2011. február 20.

9. fejezet - Lezáratlan ügy

Mivel az oldal küszöbét már az 500. látogató lépte át, ezért én egy dupla részes fejezettel leplek meg titeket. Jó olvasást és ahogy mondani szoktam: Faljátok a sorokat! xD


(Chris szemszöge)

A meghitt pillanat egy másodperc alatt rémséggé vált.
Végre a karjaimban tarthattam Biancát és akkor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Igaza volt, ez nem a szexről szólt. Ez sokkal több annál (bár az sem volt semmi) az érzelmekről szól. A szenvedélyről. Feldühített, amikor csörgött a telefonom, és fontolgattam, hogy figyelmen kívül hagyom jelzését, de sajnos nem tehettem. Hogy úgy mondjam, ez a munkámmal jár. Kelletlen ugyan, de felvettem a készüléket. Csak súlyosbított a helyzeten, amikor megláttam a kijelzőn, hogy Hugo keres. Felcsaptam a telefont és a fülemhez emeltem.
- Mond. – Szűrtem csak a fogaim közül és igyekeztem nem arra gondolni, ahogy Bianca keze még utánam nyúlt. Nem takarta más csak a takaróm csücske és ez pajzán gondolatokat ébresztett bennem.
- Szia öcskös. Rossz hírem van. – Kezdte a bátyám. – Van egy újabb áldozatunk.
- Az nem lehet. –Én magam végeztem a gyilkos démonnal. Tegnap délután temettük el. – De… Hogyan? – Nyoma sem volt a reggeli boldogságomnak, helyét átvette a kétségbeesés és megdöbbenés.
- Sebek a karokon és a nyakon. Akárcsak a többinél. Be kell jönnöd a kapitányságra. – Egy szó nélkül lecsaptam a telefont és Bianca szemébe néztem, aki gondterhelt arcomat fürkészte.
- Még nincs vége. – Mondtam egyenesen a szemébe nézve. Láttam, hogy legalább annyira megdöbbenti a hír, mint engem. Úgy hittem, hogy vége, erre jön egy telefon és a rémálom előröl, kezdődik. Semminek sincs értelme. – Találtak egy újabb holttestet Ugyanazok a sebek és kivérzett, csakúgy ahogy a többi lány is. – Már fel is kelt az ágyamból és vette magára a ruháit. Követtem én is. és felkaptam a hozzám legközelebb eső ruhadarabokat.
- Ezek szerint ez már az ötödik. Nagyobb baj van, mint gondolnánk.
- Hát egy újabb halál nem elég nagy baj?
- Közel sem akkora amilyen még lehet. Örülnék, ha csak ennyi lenne.
- Hogy lehetsz ennyire közönyös? – Fakadtam ki, amikor végre magamra ráncigáltam egy pólót.
- Ez nem közönyösség, csak van egy elméletünk Debivel, ami ha beigazolódik… hát annak apokaliptikus ereje lesz. – A szemembe nézett és láttam, hogy aggódik. Pár perc múlva mindketten indulásra készen, az autómhoz siettünk.
- És mi is ez az elmélet pontosan?
- Ha az elméletünk helyes, akkor ezt a démont, akit te is láttál egy ember idézte meg csupán anyagi javak eléréséért. A succubus egy kisseb rendű, de köztük az egyik legerősebb démon. Aki megidézi, az valamilyen cserét kínál, kérhet tőle valamilyen tárgyi jellegű dolgot, amit a démon ellophat. És cserébe…
- Egy életet ad neki. – Vettem ki szájából a mondatot. – De a démont megöltük. Én magam végeztem vele.
- Igen. De lehetséges, hogy egy másikat is megidézett az az ember és így az a helyére lépett.
- Mégis miben? A rablásban?
- Nem. Tudod… ez a démon igazából arra szolgál, hogy egy másik sokkal nagyobb és veszélyesebb lény eljövetelét készítse elő. De ez macerás. Szerencsére. Először egy pontos pentagram áldozatokból, egy központi helyen. Erre a városunkban a park a legjobb, mert ott van egy törésvonala a Földnek. Persze apró, de akkor is erős. Az áldozatoknál meg kell jelölni a helyet, ha ez megvolt és sajnos megvolt, akkor már csak egy lépés. Pontosan központ helyen kell még egy véráldozat. Egy tisztalelkű emberé.
- Olyat nehezen talál.
- Olyan biztos vagy benne? – Felém fordult és én is egy pillanatra levettem a szemem az útról és a szemébe néztem. – Egy ember, akinek a szívét még nem töltötték meg sötét gondolatok. Ki olyan ártatlan?
- Egy gyerek. – magam is meglepődtem, hogy milyen hamar esett le a tantusz.
- Pontosan. – Helyeselt Bianca.
- Az a rohadék egy gyereket akar lemészárolni? – Csak úgy köpködtem a szavakat. Elöntött a gyűlölet és a düh. Teljes erőmből a gázra tapostam, hogy minél hamarabb a végére járhassak az ügynek. Ezt már nem, nem fogom hagyni hogy egy gyereknek baja legyen egy ilyen elmebeteg miatt. Pár perc múlva már a kapitányság előtt voltunk. Kiszálltam a kocsiból és a már jól megszokott útvonalon az irodámba igyekeztem. Bianca egy szó nélkül jött mögöttem. Ő legalább annyira feldúlt, mint én. Legalábbis ezt gondoltam. Az arca teljesen elkomorodott, szinte semmit sem lehetett róla leolvasni. Hiányzott az a reggeli boldogság, ami körbejárt. Az irodámban Hugót találtam a papírokat bújva.
- Mi a helyzet? – Kérdeztem tőle és beengedtem az irodámba Biancát, majd én is bementem és mindketten leültünk a fotelbe.
- Egy csapat kölyök talált rá. – Egy képet mutatott, amin egy csinos vörös hajú fiatal lány holtan feküdt. A nyaka teljesen szétmarcangolódott, de arca érintetlen. – De ő mit keres itt? – Kérdezte Biancára mutatva a jegyzetekkel. – Nem megmondtam, hogy ne zaklasd.
- Ő… ő… - Dadogtam össze-vissza erre még nem volt magyarázatom, hogy mi is ő nekem. Most mondhatnám, hogy a vámpír szeretőm, de ez nem csak hülyén venné ki magát, de még csak igaz sem volna. Úgy érzem, mintha több lenne mit szexpartner. Sokkal többnek érzem.
- Semmi baj Hugo. – Egyenesen a szemébe nézett és láttam, hogy Bianca szeme kissé elsötétedik, majd ismét visszaáll. – Nyugodj meg. Én akartam. Ezentúl nem kell védened.
- Rendben. Úgy lesz. – Mondta Hugo teljesen magán kívül. Amikor visszatért már ki is viharzott, de közben még motyogott valami Kate-tel kapcsolatban.
- Te most… Te most elbájoltad? – Kérdeztem Bianca felé fordulva amint a bátyám elhagyta a helységet.
- Igen. – Minden szégyen nélkül közölte velem hogy akaratán kívül kényszerítette valamire a testvéremet.
- Tényleg? És mikor akartad ezt közölni velem? – Felkaptam a vizet és szinte kiabálni kezdtem vele.
- Mondjuk… soha.

- Bianca. – Próbáltam nyugodtabb hangot megütni az előzőnél. – Nem játszhatsz az emberekkel kedvedre.
- De igen Chris. És meg is teszem, ha úgy találom, hogy szükséges. Értsd meg végre. Én nem vagyok… ember. – Egyenesen a szemembe nézett. Én közelebb hajoltam hozzá és iménti viselkedésemért egy szenvedélyes csókkal próbáltam engesztelni. Egy pár rövid pillanatig ajkunk összeforrt, de eltolt magától mire mindketten sűrűn kapkodtunk levegő után.
- Sajnálom. De szólhattál volna róla… - Lihegtem bocsánatkérés gyanánt.
- Megértem, de most rendezzük el az ügyet, majd utána megvitatjuk ezt. – Helyeseltem, aztán az asztalomhoz ültem, ahol egy csomó jelentés hevert. Leültem a székembe, pont ekkor jött be az irodámba Kate.
- Remélem jó hírek. – Vágom hozzá amint megláttam.
- Neked is szia. Jó látni téged. – Mosolygott rám. Bianca egy halk köhögéssel jelezte, hogy ő is jelen van. – Oh, bocsi. Szia, a nevem Kate. – Kezet nyújtott Biancának, de a lány nem fogadta a gesztust, csak gúnyosan mosolyogott.
- Bianca. – Furcsa volt. Mintha… mintha féltékeny lenne. Kate egész csinos volt, de Biancához képest sehol sem volt. Egy mélyen kivágott fehér blúzt és szoknyát viselt. Barna haját laza kontyba fogta. Tényleg csinos volt, de nem az esetem. Nem eléggé misztikus. Erre a gondolatra egy kicsit felnevettem, mire mindkét nő felém nézett.
- Szóval… Kate van valami újság?
- A nélkül nem jöhetek le hozzád? – Kérdezte Kate csak azért, hogy Biancát idegesítse. Színpadiasan a plafonra emeltem a tekintetem, mire végre belekezdett a mondandójába. – Na, jó. Az ötödik áldozatunk ugyan úgy halt meg, mint a többiek.
- Ezt eddig is tudtuk.
- Ha hagynád, hogy befejezzem, azt megköszönném. – Mint egy sértődött gyerek egymásba fonta karjait és úgy fojtatta. – A kivétel az, hogy ebből az utolsó cseppig eltűnt minden vér. Semmi nem maradt. Még nem láttam ilyet. – Biancára pillantottam, aki egy rezzenés nélkül hallgatta végig Kate mondókáját.
- Mire gondolsz, mi lehet? – Kérdezte tőlem Kate.
- Fogalmam sincs. – Ráztam meg a fejem. Láttam, hogy Bianca elmélyedt gondolataiban, majd hirtelen felindulásból kirohant az irodából. Utána eredtem, de amikor kiértem már sehol sem találtam.


(Bianca szemszöge)

Belépett az a laboros csaj és éreztem rajta a frissen fújt, drága parfümillatot. Újonnan igazított sminkje és mélyen gombolt blúzáról egyértelmű következtetést vontam le. Be akar vágódni Chrisnél. Nehezen fogadta, amikor Chris, csak az ügyről akart beszélni. Engem alig vett észre és akkor is ostobán viselkedett. Alig bírtam végighallgatni a szövegelését. Olyan méreg kapott el, amikor hajcsavargatásával próbálta felhívni Chris figyelmét, hogy magam sem értettem. Chris az enyém. Bármit is tesz ez az aktakukac, ő már az enyém, és nem veheti el tőle. Különös, hogy milyen gyorsan jött a birtoklási vágy, bár ez a fajtámnál nem ritkaság. De meg kell hagyni legalább mondott valami hasznosat is. A vér eltűnt. Ez egyet jelent: Már nem succubus az elkövető. Valami rosszabb. Azt hiszem, tudom is hogy micsoda, de nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni. Beszélnem kell Debivel, méghozzá most. Kiviharoztam az irodából és haza rohantam. Gyalog nekem gyorsabb, mint kocsival. Amikor hazaértem Debi a nappali közepén könyvek közt üldögélt. Tudtam, hogy itt találom, amióta beleegyeztem, hogy próbaidőre társak leszünk, azóta állandóan itt van. Azt hiszem, nem szeret otthon lenni az apja miatt. Ő ellenzi ezt az egész vadászosdi dolgot, de Debi nem tehet róla. A génjeiben van.
- Már tudok róla. – Közli mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Egy vérszipoly igaz?
- Igen úgy néz ki.
- Mit gondolsz? Le tudjuk győzni? – Kérdeztem tőle és közelebb hajoltam a könyveihez.
- Hát lehet, hogy erősebb nálad, mivel friss vérhez jutott… Várjunk csak! Te azt mondtad, hogy mi?
- Igen. Egyedül nem biztos, hogy menne. Te pedig egész jó vagy, bár lenne még mit tanulnod, de gyakorlat teszi… - Belém fojtotta a szót, amikor megölelt. Viszonoztam ölelését, majd egy rövid idő után eltoltam magamtól. – De csak, ha megígéred, hogy szót fogatsz és megteszed, amit mondok, bármit kérek is tőled. Ez nem lesz könnyű menet. – Bólintott és már fel is állt.
- Mit hozzak magammal?
- Mindenekelőtt karókat, és fatöltetű puskát, ha van lángszóród, akkor jöhet az is.
- Jó bepakolok mindent a kocsidba. Addig igyál és töltődj fel. – Parancsolt rám.
- Igen anyuci. – Mondom nem kevés gúnnyal megfűszerezve. Mindketten felnevettünk és a nehéz szituáció ellenére (vagy pont azért) próbáltuk oldani a feszültséget. Annak ellenére, hogy nem szerettem, hogy megmondják, hogy mit csináljak, igaza volt. Fel kell készülnöm. A vérszipolyok 
veszélyesek. Majdnem olyanok, mint mi, csak nekik meg kell ölniük az áldozatot, és minél többet öltek, annál erősebbek. És ha a megérzésem nem csal, akkor nem egy kezdővel van dolgunk. A konyhába mentem és elővettem négy zacskó vért. Kitöltöttem az elsőt egy bögrébe és megmelegítettem. Még amikor forró volt, felkortyoltam a bögre tartalmát, és ugyan ezt csináltam addig, amíg el nem fogyott mind a négy zacskóval. Éreztem, hogy erősebb lettem. Az érzékeim még élesebbek lettek, de valami hiányzott. Úgy éreztem, mintha tegnap este jobb lett volna. Hiába emberi vér ez is, mégsem igazi. Tegnap, amikor megharaptam Christ sokkal jobb volt – mégiscsak frissebb. De ezzel most nem foglalkozhattam. Kivettem még egy bögrét a mikróból, amikor csengettek. Kezemben bögrével elindultam ajtót nyitni. Azt gondoltam, hogy Debi itt hagyott valamit, de mikor már a kilincset markoltam, rájöttem, hogy Debi nem csöngetne. Már késő az ajtó nyitva volt és szerencsére csak Chris volt az.
- Gyere be.
- Az ott, az amire gondolok? – Kérdezte leplezetlen undorral.
- Ha kakaóra gondolsz, akkor nem. – Nagyot kortyoltam a kezemben lévő vérből. Chris szerencsére vette a lapot és felnevetett.
- Hova tűntél? – Egyenesen a kanapéhoz indult és elterpeszkedett rajta. – És hallottál már arról a különös szokásról, hogy ha valaki telefonon hív úgy százszor, akkor felvesszük a telefont, vagy legalább visszahívjuk?
- Bocs, de el voltam foglalva. – Kivittem a konyhába az üres bögrét és visszamentem Chrishez. – Most nem érek rá. Mond, ha van valami. – Nem akartam ilyen nyers lenni, de tényleg nem értem rá cseverészni és viccelődni.
- Huh.  – Láttam arcán, hogy meglepődött és nem esett jól neki a hangnemem. – Igazából… - A tarkóját vakargatta és kerülte a szemkontaktust. – Azért jöttem, hogy tőled kérdezzem meg, hogy hogyan is tovább. – Láttam az arcán, hogy utálja, hogy segítséget kell kérnie.
- Te sehogyan. Majd mi elintézzük.
- Azt már nem. Én is megyek. Ha nem engeded…
- Akkor mi lesz? – Vágtam a szavába. – Nem akarom, hogy bajod essen. Fogd már fel.
- Nem akarod, hogy bajom essen. Ez jó. – Felnevetett, de inkább csak kínból. – Ezért inkább elviszel magaddal egy gyereket.
- Debi nem csak egy gyerek…
- Ő egy vadász. – Vette ki számból a mondatot. – Tudom ezt már hallottam. Akkor sincs jól.
- Pedig így lesz. Debit sem engedem közel a vérszipolyhoz, csak ha esetleg megtudjuk menteni a gyereket, akkor a segítségemre lehet.
- Vérszipoly? Ez az új démon? – Idegesen a kezét ropogtatta, amitől kirázott a hideg.
- Igen. Erősebb nálam. Főleg, hogy most táplálkozott. Náluk a gyilkolás a mérvadó.
- De most ittál vért. – Fintorra húzta száját, amikor kimondta a vér szót. – Ez sem elég?
- Segít, de nem elég. Ez már nem friss, nem olyan erős. Azt hiszem, elmegyek vadászni még a nagy esemény előtt. Úgyhogy ha megbocsájtasz…
- Nem. Várj. – Szemében elszántságot láttam, de hiába is akadékoskodik, nem fogom megengedni, hogy velünk jöjjön. – Ne menj sehová. Majd én adok vért. – Most elég rendesen meglepett.
- Nem jó ötlet. – Tiltakozni kezdtem, de ismét a szavamba vágott.
- Miért? Elkapni és lecsapolni az utcán valakit jobb? – Förmedt rám először, aztán sokkal nyugodtabban fojtatta. – Akarom. Sőt ragaszkodom hozzá. – Közelebb léptem hozzá és felállt a kanapéról, így jobban a szemébe tudtam nézni.

- Nem tartom jó ötletnek. – Próbáltam ismét tiltakozni, de hirtelen lecsapott és birtokba vette ajkaimat. Egyik keze vadul a hajamba túrt, a másik megmarkolta a fenekemet és közelebb húzott magához. Kissé eltoltam magamtól megszakítva csókunkat. – Hagyd abba, még mielőtt totál elvesztem a fejem. 
- Ez a célom. – Újra hevesen csókolt. Egy rövid ideig ellenálltam, majd megszakítottam csókunkat és hátrahajtottam a fejét. Már éreztem is szemfogaim nyúlását, és a bőre roppanását alattuk. Ahogy vére belém áramlott, úgy töltött el a gyönyör és az erő egyszerre. Vére lassan szétáradt bennem és kellemes melegséggel töltött el. Chris felmorgott az élvezettől, de közben hallottam egyre lassuló pulzusát. Ekkor hirtelen kinyílt a bejárati ajtó és Debi ott áll.
- Te jó Ég. – Szörnyülködésére eleresztettem Chris nyakát és segítettem neki leülni a kanapéra. – Amikor azt mondtam, hogy igyál valamit, arra a párliter vérre céloztam a hűtőben. – Hüledezett Debi, hol rám, hol Chrisre pillantva.
- Az én ötletem volt. – Segített ki Chris és közben a nyakát masszírozta. Úgy tűnt ez hatott, mert Debi vonásai ellágyultak.
- Rendben, mehetünk. – Jelenti ki, aztán már el is tűnt a folyosón.
- Most megyek. Te maradj itt. Nem mehetsz sehová. Bezárom az ajtót, és most minden ablak is zárva van. Ha minden jól megy, hamarosan jövök. – Nem vártam meg míg válaszol csak kimentem. Beszálltam a kocsiba Debihez, aki szúrós szemeket meresztett rám. Már indítottam a motort, amikor elkezdődött a faggatás.
- Már lefeküdtetek igaz? – Izgatott volt és kerek szemekkel várta a választ. De arra várhatott. – Ha azt mondod, hogy erre nem válaszolok, akkor azt igennek veszem.
- Erre nem válaszolok. – Mondtam fülig érő vigyorral a számon. Ezután elszabadult a pokol. Debi egész úton kérdésekkel bombázott, aminek a nagy részére nem is feleltem a többire, csak bólogattam.
- Milyen volt? Megharaptad? Hányszor csináltátok?... – Be nem állt a szája. Mire a parkhoz értünk már ezerszer megbántam, hogy magammal hoztam. A közeli parkolóban tettem le a kocsit és elkezdtük kipakolni a cuccokat, amikor megláttam egy árnyat elsuhanni a közelünkben. Éreztem a szagát is: föld és rothadás.
- Itt van. – Jelentettem ki és Debi megpróbálta elszántsággal leplezni az arcára kiülő jogos félelmet.
- Én kész vagyok. – Felkapta a fatöltető puskát és pár karót, aztán indult is a park közepe felé. Elmosolyodtam, aztán én is kezembe vettem egy karót és utána indultam. Nem tartott soká, gyorsan megtaláltuk az utolsó áldozati helyet. Jelek tagadhatatlanok. Egy pentagram és csomó gyertya éktelenkedett a park közepén. Engem inkább az aggasztott, hogy drága vérszipoly barátunkat nem találom. Ő biztosan tudja, hogy itt vagyunk, de még játszik velünk. Akkor megláttam egy árnyat elsuhanni jobbomon, majd egy másikat előttem és még egyet a balomon.
- Maradj mögöttem. – Súgtam Debinek, aki engedelmesen bólintott. Egyszer csak a semmiből a pentagram közepén ott termett egy csecsemő. Hangos sírása keltette fel figyelmemet. Debi már indult is volna megmentésére, de leintettem. – Várj még.
- Rendben. – Hangja megremegett feltételezhetően a félelemtől.

- Na mi van? Hol vagy? – Kiabálom a démonnak akárhol is van. – Ne játszadozz, inkább gyere elő és küzdjünk meg! Szemtől szemben, csak te meg én! Gyere! Én itt vagyok! – Egy ág reccsenését hallottam, a következő pillanatban, valami keményen a földre taszított. 

2 megjegyzés:

  1. Na ez igen... erre vártam... wow ez nagyon jó lett!!! Most jön majd a bunyós rész igaz? jajj nagyon jó!!! nagyon tetszett ezis mikor lesz friss?

    VálaszTörlés