük a megfelelő ritmust. Éreztem Chris leheletét nyakamon, csókjait a vállamon, heves érintéseit a mellemen. Csak csókjai nyomták el kéjjel teli sóhajaimat és nem kellett sok idő, hogy érezzem az apró remegéseket végigfutni a testemen és végül egy pontban fókuszáljanak. Majd testem összerándult a gyönyörtől és éreztem, ahogy lüktetve önt el a forróság. Annyira elkapott a hév, hogy amikor újra a felém hajolt én hirtelen megragadtam a nyakát és felhúzódzkodva a nyaki artériájába mélyeztettem tűhegyes fogaimat. Éreztem, ahogy roppan a nyaka harapásom alatt, és ahogy eltölt a gyönyör, miközben a forró folyadék a nyelvemhez ér. Először megijedt, de később átadta magát és élvezte, ahogy összekapcsolódunk. Nagyot sóhajtott és egyik kezét a hajamba túrva közelebb húzott magához. A friss vér megtöltött életerővel és láttam, hogy Chris is élvezi a harapást. Éreztem, ahogy szívverése egyre lassul ezért elengedtem a nyakán, majd apró csókok százaival leptem el a felszakított bőrt. Lassan lefeküdt mellém és én a mellkasára hajtottam fejem. Úgy feküdtünk, amíg a pulzusa egy kicsit helyre nem állt.
- Sajnálom. – Mondtam, de az arcomról nem lehetett letörölni a mosolyt. Chris csak elégedetten felnevetett. – Tényleg nem akartam, de olyan jó illatod van.

- Jó az illatom. – Nevetett tovább. – Te pedig gyönyörű vagy. – Kisimított egy hajtincset az arcomból, majd végigsimított az arcomon és egy apró puszit nyomott a homlokomra. Felkuncogtam. Olyan boldog voltam, mint amilyen már nagyon régen nem voltam. Láttam rajta, hogy nagyon fáradt, de még mindig simogatta a hátam, apró köröket rajzolt csupasz bőrömre és én élveztem a kényeztetést. A körök egyre szabálytalanabbak lettek és érintése egyre halványabb, míg elnyomta az álom. Én még nem voltam álmos, de nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, visszahajtottam a fejem mellkasára és megpróbáltam aludni. Szerencsére nem tartott sokáig és a szemhéjam elnehezült.



Amikor kinyitottam a szemem sok-sok év óta először mosolyogva ébredtem. Egy ideig csak elégedetten heverésztem Chris mellkasán, aki még mindig aludt. Lassan és egyenletesen lélegzett, így tudtam, hogy minden rendben van. Tudom, hogy szégyellenem kellene, hogy megharaptam tegnap, de egyszerűen nem tudtam letagadni az örömöt, amit okozott. Talán még ő is élvezte a harapást, állítólag nagyon jó –legalábbis még senki sem panaszkodott -, de kíváncsi vagyok az első reakciójára. Felpattantam az ágyból vigyázva, hogy nehogy felébresszem. Rövid kutakodás után találtam egy fehér inget, amit magamra is vettem és kimentem a konyhába valami harapnivaló után nézni. A konyhában egy hatalmas, függönnyel eltakart ablakkal találtam magam szemben. Odaléptem, elhúztam a függönyt és hagytam, hogy a napsugarak simogassák arcomat. Nem tudom hova is lennék nélküle. Egy pár percig csal álltam és kiélveztem a pillanatot. Hallottam, hogy Chris a hálóban felhorkantott, amitől rám tört a nevetés. Mosolyogva és dudorászva fordultam a hűtőszekrényhez. Nem sok mindent találtam – tipikus legénylakás. De volt tojás így neki álltam rántottát sütni, aztán eszembe jutott, hogy jól esne egy kis kávé ezért annak is nekiestem. Pont, amikor a serpenyőbe borítottam a tojásokat, akkor hallottam, hogy Chris kétségbeesetten a nevemet hajtogatja. Felnevettem jelezve ezzel hollétemet. Pár pillanat múlva már be is lépett a konyhába. Csak egy alsónadrág volt, rajta ami pajzán gondolatokat ébresztett bennem. Rajta is ugyan azt a mosolyt láttam, ami az én arcomat is birtokba vette. Öblös léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot és én a reggelihez fordultam, mire hátulról átölelte derekamat és arcát nyakamba fúrta. Lehelete csikizett, amitől hangosan felnevettem. Olyan meghitt volt a jelenet, hogy nehezemre esett megszakítani.
- Csináltam reggelit, és kávé is van, ha kérsz.
- Édes vagy. – Morogta nyakamba és csókok százaival halmozott el. Megfordultam ölelésében és apró csókot leheltem ajkára. Nem tetszhetett neki a dolog, mert szemöldök ráncolva nézett szemembe. Akkor vad csókok közepette birtokba vette ajkaim. Pár másodperc múlva kissé eltoltam magamtól.
- Ne legyél ilyen telhetetlen. Először reggelizzünk. – Arcomról nem lehetett letörölni a vigyort, amit az elégedettség váltott ki.
- Na jó, de csak azért, mert farkas éhes vagyok, és ha nem eszek gyorsan valamit kénytelen leszek téged megenni. – Kezei a fenekemre csúsztak és arcát újra a nyakamba temette, és egy apró harapást éreztem a nyakamon, mire kissé felmordultam. Mindketten felnevettünk.
- Ne játssz a tűzzel. – Fenyegetem összeszűkült szemmel, de még mindig mosolyogva. Lassan eleresztettük egymást és leültünk reggelizni. Evés közben furcsán méregetett.
- Mi az? – Kérdeztem, miközben bekaptam egy falatot.
- Te tudsz enni? – Fejét finoman oldalra billentette és felnevettem.
- Ha elegendő vér van a szervezetünkben, akkor úgy működöm, mint egy ember.
Nem feszegette, amiért hálás voltam. Nem akartam ezzel elrontani ezt a tökéletes reggelt. Csöndesen ettük tovább a reggelinket. amikor végzett elvettem a tányérját és az enyémmel együtt a mosogatóba csúsztattam. Egy szó nélkül elindultam kifelé a konyhából. Chris egy értetlen arc kíséretében követett.
- Hova mész? – Nyögte ki végül.
- Zuhanyozni. Te nem jössz? – Csibész mosolyra húzódott szája és egy hirtelen mozdulattal felkapott és ajkaimat falva a fürdőbe cipelt. Ott nekitámasztott a hideg falnak, mire egy kicsit megborzongtam. Egyik keze fenekemet markolta a másik a vékony ingem alá csúszott. Libabőrös lettem ahol érintette testem. Csókunkat egy rövid időre megszakítva elkezdtem húzni a szűk zuhanyzókabinba. Lerángattuk egymásról a felesleges ruhadarabokat, és Chris kinyitottam a csapot és kellemes meleg vizet kezdett folyatni ránk. Nyaka köré fontam a kezem és csókra kínáltam ajkaim, amit Chris rögtön fogadott is. Furcsán telt az idő. Hol lassan, hol őrülten hajszolva egymást és az élvezetet szerettük egymást a fürdőben, majd a hálószobában. Most sikerült türtőztetnem magam így nem volt semmi véres eset az ágyban. A végén mindketten annyira kifáradtunk, hogy már nem maradt másra erőnk csak, hogy egymás karjaiba bújjunk. 

- Azt hiszem ez nagyon jó. – Jelentettem ki és felemeltem a kezünket és ujjaink összefonódtak a levegőben.
- Ennyire jó voltam? – Mély torokhangi morgást hallottam és felnevetett.
- Ez nem a szexről szól. Vagyis nem csak arról. – Kissé megemelte a fejét, hogy lássa az arckifejezésem.
- Hát miről?
- Jó ez az érzés, amikor csak gondtalanul fekszünk egymás mellett. Megnyugtató. – Válaszul egy puszit nyomott homlokomra és visszafeküdt. Elmélyülten nézegettem a még mindig egymásba fonódó ujjainkat, mikor megszólalt Chris mobilja. Egy kis hezitálás után egy nagy nyögés közepette felült az ágyon és felvette a készüléket.
- Mond…. Az nem lehet. De… hogyan? – Egyenesen a szemembe nézett és szeméből riadalmat, feszültséget olvastam ki. – Még nincs vége. – Mondta ezúttal nekem.

2011. február 17.

7. fejezet - Kétségek

Na, már hoztam is a friss fejezetet. Csak úgy halkan megjegyzem, hogy lassan a 400. látogató lépi át az oldal küszöbért és nagyon hálás vagyok azért, amiért ilyen sokan érdeklődtök, annak ellenére, hogy még csak most nyitottam az oldalt. Megint csak megkérnélek arra, hogy írjátok le a véleményeteket! Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást és faljátok a sorokat!


( Chris szemszöge)


Egy kert hátuljában ástunk egy gödröt és beledobtuk a holttestet. Ijesztő volt a gondolat, hogy milyen rutinos már az ilyesmiben. Amikor végeztünk Bianca lakására mentünk. Út közben elmagyarázott mindent arról a succu… valami démonról, hogy alakváltó (mondjuk ezt tapasztaltam) és, hogy abban hasonlítanak a vámpírokhoz, hogy vérrel táplálkoznak, éjjeli lények és vadászok. Ezt úgy magyarázta, hogy addig, amíg nem végez az áldozatával, nem engedi őt.
- Tehát a vámpírok is effajta vadászok lennének? – Kérdeztem tőle. – De azt mondtad, hogy nem muszáj megölnötök senkit.
- Ez igaz. Nem muszáj meg tudjuk állni, de nehéz a kísértésnek nemet mondani. – Lesütött szemmel válaszolt. Rossz volt belegondolni, hogy képes embert ölni. Vagy talán meg is tette. Biztosan. – De, ez sok mindentől függ. – Magyarázta. – Az újak képtelenek megállni. Még túl nagy az éhség,  és még nem tudják kontrolálni magukat. Vannak, akik csak az Erő miatt szipolyozzák ki áldozataikat. A történet egyszerű: Minél több vér van a szervezetedben, annál Erősebb a vámpír. – Mintha csak egy diákot oktatna ki. Megpróbálta megértetni velem, hogy mi folyik a vámpíroknál. – Van még egy csoport, azok, akik egy fészekben élnek. Ők elvadulnak. Általában a vámpírok egyedül, esetleg 3 vagy 4 fős csoportokban élnek. De vannak, akik nagyobb „fészekbe” tömörülnek, ők elvesztik minden tartásukat és gyilkolnak megállás nélkül, csak az élvezet kedvéért. – Próbáltam felfogni, amit mond, de nem értettem. Az sem fért a fejembe, hogy ez a gyönyörű nő egy kegyetlen gyilkos lenne.
- Te is gyilkoltál már? – Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint állításnak. Bianca nem válaszolt csak kiszállt a kocsiból. Követtem őt a bérház folyosójára, majd egyenesen fel a lakására. Amikor belépett már akasztotta is fel kabátját a legközelebbi fogasra.
- Érezd magad otthon. – Szólt felém kedvesen. Én még mindig magamba fordulva, zombiként vánszorogtam utána. Én is letettem a kabátom, majd leültem a kényelmes kanapéra. Ránéztem Biancára, aki csak bocsánatkérően mosolygott rám. – Debi, ha már a konyhában vagy hozz Chrisnek valami harapnivalót meg inni valamit légyszi. – Kiabálta el magát. Én nem vettem észre, hogy bárki más is lenne a helyiségben csak akkor, amikor Debi kilépett a konyhából teli szájjal és rám vigyorgott.
- Sziasztok! – Kiabált vissza és hangosan felnevetett. Én csak intettem neki, és Biancára néztem.
- Sajnos nem tudom levakarni. – Magyarázta nevetve. Nevetése mindig olyan megnyugtató hatással volt rám. Valamiért úgy éreztem, hogy ha ő velem van és mosolyog, akkor nincs és nem is történhet semmi rossz a világgal. – Átöltözöm, meg egyebek. Mindjárt jövök, addig majd Debi elszórakoztat. –Mosolyogta tovább. Nem bírtam tovább komor maradni én is elmosolyodtam. Már el is tűnt. Egy pár másodperc múlva Debi újra kilépett a konyhából egy fullig megtöltött tálcával. Volt rajta minden, italok és harapnivaló. Még a szájában is tartott egy zacskó chipset. Felálltam, hogy segítsek neki, de nem hagyta, így csak a chipset vettem ki a szájából.
- Köszi. – Mondta és letette a tálcát a dohányzóasztalra és lehuppant a kanapéra. Követtem a példáját. Egy perc némaság után én törtem meg a csendet.
- Szóval, Bianca elmondta, hogy te valamiféle „vadász” vagy. – Összevont szemöldökkel és durcás arccal nézett rám. Olyan volt, mint egy gyerek.
- Drágám, - Kezdte lenéző mosollyal – én nem egy „vadász” vagyok, hanem A Vadász. – Nevetett és felkapott egy szendvicset és azt kezdte eszegetni.
- És pontosan ez mit is takar? – Úgy éreztem magam, mint egy tudatlan diák az első iskolanapon. Semmit nem értettem, hogy mi folyik körülöttem.
- Hát… lényegében azt csinálom, amit te. Elkapom a rosszfiúkat, akik ártanak az embereknek.
- És te is valami természetfeletti lény lennél? – Nem akartam így nekiesni, de kicsúszott a kérdés. Egy pillanatig felmérte, hogy az elmémmel minden rendben van-e, majd hatalmas nevetésben tört ki. A végén még a könny is folyt a szeméből. Én pedig olyan ostobának éreztem magam.
- Nem én nem vagyok természetfeletti. Bár az igaz, hogy nagyon erős vagyok, erősebb mint egy átlag ember, de nagyon is ember vagyok. Ja és bocs a múltkoriért. Azt hiszem egy kicsit túlzásba estem. – Boci szemeket rám meresztve vigyorgott még mindig.
- Semmi. Az elmúlt két nap enyhén szólva meredek volt. Leültek, megharaptak, vérrel itattak, olyasvalami mászott rám aminek a létezését is elvetettem és… - Folytattam volna a panaszkodást, ha meg nem láttam volna Debi döbbent tekintetét.
- Ti lefeküdtetek? Te jó Ég! Neked is olyan jó volt? – Hadarta a kérdéseket.
- Nem, nem feküdtem le senkivel. – Hirtelen a szája elé kapta mindkét kezét és felnevetett. – Az a sucu… démon vagy micsoda teljesen rám mászott Bianca alakjában. – megint döbbenet ült ki arcára.
- A succubus démon, mindig a potenciális szexpartner alakját veszi fel, a gondolatokból olvasva. – Teljes ledöbbenés. Erről Bianca nem mondott semmit, pedig biztosan tudja. Akkor tudja, hogy fantáziáltam róla. Ekkora égést.  – Egyébként mi volt ez az előbbi kitörés? – Próbálom terelni a szót a kínos témáról.
- Csak tudom, hogy milyen egy vámpírral. – A nevetése abbamaradt és lesütötte a szemét. Teljesen elképedtem (ismét). Nem tudtam elképzelni, hogy ez a fiatal lány odaadta magát egy…  Pedig nekem aztán semmi jogom ítélkezni. Nemrég még én is karjaimban tartottam egy gyilkost. És ami a legborzasztóbb, hogy még mindig vágyom öleléseire, csókjaira. Rendőr létemre elég furcsa párosítás Egy gyilkossági nyomozó és egy vámpír, akinek lételeme a gyilkolás (és persze elvileg nem is létezik). De Bianca más. Legalábbis én úgy gondolom. Ha vele vagyok minden teljesen más. Megfeledkezem a kötelességeimről, gondjaimról és még arról is, hogy mi is ő valójában. Gondolataimból egy halk köhécselés riasztott.
- De mentségemre legyen, hogy – Folytatta Debi lelkesen. – ittam a véréből. – Meglátta értetlenkedő arcomat és folytatta. – A vámpírvér vágyat kelt az emberben. Főleg … szexuális vágyat. – Ismét letaglózott.
- Erről a mellékhatásról nekem Bianca elfelejtett mesélni. – Morogtam leginkább csak magamnak.
- Te ittál a véréből? – Most az ő arcán láttam a megdöbbenést. Szép barna szemei két méteresre dagadtak az álla pedig a földet súrolta az elképedéstől.
- Igen, de hidd el nem önszántamból. – Fintorodtam el, és akaratlanul is felidéztem azt az estét. A támadás az a sok új információ, ahogy felforgatta az egész életemet. Ahogy belegondolok még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mibe is csöppentem.
- Ez hihetetlen! – Kiáltja Debi, amikor magához tért. – Bianca már elég idős még a saját fajában is az idősebbekhez sorolják. Az ő vére „szent” és ha élőnek adja, az sérti a törvényeiket. Nagy bajba sodorhatja magát még ezzel. Az akivel és… - Feszülten tekergette a kezét. - … szóval akivel én lefeküdtem, ő még csak 30-40 éves, szinte új. Rá még nem vonatkozik annyira a törvény de… - Össze-vissza fecsegett. Egy ideig még nyomon követtem a mondandóját, de egy kis idő elteltével gondolataim ismét elkalandoztak. Nekik is vannak törvényeik? De, mégis mit tartanak bűnnek? Az emberölés biztosan nem az. Hogyan tartatják be a szabályokat? Milyen dolgokat titkol még előlem? Tengernyi kérdés, amelyekre nincs válaszom, de lehet, hogy nem is igazán szeretném tudni. – És a szex… - Hirtelen felpillantottam Debire, aki egész végig fecsegett. – Az valami Isteni. Ha lehetőséged van rá, akkor használd ki az alkalmat, mert akik túlélték, azok mind azt mondták, hogy a legjobb élmény, amiben valaha részük volt. És ezt én is alátámaszthatom. – Vadul vigyorgott én pedig tiltakozni kezdtem, hogy én és Bianca nem úgy vagyunk egymással. De felesleges hazugság lett volna. Majd megőrültem érte. De már nem voltam biztos benne, hogy saját érzéseim vezérelnek vagy csak a vére miatt vonzódom hozzá. Pont ekkor lépett be Bianca. Gondolom hallotta au iménti beszélgetésünket, mert szúrós szemekkel nézett Debire. Hozzám fordult és édes kiskutya szemeket meresztett rám.
- Éhes vagyok. Menjünk el valahová. – Olyan kedvesen mosolygott rám, hogy legszívesebben a csillagokat is lehoznám az égről neki, csak hogy ő boldog legyen. De mégis fontolóra vettem az ajánlatát. Ma annyi minden történt. Megtámadott egy sucu… micsoda démon, utána szenvedélyesen csókolóztam egy gyilkos vámpírral, később egy vadász, aki démonokat és vámpírokat öl, beavatott néhány a vámpírokra vonatkozó szokásba, és közölte velem, hogy amit érzek Bianca iránt lehet, hogy nem is valós. Ez sok volt nekem egy napra.
- Azt hiszem, én inkább hazamegyek. Sok volt ez így egyszerre. – Nyögtem ki végül. Bianca megértően bólintott, de láttam arcán a keserűséget. – Megtennéd, hogy hazaviszel?
- Persze. – Mosolygott még mindig, de valahogy nem úgy, ahogy eddig. Most tekintetében ott a kétség. Elszomorított a látvány. – Menjünk. – Mondta végül és már vette is a kabátját.
 A lakásomig vezető úton meg sem szólaltunk. Egyikünk sem akarta megtörni a csendet. Ki, ki a maga gondolataival volt elfoglalva. Újra és újra lejátszottam magamban a Debivel lefolytatott beszélgetésemet. Zavart a tény, hogy Bianca elhallgatott előlem ilyen fontos információkat. Mi mindent rejteget a múltjával kapcsolatban. Amikor elértünk a bérházig ahol lakok leállította a motort, de egyikünk sem mozdult. Látszott rajta, hogy nem szándékozik megtörni a csöndet ezért én tettem.
- Miért nem mondtad el a vér „mellékhatását”? – Felém fordult, így lehetőségem nyílt a szemébe nézni.
- El kellett volna mondanom. – Megrázta a fejét és újra a szélvédőn bámult kifelé.
- Igen. Kellett volna. Jogom van tudni róla. Jogom van tudni, hogy amit érzek irántad az hamis. – Felém fordult és szemei kikerekedtek a megdöbbenéstől.
- Te érzel irántam valamit? – Kérdése gyanakvó volt. Nem válaszoltam csak lesütöttem a szemem. – Az érzelmeket nem tudom befolyásolni, csak vágyat kelthetek. Ha érzel irántam bármit is az én művem. – Most tudatosult bennem, hogy mit is mondtam az imént. Kipattantam a kocsiból és egy szó nélkül elindultam a lakásomhoz. Beszálltam a liftbe és töprengeni kezdtem. Tegyük fel, hogy tényleg érzek iránta valamit és az nem az ő műve. De ennek nincs semmi értelme, még csak most ismertem meg, de ez is elhamarkodott állítás, mert a múltja csupa sötét folt előttem. Valami mégis vonz hozzá, mintha csak két mágnes lennénk. Nem bírtam elszakadni tőle, nem akarok arra gondolni, hogy külön vagyunk. Olyan már nem létezik számomra. Nem tudom, hogy mit érzek pontosan, de azt igen, hogy vele akarok lenni. Magam mellett tudni, hogy biztonságban legyen. Egy pár perc múlva már a lakásomban voltam. Megnyugtatott a biztonságos, megszokott környezet. Ledobtam magam a kanapéra és az emlékek megrohamoztak. Azok a forró csókok, ölelések. Ahogy Bianca minden érintése forrón belém égett, hogy életem végéig emlékeztessen arra a pillanatra. Csöngettek az ajtón, és amikor kinyitottam, azonnal megrohamozták ajkaimat és karok ölelték körül nyakamat.

2011. február 15.

6. fejezet - Hasonmás

Meghoztam az új fejezetet, remélem elnyeri tetszéseteket. Várom a komikat!!!!



( Bianca szemszöge)

- Találkoznunk kell. Most.
- Jó azonnal indulok. – Hangjában ott volt valami kétség, vagy zavar. Nem igazán tudom, de most nem is ez a fontos.
- Nem kell én már elindultam, mindjárt ott vagyok. – Nem vártam meg, hogy mit reagál, csak az állammal lecsuktam a telefon tetejét és az útra koncentráltam. Az eső is most kezdett el zuhogni, ha még nem lennék eléggé feldúlt. Figyelem az ablaktörlő egyenletes mozgását, ezzel próbálom megnyugtatni, és egy kicsit összeszedni magam. Amikor Chris elment rájöttünk mindenre. Elmentem Debihez, hogy beszéljek vele, és ott rájöttünk.
- Bianca azt hiszem, megvan, hogy kit láttál. – Fordult hozzám. Egy könyvet mutatott, amiben benne volt a démon akit láttam. – Egy
succubus démon. – Bökte ki a szavakat. – Utálom a fajtáját. Erős démonok, akik az alakváltásra is képesek. – Egy pillanatig nem tértem magamhoz. Minden összeállt. - Addig nem nyugszanak…
- Amíg el nem kapják az áldozatukat. – Fejeztem be a mondatot helyette. – És Chris-t már megtámadta. Elmegyek a lakására. Figyelmeztetnem kell. – Már vettem is a kabátomat, hogy azonnal kocsiba szállhassak és elinduljak.
- Már ennyire jóban vagytok?  „Felmegyek a lakására és figyelmezetem” – Próbálta a hangomat utánozni és színpadiasan a szívére emelte a kezét. Nem szóltam rá csak a plafonra szegeztem a tekintetem. Most tényleg nem érdekel, hogy mit gondol rólunk. A lényeg, hogy biztonságban tudjam Chris-t.
Magam sem tudom, hogy miért foglalkozok vele ennyit. Végül is csak egy zsaru. Nem tudom, hogy megbízhatok-e benne és azt sem, hogy mikor lesz elege ebből az egész őrületből. De volt egy olyan érzésem, hogy meg kell védenem, ha már belerángattam.
Amikor végre Chris lakásához értem, leállítottam a motort és kiszálltam a kocsiból. A lépcsőházban megéreztem azt az ismerős illatot. Chris mámorító illatát, csábító volt. Felrohantam a lakásához, de a bejárati ajtónál megtorpantam.
- Valami nem stimmel. – Motyogom magamban, majd fülelni kezdtem. Két hangot hallottam a lakásból. Két kéjjel teli nyögést, de csak egy szív szapora verése hallatszódott. – Valami nagyon nem stimmel. – Elkezdtem dörömbölni az ajtón, de nem jött válasz. Nem volt más választásom, betörtem az ajtót. A kép ami fogadott egy pillanatra ledöbbentett. Láttam Christ, ahogy fél mámorban csókolózik… velem. Csak pillanatok múlva esett le, hogy a démon már elkapta.
-  Hívj be Chris! – Üvöltöm felé dühösen. Ő meg sem bírt moccanni, csak meredt rám, majd az ölében ülő rám. – Be kell hívnod, hogy segíthessek neked! – Próbáltam nyugodt hangot megütni, de nem igazán sikerült.
- Chris ő a démon. – Pattant fel az öléből a hasonmásom. – Ez egy csapda. - Támadó állásba állt és Chris elé lépett. Ő még mindig döbbenten ült a kanapén. – Hozd az ezüstöt! – Kiáltott rá a lány. – Most végezhetünk vele. – Egyenesen az arcomba nézett és még egy kárörvendő mosolyt is megengedett magának. Majd letörlöm a képéről azt a rohadt nagy vigyort – gondoltam magamban és máris a lehetőségek után kutattam.
- Chris! Én vagyok az. Bianca. Ő egy succubus démon. Hinned kell nekem. – Könyörögtem. – Hívj be!
Egy kissé támolyogva, de felállt.
- Ne higgy neki. – Fordult Chris felé a démon. – Tudod, hogy igazam van. Mivel bizonyítsam? – Közelebb lépett és lesmárolta. Nem csók volt, hanem mintha be akarná kebelezni az egész fejét. Úgy éreztem mindjárt elhányom magam. Amikor végre elengedte, Chris egy szekrényhez ment. Keresett valamit. Közben az előttem álló démonra pillantottam. Vigyorgott a rohadék. – Ezért még megfizetsz. – Kiáltom felé, de csak egy vállrándítás a válasz. Aztán láttam, hogy az arca eltorzul és egy fájdalmas ordításban tör ki, végül a földre terül. Zavartan pillantok rá, majd mögötte megláttam Christ egy levélbontóval a kezében.
- A nagyapámtól kaptam… ezüst. – Magyarázta a történteket. – Ja, gyere be. – Invitált és az ezüst eszköz kiesett a kezéből. Ahogy beléptem nem bírtam levenni a szemem a holttestről, ami végül is az enyém volt. Szokatlan látvány, de korán sem rémisztő. – Na, nekem innom kell valamit. Valami erőset. - Chris a konyha felé vette az irányt és hallottam a hűtő nyitódását és pár üveg koccanását. Pár perc múlva már két pohár whiskyvel a kezében közeledett felém. Az egyik poharat a kezembe nyomta, majd leült a kanapéra. Én még mindig mozdulatlanul álltam.
- Honnan tudtad, hogy nem én vagyok? Mi lett volna, ha engem szúrsz le? – Feltettem a kérdést, ami a szívemet nyomta. De amikor kimondtam rájöttem, hogy lehet, hogy nem nagyon akarom tudni a választ.
- Hát… – kezdte – először: az ezüst az nem öl meg titeket, csak a démonokat. Legalábbis te ezt mondtad. Másodszor: Tudtam, hogy nem te vagy az. – Bökte ki és nagyot kortyolt az italából. Követtem én is.
- Honnan? – Közelebb léptem és leültem mellé a kanapéra.
- Borzalmasan csókolt. – Először lesütötte a szemét, majd felnevetett. Nevetése megnyugtatott és elszállt minden korábbi kétségem.
- Miből gondolod, hogy jó csókolok? – Kacérkodtam vele és kortyoltam még egy nagyot a whiskymből, majd az előttem lévő kis asztalra tettem a poharat. Amikor felnéztem Chris arcára, ő még mindig mosolygott és az én arcomat fixírozta. Ő is letette a poharat és teljes testével felém fordult. Egy kis csibész mosoly még mindig ott ült a szája sarkában és megszólalt.
- Hát, nem tudom. De ezen könnyen segíthetünk. – Hirtelen lecsapott az ajkaimra. Először megfordult a fejemben, hogy még most le kellene állítanom, amíg valakinek baja nem esik (és sanszos, hogy az a valaki ő lesz) , de amikor egyik kezével a derekamat karolta és a másikkal a hajamba túrt, mindent elfelejtettem. Nem érdekelt, hogy bármelyik pillanatban széttéphetem, csak csókolni akartam, és kiélvezni a pillanatot. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz. Hagytam, hogy ő irányítson. Csókjaink hevesebbek, öleléseink szorosabbak lettek. Éreztem, ahogy a szemfogaim lassan előbújnak, majd eltoltam magamtól és elfordítottam az arcom.
- Mi a baj? – kezdte – Oh. Hát az? – Egyik kezével az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom kényszerítve arra, hogy belenézzek abba a gyönyörű barna szempárba. Szerencsére addigra már sikerült lenyugtatnom magam és elrejteni azt az arcom. – Nem kell takargatni. – Mondta megnyugtatóan. – Nem kell szégyellned. – A szemembe nézett és bátorítóan mosolygott.
- Nem szégyellem. Inkább attól félek, hogy elvesztem a fejem. – Furcsa volt így kitárulkozni egy embernek. Még soha nem álltam egy élőhöz sem olyan közel, hogy megengedjem, hogy belém lásson.
- Pontosan ez a célom. Hogy elveszítsd a fejed. – Újra felém hajolt, de most kitértem csókja alól.
- Nem érted. Te tényleg nem fogtad fel, hogy mi vagyok? – Felzaklatott, hogy ilyen könnyedén vesz. Fölé tornyosultam és hanyatt döntöttem a kanapén. A szemfogaim ismét előtörtek és éreztem, ahogy a szemem is elsötétül. Láttam az arcán, hogy megijedt egy pillanatra, majd tekintete újra békítőre váltott. – Ha elveszítem a fejem, akkor bármelyik pillanatban széttéphetlek, vagy egyszerűen kiszívom belőled minden csepp véred, amíg már csak egy üres test nem lesz belőled. Hát nem érted? – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy most végre hatással voltam rá, aztán mindkét kezét szorosan a csípőmre szorította és ismét megrohamozta ajakaimat. Mézédes csókjaitól én magam is ellágyultam. Újra átadtam magam neki és hagytam, hogy közelebb és közelebb húzzon magához. Egy gyors mozdulattal maga alá fordított és apró csókokat lehelt először az ajkamra, az államra, a nyakamra, majd a dekoltázsomra. Kezei lassan kezdték bontogatni a felsőm gombjait, és amikor sikerült leráncigálta és elhajította azt. Végig simítottam a már meztelen mellkasán, majd a hajába túrtam és ismét magamra rántottam. Pillanatok alatt mindketten szaporán vettük a levegőt és nem győztünk kapkodni a másik után. Egyre többet és többet akartunk a másikból, a túl közel sem volt elég közel, ha rólunk van szó. Az egyik kezével elindult a csípőmtől és végigsimított egészen a mellemig ahol megállt. Ekkor egy kicsit megtorpant, majd a másik kezével a farmerom gombjával vacakolt. Ekkor jött meg az eszem és toltam el magamtól egy kicsit.
- Ne, Chris kérlek most ne. – Kapkodtam még mindig levegő után. Ő felült és maga elé bámult. Nem szólt egy szót sem még csak nem is nézett rám egy jó ideig.
- Sajnálom nem kellett volna, így letámadjalak. – Bólintottam. Aztán egy kicsit felkacagtam.
- Majd máskor letámadhatsz, de most el kell vinnem a holttestemet valahova el innen. – Nevettem fel megint és a még mindig földön fekvő magamra mutattam. Láttam, ahogy felcsillant a szeme, amikor azt mondtam, hogy letámadhat újra, aztán beleegyezett a tervembe. Gyorsan visszavettem a felsőmet, majd megpróbáltuk feltűnés nélkül lecipelni a testet a lakásból.

2011. február 12.

5. fejezet - Hideg zuhany

Mivel átléptük a 200. látogatót ezért most kaptok ajándékba egy igazán izgalmas részt... 







( Chris szemszöge)

Az előbb olyan hülyén viselkedtem. Miért mentene meg, ha utána meg akarna ölni? De végül is nincs is okom bízni benne, de arra sincs, hogy ne tegyem. Úgy döntöttem, hogy egy ideig nem agyalok ezen, nem foglalkozok azzal, hogy ki vámpír és ki nem az. Csak hagyom hogy ez a kedves és nagyon csinos lány megragadja a kezem és levezessen a lépcsőn. Olyan hirtelen kapta el a kezem, hogy kissé megijedtem, de utána élveztem a helyzetet. Mosolygott. De úgy, hogy nekem is nevetni támadt kedvem. Leszaladt a lépcsőn – nem is szaladt, inkább táncolt. Minden lépte olyan kecses, akár egy balett előadáson. Még mindig a kezemet fogta amikor leértünk a lépcsőn. Végignézett rajtam, csak ekkor tűnt fel, hogy milyen állapotban vagyok. Nem volt rajtam póló és a farmerom is lógott rajtam. A hajam az izzadság miatt az arcomhoz tapadt. Úgy festettem, mint egy csöves. Alaposan végigmért, majd az arcáról egy pillanatra lefagyott a mosoly. Úgy állt ott, mint egy viaszbaba.
- Ez így nem jó. – Állapította meg. – Mindjárt jövök. – Még szinte fel sem fogtam, hogy elment a következő pillanatban már ott is volt kezében egy törölközővel. – Le kellene tusolnod. Van bent pár ruha, amiről azt gondolom, hogy jó lenne neked. A fürdő arra van. – Mutatott egy fehér ajtóra. Egy szó nélkül az ajtót céloztam meg. Menet közben kivettem a kezéből a törölközőt, és megint rám villantotta káprázatos mosolyát.
- Amíg te elkészülsz én is összeszedem magam. – Bólintottam és már be is mentem a fürdőbe. Rögtön egy hatalmas tusolóval találtam magam. Vígan elfért volna benne legalább négy ember. Levettem a szakadt ruháimat és beléptem a tusoló alá. Megnyitottam a csapot és hagytam, hogy a forró cseppek ellazítsák az izmaimat. Egy pár perc múlva halk puffanást hallottam. Elzártam a csapot és magamra tekertem egy törölközőt. Kinyitottam a zuhanyzókabin ajtaját és a pára azonnal elködösítette a fürdőt. Nem láttam sokat, de kerestem a hangforrást. Aztán egy kicsit tisztult a kép megláttam egy alakot az ajtónál ácsorogni. Bianca ott állt egy törölközővel körbetekerve. Csak mosolygott rám, olyan volt, mint egy angyal. Láttam, ahogy a páracseppek csillognak a bőrén és szőke haja az arcához tapadt. Közelebb léptem és egy ösztönös mozdulattal kisöpörtem a haját az arcából. Nem tért ki érintésem alól csak állt és végigmért. A szeme megakadt a törölköző tetején. Aztán még szélesebb mosolyra húzta a száját. Ahogy rám nézett hirtelen úgy éreztem magam, mint egy ragadozó zsákmánya. És Bianca volt az éhes oroszlán. A heves izgalom végigfut a testemen, mikor hátráltam egy lépést.
- Mit keresel itt? – Olyan hülye kérdés volt, de zavaromba nem jutott más az eszembe.
- Jöttem letusolni. – Kihívóan mosolygott és ellépett mellettem egyenesen a zuhanyzókabinba. – Te nem jössz? – Megfordult, hogy az arcomba nézzen és alsó ajkába harapott. Annyira szexis volt, hogy férfiasságom persze rögtön reagált. Egész testem bizsergett a vágytól. Csak oda akartam menni és itt helyben magamévá tenni. – Gyere már fázok, fel kellene melegítened. – Ajánlata kecsegtető volt. Minden gátlás nélkül ledobta magáról a törölközőt és mutatóujjával hívott maga felé. Amikor már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle a kezét beakasztotta a törölközőmbe közvetlen az ágyékom felett és húzni kezdett. Több már nem kellett, nem kérettem magam tovább. Bentebb léptem és megfordítottam a lányt. Elnyúltam mellette és behúztam a zuhanykabin ajtaját. Karja ekkor már a nyakamra tekeredett. Én még egy gyors mozdulattal hátra nyúltam és megnyitottam a csapot. Bianca egyik keze a törölközőmet bogozta ki és a törölközőt kihajította. Az én kezem a csípőjén nyugodott, majd tenyerem felfelé vándorolt és végigsimított mellén. Halk kéjjel teli sóhaj hagyta el a száját, majd csókra kínálta száját és lecsaptam az alkalomra. Az egész sokkal vadabb és szenvedélyesebb volt, mint képzeltem. Minden lehetőséget kihasználva ott érintettük egymást ahol csak lehetett. Felnyögtem, amikor a vad csóközönben végigsimított rajtam. Belemarkoltam a fenekébe és megemeltem, mire lábai azonnal körbekulcsolták derekamat. Ágyékom keményen az övének nyomult és sóhajtozva csókolta mellizmomat és eljött a pillanat…
Telefoncsörgésre riadtam a saját ágyamban. Patakzott az izzadság rólam az iménti képektől.
- Csak álom volt. – Súgtam magamnak és nem tudtam eldönteni, hogy örültem-e hogy vége vagy inkább álmodtam volna még tovább. Az ágy mellett lévő éjjeliszekrény felé fordultam, a mobilomért, de mire elértem már abbahagyta a csörgést. Megnéztem, hogy ki keresett és a telefonom kiírt egy nevet: Bianca. Éreztem, hogy elvörösödöm, még akkor is ha nem kell a szemébe néznem. Volt már más fantáziálásom is nőkkel, de ennyire intenzív és valljuk be kellemes még soha. Nem volt mit tennem vissza kellett hívnom. Biztosan sürgős, ha a mobilomon hívott. Megnyomtam a visszahívás gombot és még alig csörgött ki már beleszólt egy hang, amit percekkel előbb még kéjjel teli nyögésekként hallottam.
- Találkoznunk kell. Most. – Gondterhelt hangja meglepett és megrémisztett egyszerre.
- Jó, azonnal indulok. – Feleltem
- Nem kell én már elindultam, mindjárt ott vagyok. – Letette. Visszagondoltam az álmomra és rögtön elszégyelltem magam. Nem szabadna egy 809 éves lány után vágyakoznom. Nem lenne belőle semmi jó. Kikászálódtam az ágyból és egy nadrágot kerestem, amikor meghallottam a csengőt. Azonnal mentem ajtót nyitni és megláttam. Egy fekete bőrnadrágot viselt, ami szorosan illeszkedett rá, felette egy szintén fekete topp volt, ami kiemelte formás melleit, és mindezt megspékelte egy bőrdzsekivel. Annyira szexis volt, ahogy az ajtófélfának támaszkodott és rám várt. Lassan végigmért, sokat időzve a csupasz felsőtestemen. Ellépett mellettem és már bent is volt a lakásban. A kabátját az egyik fotelba hajította, majd csípőre tett kézzel bámult felém.
- Mi olyan sürgős? – Kérdeztem és leültem a kanapéra.  Megvárta míg elhelyezkedem, majd követett. Megállt előttem és az egyik lábát átlendítette az enyémen az ölembe ült. Ez a póz visszaemlékeztetett az álmomra, és forróság öntött el. Kezemet a csípőjére tettem, hogy arrébb tessékeljem, de megragadta és a fenekére tette. Nem vagyok büszke rá, de megmarkoltam – férfiból vagyok – és mindketten egy kicsit felnyögtünk. Bianca közelebb hajolt hozzám annyira hogy az ajkai a fülemet súrolták.
- Akarlak. – Suttogta bele érzékien, majd egy picit megharapta a fölcimpámat. Apró morgó hangot hallattam, ami csak úgy ösztönösen jött. A fülemtől, az arcom vonalán át a számig pici csókokkal jutalmazott, majd birtokba vette a számat. Fura érzés volt. Egyáltalán nem hasonlított az álombéli csókra. Közel sem volt olyan izgató. A nadrágom gombjával kezdett babrálni, amikor hallom, hogy dörömbölnek az ajtómon. Arra fordulok, de Bianca az államnál fogva visszafordít felé és további csókba kényszerít. Az ajtón eközben még jobban dörömböltek, aztán egy nagy reccsenés és betörik az ajtót. Amikor sikerült elszakadnom Biancatól és megláttam, az ajtóban álló személyt, minden leállt bennem. Teljes elképedést váltott ki ez a helyzet.
- Hívj be Chris! – Kiáltja felém az ajtóból Bianca.

4. fejezet - Kérdezz, felelek



( Bianca szemszöge)


- Jajj, kérlek ne halj meg. – Súgtam az ágyamon fekvő férfinak. Mint kiderítettem, Chris Badrick-nek hívják, és ő az a nyomozó, akivel Dana úgy elbánt. Most itt fekszik az ágyamban. Megitattam a véremmel, hogy gyorsabban gyógyuljon, de nagyon sok vért vesztett. Az az átkozott démon, alig hagyott benne pár csepp vért. A nyakán lévő sebek, már majdnem begyógyultak, de még mindig eszméletlen, és a szíve is alig ver. – Légyszi ne csináld ezt velem. Kérlek. – Könyörögtem neki, mintha számítana is valamit. Amíg a démon a vérét szívta, nekem sikerült összegyűjtenem az erőmet, annyira, hogy legalább az életét megmenthessem. A démont nem tudtam megölni, de mindenféleképpen ráijesztettem. Rögtön ide hoztam és az ágyamba fektettem. Azóta itt vigyázok rá mellette.  Végre meghallottam, amire már legalább három órája várok. A szívverése egyre gyorsult. Már csak pár perc – mondtam magamban. És igazam is lett. Percek múlva már helyreállt a pulzusa és a levegővétele. Aztán már a szemét is kinyitotta. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen szép szeme van. Már korábban is láttam, de csak most tűnt fel. És tulajdonképpen az is, hogy egészen jóképű. Sőt nagyon is.
Amikor meglátott döbbenet ült az arcára. Már kelt is volna fel, ha a kezemet rá nem teszem a mellkasára és vissza nem nyomom az ágyba.
- Nyugodj meg. Minden rendben van. – Láttam, hogy tiltakozni akar, de végül csak megnyugodott.
- Mi? Mi volt az? Te ott voltál? – Kérdezte még kábán. Az is csoda hogy túlélte nemhogy az hogy máris jobban van.
- De még mennyire. Hisz láttál.
- Láttam valamit, de nem tudom pontosan, hogy mit. – Megint fel akart ülni, de most nem akadályoztam meg benne. Az ágy széléig kúszott és az orrnyergét dörzsölte. – Mi volt az, ami megtámadott? Olyan volt mintha… mintha… - Próbált szavakat találni rá, de inkább segítettem neki.
- Mintha egy vámpír lett volna. – Ismét döbbenet futotta át az arcát. – De nem az volt. Egy démon volt. – Közlöm vele, és már számítottam is a rosszalló tekintetére, de csalódnom kellett. Teljesen jól fogadta. – Jól fogadtad.
- Hát ha hinnék a démonokban, akkor talán megrémülnék, de nem így van. – Minden szavát maró gúny kíséri. – Miért talán te is ilyen vámpírfan vagy? – Ettől nevetnem kellett.
- Nem egészen. – Nem bírtam ki kuncogás nélkül.
- Akkor mégis mi? – Vártam már ezt a kérdést.
- Egy vámpír. – Kijelentésemre hatalmas nevetés volt a válasz. Egy kicsit rosszul is esett, hogy nem hisz nekem, de már megszoktam. Ebben a korban ez volt a jellemző. Az emberek nem fogadják el hogy vannak tőlük erősebbek, ezért inkább abban a tévhitbe ringatják magukat, hogy nem is léteznek. Pedig itt vagyunk.
- Te teljesen meghibbantál. – Köpte ki végül két röhögő görcs között.
- Te akartad. – Muszáj volt megértetnem vele, hogy nem hazudok. Még jól jöhet a segítsége. Már amúgy is benne vagyok az új segítők szerzésében. Felültem mellé, úgy hogy az arcunk egy vonalba érjen és a szemébe néztem. Nem húzódott el. Állta a tekintetemet, majd az arcomat fürkészte. Ekkor hagytam, hogy az arcom átváltozzon. A szemem szokás szerint elsötétült, és éreztem azt az enyhe fájdalmat, ami a szemfogaim megnyúlásával járt. Egy ideig Chris csak nézett, elbambult, mintha nem is lenne ott igazán, majd felemelte a kezét és majdnem megérintette az arcomat, de mielőtt megtehette volna, föleszmélt és már hozta a normális reakciót. Megijedt. Felpattant az ágyról, ami nem volt a legjobb ötlet, mert még mindig az este hatása alatt állt. Eltántorgott a falig és ott támaszkodott meg. Felém fordul és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem kell tőlem félned. – Rájöttem, hogy ez elég furán hangzik, úgy hogy közben látja a valós arcomat. Ezért megpróbáltam lenyugodni és valamivel kellemesebb alakot felvenni.
- Ez nem lehet. – Szólalt meg végül. – Ez mind létezik? – Válasz helyett csak elfintorodva bólogattam. – Nem bántasz… Miért? – Ez tényleg egy alapvető kérdésnek bizonyult, de mégsem volt rá normális válaszom.
- Ember vagy. – Nem értette.
- Miért a te fajtád nem embervéren él? Vagy mi? – Elnevettem magam.
- Tudod, manapság már nem az a módi, hogy elkapunk valakit egy sötét utcán és lecsapoljuk. – Nevettem ismét. – Erre való a vérbank. És különben sem kell megölnünk senkit. Van néhány trükkünk. – Egy percig elgondolkozott, majd megszólalt.
- Lenne pár kérdésem.
- Remek. Akkor én válaszolok. Mit akarsz tudni? – Kissé féltem ettől. Még nem igazán csináltam ezt. Nem szoktuk elmondani, hogy pontosan mik is vagyunk. De úgy éreztem készen állok arra, hogy megosszak vele mindent, amit tudni akar. Megpaskoltam az ágyat, jelezve, hogy üljön le, de nem így volt. Intett a fejével, hogy inkább áll. – Nekem jó. – megvontam a vállam – Hol vannak azok a kérdések?
- Igazak a mesék? Drakula meg a foghagyma, szenteltvíz, kereszt, karó satöbbi? – Hangosan felnevettem, miközben ő ártatlan képet vágott.
- Nos. Drakula tényleg élt, de egyáltalán nem volt vámpír. Ez csak egy népi hiedelem.  Foghagyma a pirítóson, szenteltvíz iható. A kereszt… - Fejemmel az ágyam mögötti falra mutattam, hogy kövesse a tekintetem. Látszott rajta, hogy meglepődik, a fekete kereszten az ágyam felett. – Lehet, hogy halott vagyok, de vallásos. – Magyarázom egyszerűen. – Ami a karót illeti… nos az veszélyes, egy döfés a szívbe és végünk. Az ezüst a vérfarkasok ellen használ.
- Azok is vannak? – Kérdezte letaglózva, de én nem is feleltem, csak egy vállrándítással intéztem a dolgot. Vártam amíg egy kicsit feldolgozza az imént elhangzottakat. – Mi a helyzet a nappal?
- Az húzós. – Kérdőre vonta a szemöldökét, majd felálltam és az ablakhoz léptem. Elhúztam a bordó sötétítőfüggönyt és vakító napsütés árasztotta el a szobát. Visszafordultam és magyarázni kezdtem. –  Alapvetően porrá éget. De az idősebbek már rájöttek, hogy hogyan oldják meg ezt a problémát. – Összehúzta a szemöldökét és lábával ellökte magát faltól, majd leült az ágyra. Én nem mozdultam. Az ablakpárkánynak támaszkodva néztem. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a fény megcsillant fekete haján. Amikor felnézett, egyenesen a szemembe folytattam. – Van néhány trükk. Ha egy boszorkány megbűvöl egy ékszert, - felmutattam a gyűrűm – akkor képesek vagyunk a Napon járni. Ezért minket fényjárónak neveznek. De ehhez meg kell győznöd egy boszit, hogy segítsen, ami nem olyan könnyű, mert nagyon védik az embereket. – Mosolyogtam rá.
- Boszorkányok. Már meg sem lepődök. – Morogta maga elé. – Hány éves vagy?
- 786 éve vagyok huszonhárom éves. – Kikerekedett a szeme a megdöbbenéstől.
- Még csak 600-nak sem nézel ki. – Próbálta viccel kompenzálni zavarát.
- Jó arckrémet használok. – Játékosan kacsintottam egyet és olyan elbűvölően mosolyogtam rá amennyire csak képes voltam. Mintha egy halvány mosolyt ő is megengedett volna magának. Lassan, figyelve, hogy meg ne ijesszem közelebb léptem, és amikor azt vettem észre, hogy nem zavartatja magát. Leültem mellé és még mindig nem húzódott el. Nyert ügy – gondoltam és kezemet hátra helyezve, a fejemet hátra döntötte és élveztem a pillanatot.
- Mik azok a kis trükkök amiről beszéltél? – Lefeküdt mellém az ágyra. Felém fordult és könyökölve támasztotta a fejét. Mosolygott, de a szemén láttam, hogy valami máson agyal.
- Hát… hol is kezdjem. A kiváló látáson, szagláson és halláson kívül még az erőnk is nagyon nagy. Gyorsan gyógyulunk. És ez a te szerencséd. Amikor az a démon majdnem megölt akkor ittál a véremből. Így maradtál életben.
- Ittam a véredből? – Szörnyülködött és máris felült. Akkor most én is vámpír leszek, vagy mi?
- Nem. – Nevettem fel. -  Az nem ilyen egyszerű. Először iszol a véremből, aztán meg kell halnod hozzá. De ha nem öleted meg magad úgy 2 nap alatt, akkor kiürül a szervezetedből és nem lesz semmi baj. Addig viszont lehet, hogy lesznek mellékhatások. – Mondtam valamivel halkabban.
- Miféle mellékhatások?  - Rosszallóan nézett rám.
- Hát első sorban erősebbnek érzed majd magad és jobb lesz a szaglásod, hallásod és látásod. Nem olyan mint a miénk, de jobb mint egy emberé. Ja és van még valami most nem fog rád hatni egy igézet sem.
- Igézet? – Ismételte megint felém fordulva.
- Ez egy újabb vámpír trükk. Bárkit meg tudunk igézni. Ez főleg azért jó mert ha valakiből ettünk akkor könnyedén elfejtethetjük vele a történteket, de bármire rákényszeríthetjük.
- Engem igéztél már meg? – Kérdezte kissé elvörösödve, amit csak én láthattam.
- Nem.
- Lenne még valami. Miért mondod el nekem mindezt? Miért bízol meg bennem?
- Hát első sorban azért mert ittál a véremből és tudatni akartam, hogy ez mivel jár. Másodszor, te egy tehetséges nyomozó vagy. Észreveszed azt is amit mások nem. Még a segítségemre lehetsz.
- Miben?
- Elkapni a rossz fiúkat. – Elmagyaráztam neki mindent. Hogy vannak természetfeletti lények, akik csak egy normális életre vágynak, és vannak, akiket csak a gyilkolás és fájdalom hajt. Ezeket én intézem el. Az embereknek szükségük van védelemre velük szemben. - Erre vagyok én és Debi. Debi egy vadász, azért olyan erős. – Csendben hallgatta végig a mondandómat, egyszer sem szólt közbe.
- Szóval arra kérsz, hogy legyek a bennfentesed? – Fogalmazta meg egyszerűbben.
- Igen. Arra.
- És persze ne mondjam el senkinek, ami vagy meg erről az egész őrületről is hallgatnom kell.
- Igen. Bízok benned. De a bizalmamat könnyen el lehet veszíteni. Nem fogom hagyni hogy fény derüljön a kilétemre.
- Ez egy burkolt fenyegetés volt?
- Nem burkolt. Ez egyértelműen fenyegetés volt. – Mosolygok rá ártatlanul. – Ne feledd, hogy erősebb vagyok nálad és bármelyik pillanatban könnyűszerrel megölhetlek. – Nem reagált csak elgondolkodott. Csak pár perc múlva szólalt meg.
- Ideje mennem...






3. fejezet - Találkozás

Megvan az új rész is. Most már tényleg jól esne néhány komi. Jó szórakozást...


( Chris szemszöge)


- Itt Badrick nyomozó. – Veszem fel a mobilom az ágyból kikászálódva. Szinte nem is aludtam inkább csak forgolódtam. Nem mintha olyan sok időm lett volna forgolódni is akár. – Hello Kate. Valami új?
- Ami azt illeti igen. Találtam az áldozat nyakán egy nyálszerű anyagot.
- Remek. Tudod azonosítani?
- Itt van a bökkenő. Nem hasonlít sem emberéhez sem egyetlen állatéhoz sem. Fogalmam sincs, mi lehet ez.
- Tehát ugyan ott vagyunk ahonnan kiindultunk. Melyik áldozaton találtad?
- Mindegyiken ott volt.
- Rendben. Köszönöm, hogy hívtál. Majd jelentkezz, ha megtudsz még valamit. – Már le is csaptam. Rögtön az asztalomhoz rohantam a jegyzeteimért. Az egész lakás tele volt velük. A bátyám szerint túl sokat hozok haza a munkából. Ő ezt nem érti. Meg kell oldanom ezt az ügyet. Van valami, amit még mindig nem vettem észre, pedig érzem, hogy a szemem előtt van. Felfirkantottam egy papírra:
„nyálszerű anyag” és kitűztem a falra. Hogy könnyebben átlássam a dolgot az egyik falamra kitűzöm az összes az üggyel kapcsolatos dolgot. Park, hajnal, fiatal nők, recés sebhely a nyakon, kivérzés, nyálszerű anyag. Ezek lebegnek előttem. Eszembe jutott még valami. Már tűzöm is fel a falra a már kinyomtatott fényképet arról a jelről. Magyarázatként csak annyi, hogy „okkult baromság”. Ránézek a falamra és minden itt van előttem és most pontosan a szemembe röhögnek, hogy valamit nem veszek észre.  A lány. Ugrott be hirtelen. Bianca Maundrell. Valahol meg is van címe. Meg is van. Felkaptam egy cetlit és már indultam volna címre, de előbb jobbnak találtam felöltözni. Gyorsan felvettem a közelemben lévő farmart és egy fekete pólót és bőrdzsekit. Behajítottam néhány aktát a kocsimba és máris indultam a megadott címre. Nem volt hosszú az út, de mégis úgy éreztem, hogy órákig tart. Amikor a ház elé értem továbbhajtottam egy kicsit, hogy ne legyen feltűnő. A ház bejáratát éppen láttam a kocsimból. Előszedtem az aktát, amit a kocsimba dobtam induláskor és átnyálaztam még egyszer. A mappára Bianca Maundrell volt nyomtatva. Szinte üres volt. Csak az a jelentés volt benne, amit én magam írtam. Semmi más. Se egy parkolói bírság, vagy szabálysértés. Semmi. Ez a lány makulátlan volt. Eddig. Van vele valami, amit nem tudok megmagyarázni és ez nagyon bosszant. Láttam egy lányt kijönni az épületből ahol Bianca lakása is van. Egy sötétbarna hajú tizennyolc év körüli lány gondterhelt arccal közeledik felém. Már azt hittem, hogy lebuktam, hogy kukkolok, de rám sem hederített. Elvolt a saját gondolataival. Amint lefordult a sarkon én visszafordultam az aktához. Semmi iskolai anyag, oltási könyv, még egy anyakönyvi kivonatot sem találtam. Ezen elgondolkodtam. Mintha csak a semmiből termett volna elő. Nevet változtatott volna?
és kipattantam a kocsiból és az épület felé vettem az irányt és egy gyors pillantást vetetettem a kaputelefonra, hogy megnézzem, hogy pontosan melyik lakás is az övé, majd bementem. A ház új építésű volt, de régi stílusú folyosó köszönt rám. Barokkmintás tapéta, a társalgóban barna bőrbútorok és egy kerek kis dohányzóasztal. Az egész olyan kellemes neobarokkot idéző volt. Fellépcsőztem az ötödikre és ott az egyetlen lakáshoz mentem. A többi emeleten három lakás is volt egy emeleten, de itt csak ez az egy bejárati ajtó van. Bekopogtattam rajta, hátha szerencsém lesz. De nem volt. Senki sem nyitott ajtót.
- Akkor jöjjön a nehezebb megoldás. – Mondom csak magamba, és már éppen elő akartam venni egy pár szerszámot a zsebemből, amivel kinyithatom az ajtót, amikor egy hangot hallottam a hátam mögött.
- És mi is lenne az? – hátranéztem az a barna hajú lány állt előttem, akit az utcán is láttam. Karba tett kézzel állt míg én egy épkézláb magyarázatot kerestem.
- Bianca megkért, hogy jöjjek el segíteni. – Köptem ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott.
- Nekem nem mondta, hogy lesz társaságom is, de nem baj. Több szem többet lát. Na, gyere még sok a dolgunk. – Intett a fejével az ajtó felé, és amikor elém ért én követni kezdtem. Benyitott a lakásba és nekem tátva maradt a szám. Hatalmas tér volt, amit három részre lehet osztani. A legkisebb rész inkább egy irodára hasonlított. Egy fallal volt elválasztva a nappali és konyha. És még egy, amit nem igazán láttam. Az egész lakásban a neobarokk uralkodott. Mindenhol íves bútorok, szebbnél szebb képek olyan régi kerettel. Semmi sem volt giccses vagy eltúlzott. Az ámulatból kizökkentve egy lépést tett felém a lány.
- Őőő, bocsi, de mi is a neved? – kérdeztem a lánytól, mire egy hatalmas ütést éreztem a hasamnál, ami kibillentett az egyensúlyomból és el is estem volna, ha a lány meg nem ragadott volna és a falhoz nem nyomott volna a vállamnál fogva.
- Na jól van szépfiú mit keresel itt? – Szegezte nekem a kérdést. Lebuktam. Próbáltam kiszabadulni a szorítása alól, de nem ment. Nagyon erős volt. Ez egy lány lebírod nyomni mondogattam magamnak, de nem ment. – Ne is próbálkozz. Csak válaszolj.
- Már mondtam. Bianca kért segítséget. – Hazudtam ismét, remélve, hogy elhiszi és elenged végre.
- Ezt már hallottam. És akkor sem vettem be.
- Igazat mondok. – A szemébe néztem, de nem azt láttam, hogy megesne rajtam a szíve.
- Rossz válasz. – És leütött. Először szédültem, majd a földre zuhantam és egyre csak homályosult a szoba.
Arra eszméltem, hogy kiabálást hallok. Egy nő volt az. Azt feltételeztem, hogy Bianca az, és amikor megláttam biztos voltam benne. Igaz még csak egyszer láttam, és csak pár percre, de nehéz elfelejteni egy ilyen arcot. Mit is gondolok? Egy gyanúsítottról van szó. Inkább csak figyeltem tovább.
- Debi, ezt nem hiszem el. Miért kellett leütnöd? Ezt nem így oldjuk meg. – Torkolta le a lányt.
- Mégis mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy kedve szerint járjon a lakásba?
- Nem kellett volna beengedni. – Olyan indulatos lett, hogy én magam megijedtem tőle. - Most mennem kell. Még egy lány meg fog halni és már tudom ki lesz az. – Tudtam. Annyira tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Meg az a másik lány… Debi azt hiszem. Gondolataim már a szabaduláson jártak. Minél előbb hogy megakadályozzam, hogy még egy embernek baja essen. – Most mennem kell. Vigyázz rá. – Parancsolta Bianca és már ki is fordult a szobából. Debi utána eredt.
- Én is veled akarok menni. – Szállt vitába és mindketten kimentek. Amikor már nem hallottam a hangjukat, felálltam és körbenéztem. Egy csomó papír volt körülöttem és egy tábla. Hasonlított az én falamhoz. A három meggyilkolt lány képe telefonszámok, rokonok, barátok neve. Az asztalhoz lépve találtam egy térképet a parkról. Be volt jelölve pár pont. Csak percekre rá jöttem rá hogy ezek a pontok a gyilkosságok pontos helyét jelölik. Megnéztem és felírtam magamnak. A kijárat felé vettem az irányt. Nem volt már a lakásban senki. Gondolom, ketten dolgoznak, de amikor az ajtóhoz értem és a kilincsért nyúltam, lépteket hallottam a folyosó felől. Amilyen gyorsan csak tudtam elfutottam onnan és egy korábban már látott ablakhoz siettem. Mázlim volt, mert pont le volt nyitva a tűzlétra így ki tudtam mászni rajta. Még hallottam bentről, hogy Debi szentségel. Valószínűleg feltűnt neki, hogy eltűntem. Nincs több időm rohannom kell. Meg kell mentenem egy életet. Lerohantam a tűzlétrán és a kocsimba ugrottam. Cél a park.
A térképen bejelölt hely felé igyekeztem, amikor zajt halottam. Valami nagy törés, reccsenés lehetett. Rohanni kezdtem és megláttam két árnyat. Nagyon gyorsan mozogtak, követni is nagyon nehéz volt, nemhogy kivenni, hogy kik is lehetnek. Aztán megpillantottam a földön fekvő lányt. Oda akartam menni hozzá, de az egyik árny előttem terült el. Most végre láthattam. Egy kopasz, harmincas éveit taposó, szakadt férfi volt az. A harctól kimerülve lihegett a lábam előtt. Azonnal előkaptam a pisztolyom és egyenesen a mellkasára céloztam. Mielőtt bármit is mondhattam volna a férfi felpattant és hirtelen szemben találtam magammal. Olyan hihetetlenül gyorsan mozgott, de nem ez volt a legelképesztőbb. Rám vigyorgott. Egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy komolyan venné a kezemben tartott fegyvert. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak róla, hogy elment az esze, meg akar halni, vagy egyszerűen csak engem nem vesz komolyan. Kissé sértett az előző gondolat, ezért egy figyelmeztető lövést adtam. A golyó elsuhant jóval mellette, de ő meg sem rezzent. Csak állt és mosolygott rám. Aztán egy pár pillanat múlva megszólalt.
- Ez most csak vicc? Tényleg? Ezt komolyan gondolod? – Kérdezte nem kevés iróniával.
- Letartóztatom. És, ha még mindig viccesnek találja… - Nem bírtam befejezni a mondatot, mert egy hatalmas ütés érte az arcomat, ami egyből a földre küldött.
- Na, te egész szívós vagy. Ilyenkor már rég elájulnak. – Mondja mosolyogva.
- Gyakran csinálja ezt? – Nem kaptam választ, helyette villámgyors mozdulatokkal, úgy hogy szinte nem is láttam a mozgását, letérdelt hozzám és a hajamnál fogva hátrahúzta a fejemet. Legnagyobb meglepetésemre közelebb hajol. Annyira, hogy az orra a nyakamat súrolta. Egy hatalmas lendületet vett és nekiesett a nyakamnak. Hallottam a bőröm roppanását a foga alatt. Hihetetlen. Ilyen nincs. Vámpírok nem léteznek. De most nagyon úgy tűnik, hogy mégis. Éreztem, ahogy az erőm elhagy. Minden kezdett lassan elhomályosulni. Már nem éreztem mást csak a szörnyű fájdalmat és gyengeséget. Ekkor még észleltem egy kis mozgást, és akkor megállt minden. A fickó súlya eltűnt rólam, de nem tudtam, hogy mi történi, csak némi mozgást érzékeltem. És akkor jött a sötétség.