2011. február 12.

4. fejezet - Kérdezz, felelek



( Bianca szemszöge)


- Jajj, kérlek ne halj meg. – Súgtam az ágyamon fekvő férfinak. Mint kiderítettem, Chris Badrick-nek hívják, és ő az a nyomozó, akivel Dana úgy elbánt. Most itt fekszik az ágyamban. Megitattam a véremmel, hogy gyorsabban gyógyuljon, de nagyon sok vért vesztett. Az az átkozott démon, alig hagyott benne pár csepp vért. A nyakán lévő sebek, már majdnem begyógyultak, de még mindig eszméletlen, és a szíve is alig ver. – Légyszi ne csináld ezt velem. Kérlek. – Könyörögtem neki, mintha számítana is valamit. Amíg a démon a vérét szívta, nekem sikerült összegyűjtenem az erőmet, annyira, hogy legalább az életét megmenthessem. A démont nem tudtam megölni, de mindenféleképpen ráijesztettem. Rögtön ide hoztam és az ágyamba fektettem. Azóta itt vigyázok rá mellette.  Végre meghallottam, amire már legalább három órája várok. A szívverése egyre gyorsult. Már csak pár perc – mondtam magamban. És igazam is lett. Percek múlva már helyreállt a pulzusa és a levegővétele. Aztán már a szemét is kinyitotta. Ekkor vettem csak észre, hogy milyen szép szeme van. Már korábban is láttam, de csak most tűnt fel. És tulajdonképpen az is, hogy egészen jóképű. Sőt nagyon is.
Amikor meglátott döbbenet ült az arcára. Már kelt is volna fel, ha a kezemet rá nem teszem a mellkasára és vissza nem nyomom az ágyba.
- Nyugodj meg. Minden rendben van. – Láttam, hogy tiltakozni akar, de végül csak megnyugodott.
- Mi? Mi volt az? Te ott voltál? – Kérdezte még kábán. Az is csoda hogy túlélte nemhogy az hogy máris jobban van.
- De még mennyire. Hisz láttál.
- Láttam valamit, de nem tudom pontosan, hogy mit. – Megint fel akart ülni, de most nem akadályoztam meg benne. Az ágy széléig kúszott és az orrnyergét dörzsölte. – Mi volt az, ami megtámadott? Olyan volt mintha… mintha… - Próbált szavakat találni rá, de inkább segítettem neki.
- Mintha egy vámpír lett volna. – Ismét döbbenet futotta át az arcát. – De nem az volt. Egy démon volt. – Közlöm vele, és már számítottam is a rosszalló tekintetére, de csalódnom kellett. Teljesen jól fogadta. – Jól fogadtad.
- Hát ha hinnék a démonokban, akkor talán megrémülnék, de nem így van. – Minden szavát maró gúny kíséri. – Miért talán te is ilyen vámpírfan vagy? – Ettől nevetnem kellett.
- Nem egészen. – Nem bírtam ki kuncogás nélkül.
- Akkor mégis mi? – Vártam már ezt a kérdést.
- Egy vámpír. – Kijelentésemre hatalmas nevetés volt a válasz. Egy kicsit rosszul is esett, hogy nem hisz nekem, de már megszoktam. Ebben a korban ez volt a jellemző. Az emberek nem fogadják el hogy vannak tőlük erősebbek, ezért inkább abban a tévhitbe ringatják magukat, hogy nem is léteznek. Pedig itt vagyunk.
- Te teljesen meghibbantál. – Köpte ki végül két röhögő görcs között.
- Te akartad. – Muszáj volt megértetnem vele, hogy nem hazudok. Még jól jöhet a segítsége. Már amúgy is benne vagyok az új segítők szerzésében. Felültem mellé, úgy hogy az arcunk egy vonalba érjen és a szemébe néztem. Nem húzódott el. Állta a tekintetemet, majd az arcomat fürkészte. Ekkor hagytam, hogy az arcom átváltozzon. A szemem szokás szerint elsötétült, és éreztem azt az enyhe fájdalmat, ami a szemfogaim megnyúlásával járt. Egy ideig Chris csak nézett, elbambult, mintha nem is lenne ott igazán, majd felemelte a kezét és majdnem megérintette az arcomat, de mielőtt megtehette volna, föleszmélt és már hozta a normális reakciót. Megijedt. Felpattant az ágyról, ami nem volt a legjobb ötlet, mert még mindig az este hatása alatt állt. Eltántorgott a falig és ott támaszkodott meg. Felém fordul és egyenesen a szemembe nézett.
- Nem kell tőlem félned. – Rájöttem, hogy ez elég furán hangzik, úgy hogy közben látja a valós arcomat. Ezért megpróbáltam lenyugodni és valamivel kellemesebb alakot felvenni.
- Ez nem lehet. – Szólalt meg végül. – Ez mind létezik? – Válasz helyett csak elfintorodva bólogattam. – Nem bántasz… Miért? – Ez tényleg egy alapvető kérdésnek bizonyult, de mégsem volt rá normális válaszom.
- Ember vagy. – Nem értette.
- Miért a te fajtád nem embervéren él? Vagy mi? – Elnevettem magam.
- Tudod, manapság már nem az a módi, hogy elkapunk valakit egy sötét utcán és lecsapoljuk. – Nevettem ismét. – Erre való a vérbank. És különben sem kell megölnünk senkit. Van néhány trükkünk. – Egy percig elgondolkozott, majd megszólalt.
- Lenne pár kérdésem.
- Remek. Akkor én válaszolok. Mit akarsz tudni? – Kissé féltem ettől. Még nem igazán csináltam ezt. Nem szoktuk elmondani, hogy pontosan mik is vagyunk. De úgy éreztem készen állok arra, hogy megosszak vele mindent, amit tudni akar. Megpaskoltam az ágyat, jelezve, hogy üljön le, de nem így volt. Intett a fejével, hogy inkább áll. – Nekem jó. – megvontam a vállam – Hol vannak azok a kérdések?
- Igazak a mesék? Drakula meg a foghagyma, szenteltvíz, kereszt, karó satöbbi? – Hangosan felnevettem, miközben ő ártatlan képet vágott.
- Nos. Drakula tényleg élt, de egyáltalán nem volt vámpír. Ez csak egy népi hiedelem.  Foghagyma a pirítóson, szenteltvíz iható. A kereszt… - Fejemmel az ágyam mögötti falra mutattam, hogy kövesse a tekintetem. Látszott rajta, hogy meglepődik, a fekete kereszten az ágyam felett. – Lehet, hogy halott vagyok, de vallásos. – Magyarázom egyszerűen. – Ami a karót illeti… nos az veszélyes, egy döfés a szívbe és végünk. Az ezüst a vérfarkasok ellen használ.
- Azok is vannak? – Kérdezte letaglózva, de én nem is feleltem, csak egy vállrándítással intéztem a dolgot. Vártam amíg egy kicsit feldolgozza az imént elhangzottakat. – Mi a helyzet a nappal?
- Az húzós. – Kérdőre vonta a szemöldökét, majd felálltam és az ablakhoz léptem. Elhúztam a bordó sötétítőfüggönyt és vakító napsütés árasztotta el a szobát. Visszafordultam és magyarázni kezdtem. –  Alapvetően porrá éget. De az idősebbek már rájöttek, hogy hogyan oldják meg ezt a problémát. – Összehúzta a szemöldökét és lábával ellökte magát faltól, majd leült az ágyra. Én nem mozdultam. Az ablakpárkánynak támaszkodva néztem. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a fény megcsillant fekete haján. Amikor felnézett, egyenesen a szemembe folytattam. – Van néhány trükk. Ha egy boszorkány megbűvöl egy ékszert, - felmutattam a gyűrűm – akkor képesek vagyunk a Napon járni. Ezért minket fényjárónak neveznek. De ehhez meg kell győznöd egy boszit, hogy segítsen, ami nem olyan könnyű, mert nagyon védik az embereket. – Mosolyogtam rá.
- Boszorkányok. Már meg sem lepődök. – Morogta maga elé. – Hány éves vagy?
- 786 éve vagyok huszonhárom éves. – Kikerekedett a szeme a megdöbbenéstől.
- Még csak 600-nak sem nézel ki. – Próbálta viccel kompenzálni zavarát.
- Jó arckrémet használok. – Játékosan kacsintottam egyet és olyan elbűvölően mosolyogtam rá amennyire csak képes voltam. Mintha egy halvány mosolyt ő is megengedett volna magának. Lassan, figyelve, hogy meg ne ijesszem közelebb léptem, és amikor azt vettem észre, hogy nem zavartatja magát. Leültem mellé és még mindig nem húzódott el. Nyert ügy – gondoltam és kezemet hátra helyezve, a fejemet hátra döntötte és élveztem a pillanatot.
- Mik azok a kis trükkök amiről beszéltél? – Lefeküdt mellém az ágyra. Felém fordult és könyökölve támasztotta a fejét. Mosolygott, de a szemén láttam, hogy valami máson agyal.
- Hát… hol is kezdjem. A kiváló látáson, szagláson és halláson kívül még az erőnk is nagyon nagy. Gyorsan gyógyulunk. És ez a te szerencséd. Amikor az a démon majdnem megölt akkor ittál a véremből. Így maradtál életben.
- Ittam a véredből? – Szörnyülködött és máris felült. Akkor most én is vámpír leszek, vagy mi?
- Nem. – Nevettem fel. -  Az nem ilyen egyszerű. Először iszol a véremből, aztán meg kell halnod hozzá. De ha nem öleted meg magad úgy 2 nap alatt, akkor kiürül a szervezetedből és nem lesz semmi baj. Addig viszont lehet, hogy lesznek mellékhatások. – Mondtam valamivel halkabban.
- Miféle mellékhatások?  - Rosszallóan nézett rám.
- Hát első sorban erősebbnek érzed majd magad és jobb lesz a szaglásod, hallásod és látásod. Nem olyan mint a miénk, de jobb mint egy emberé. Ja és van még valami most nem fog rád hatni egy igézet sem.
- Igézet? – Ismételte megint felém fordulva.
- Ez egy újabb vámpír trükk. Bárkit meg tudunk igézni. Ez főleg azért jó mert ha valakiből ettünk akkor könnyedén elfejtethetjük vele a történteket, de bármire rákényszeríthetjük.
- Engem igéztél már meg? – Kérdezte kissé elvörösödve, amit csak én láthattam.
- Nem.
- Lenne még valami. Miért mondod el nekem mindezt? Miért bízol meg bennem?
- Hát első sorban azért mert ittál a véremből és tudatni akartam, hogy ez mivel jár. Másodszor, te egy tehetséges nyomozó vagy. Észreveszed azt is amit mások nem. Még a segítségemre lehetsz.
- Miben?
- Elkapni a rossz fiúkat. – Elmagyaráztam neki mindent. Hogy vannak természetfeletti lények, akik csak egy normális életre vágynak, és vannak, akiket csak a gyilkolás és fájdalom hajt. Ezeket én intézem el. Az embereknek szükségük van védelemre velük szemben. - Erre vagyok én és Debi. Debi egy vadász, azért olyan erős. – Csendben hallgatta végig a mondandómat, egyszer sem szólt közbe.
- Szóval arra kérsz, hogy legyek a bennfentesed? – Fogalmazta meg egyszerűbben.
- Igen. Arra.
- És persze ne mondjam el senkinek, ami vagy meg erről az egész őrületről is hallgatnom kell.
- Igen. Bízok benned. De a bizalmamat könnyen el lehet veszíteni. Nem fogom hagyni hogy fény derüljön a kilétemre.
- Ez egy burkolt fenyegetés volt?
- Nem burkolt. Ez egyértelműen fenyegetés volt. – Mosolygok rá ártatlanul. – Ne feledd, hogy erősebb vagyok nálad és bármelyik pillanatban könnyűszerrel megölhetlek. – Nem reagált csak elgondolkodott. Csak pár perc múlva szólalt meg.
- Ideje mennem...






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése