2011. február 27.

11. fejezet- Harc a létezésért

Bocsi a csúszásért, de itt is van a 11. fejezet... várom a megjegyzéseteket!!! Jó olvasást


( Chris szemszöge)

Rám parancsolt ugyan, hogy maradjak, de nem bírtam türtőztetni magam. Most nemcsak Bianca életéről van szó – bár azt sem hagynám veszni - , hanem a város és a benne élő emberek életéről is. Nem ülhetek ölbe tett kézzel, miközben, ha meg nem is tudnám állítani azt a micsodát, de legalább időt nyernék Biancának. Valamit tennem kell. Felpattantam a kanapéról, de még mielőtt valami ostobaságot csinálnék, keresek valami fegyvert. Biztosan akad egy a lakásban. Nem olyan lány, aki a véletlenre bízza a dolgokat. Egyből Bianca hálója felé mentem, mert én biztos, hogy oda rejteném a kíváncsi szemek elől, de kétlem, hogy sok vendége lett volna. Beléptem a hálószobába és a már ismerős bordó falak és fa bútorok köszöntek vissza.
- Na már most, ha halálos vámpír fegyver volnék… vajon hova bújnék? – Kérdeztem magamtól és a hozzám legközelebb álló szekrényhez fordultam. Kihúztam a felső fiókot és beletúrtam a tartalmába, nem találtam más érdekességet, csak egy nagyon szexis melltartót és hozzá tartozó bugyit. Elképzeltem benne Biancát ahogy táncol velem, és ahogy átölelem, megcsókolom… Rögtön el is szégyelltem magam, hogy a fehérneműi közt turkálok. Visszatettem a melltartót és a következő fiókhoz fordultam. Ebben sem találtam semmit, ahogy a következőben sem. Átkutattam az egész szobát, de nem találtam semmit, már mentem is ki a helyiségből, amikor megláttam az ajtó mögött egy apró kilincset. Pár pillanat múlva megláttam a falból kirajzolódó ajtót is. Közelebb léptem és kinyitottam a rejtett ajtót. Amikor kitárult teljesen kirázott a hideg. A nagyjából másfél méter magas és ugyan annyi széles kicsi tároló szobába telis tele volt fegyverekkel. Mindenféle volt… pisztolyok, puskák, karók, íjjak. Gondoltam, hogy találok fegyvert, de ez egy teljes arzenál volt. Nem hittem a saját szememnek. Kikaptam az első pisztolyt, ami a kezembe akadt. Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutok ki innen. Ablakok, csakúgy ahogy az ajtók zárva. Kellene lennie egy pótkulcsnak valahol. Ránéztem a bejárati ajtó melletti cipős szekrényre és ott megláttam egy testes kulcscsomót. Pont szemelőt. Egy pár próbálkozás után a megfelelő kulccsal beletaláltam a zárba. A lakás hívogató melegéből a hideg folyosóra léptem, és onnan a rideg, homályos utcára. A járdát egyetlen halovány kültéri lámpa világította meg. Megpróbáltam felidézni, hogy merre is tehettem le a kocsimat és már rohantam is hozzá. A pisztolyt a hátsó ülésre dobtam és már indítottam is a motort, majd irány a park.  Egy közeli parkolóban megláttam Bianca kocsiját és leparkoltam mellé. Vettem egy nagy levegőt, kezembe vettem a pisztolyt. Bár hogy őszinte legyek nem tudom, hogy fog-e segíteni az ellen az izé ellen, amivel meg akarok küzdeni. Elindultam a füves terület közepe felé. Jól ismertem már a helyet, gyerekkoromban is sokat voltam itt, ezért könnyen mozogtam benne. Ha igaz Debi feltételezése, miszerint pontosan a park közepén lesz ez a… szertartás, akkor tőlem északra kell mennem. Siettem, ahogy csak tudtam és pár perc múltával megláttam Debit. Éppen egy csecsemővel a kezében rugdosott valamit.
- Mit csinálsz? – Kérdeztem tőle, amikor mellé értem.
- Tönkreteszem az áldozati helyet. Ha Biancának nem sikerül legyőzni a vérszipolyt, így legalább nyerünk ezzel egy kis időt.  – Válaszolta, miközben felrúgott még egy gyertyát. Ügyetlennek tűnt gyerekkel a kezében.
- Hol van Bianca? - A pisztolyt az övemen lógó pisztolytáskába csúsztattam.
- Nem tudom pontosan. Elcsalta a vérszipolyt, hogy legyen időm tönkre tenni a tea partit. – Mondta gúnyosan és újra rombolni kezdett.
- Merre mentek? – Már fordultam is meg, de akkor megláttam egy sötét alakot tőlünk nyugatra.
- Azt hiszem már késő. – Mondta mögöttem Debi abba az irányba pillantva ahonnan a sötét árny közeledett felénk.
- Ez az amire gondolok? Hol van Bianca?
- Nem sikerült neki. – Hangjában csengett az aggodalom.
- Vidd el a gyereket! – Kiáltom oda és megpróbáltam arrébb lökni, hogy induljon, de csak letette a kicsit és mellém állt. Ekkor az árny természetfeletti sebességgel közeledett felénk. A falevelek felcsaptak léptei körül szinte csak ebből tudtuk, hogy merre is jár. Nagyjából előttem lehetett, amikor előkaptam a fegyverem a pisztolytáskából és lőni kezdtem. Három lövés után, hirtelen elém ért és megragadta a nyakam. Felhúzott úgy 30 centire a földtől én pedig levegőért kapkodva erőt vettem magamon és lőttem még egyet. Aztán egyszerre több dolog is történt: én a földre estem és a pisztoly kirepült a kezemből, és a vérszipoly is földre rogyott, miközben a mellkasához kapott. Valaki a hátam mögül ismét elsütötte a fegyvert, mire a szörnyeteg porrá vált. Sűrűn kapkodtam levegő után és Debire meredtem, aki eldobta a fegyvert és egy fa tövébe ült.
- Fa golyó… honnan tudtad? – Kérdezte tőlem még sokkos állapotban.
- Nem tudtam. – Nevettem el magam. Tényleg így volt. – A lakásból hoztam.
- Nem szabadna itt lenned… - kezdte a szidásom – de örülök, hogy itt vagy. – Nevetett ő is megkönnyebbülten.
- Hol van Bianca? – Erre mindketten felpattantunk és nyugat felé indultunk, ahonnan a vérszipoly is érkezett. Pár perc után megtaláltuk. Egy kettétört fa tövében feküdt erőtlenül. Közelebb léptem.
- Bianca? Bianca? Bianca, jól vagy? – Kérdeztem, de nem érkezett válasz. Nagyon megijedtem.
- A sebei nem gyógyulnak – Debi hangjában erősen kicsengett az aggodalom. Ő legalább annyira félthette a lányt, mint én csak ő igyekezett erősnek maradni, míg én Bianca ölébe borultam. Elkezdtem felhúzni az ingem ujját, szabaddá téve a csuklóm. – Nem! – Szólt rám Debi, amikor meglátta, hogy mit tervezek. – Ma már lecsapolt, ebbe bele is halhatsz. Majd én. – Nem hallgattam rá. Odatoltam csuklóm Bianca szájához, de nem történt semmi.
- Kést. – Adtam utasítást Debinek és felé nyújtottam kezemet, de csak megrázta a fejét.
- Nem. – Jelentette ki egyértelműen.
- Ha nem teszem meg, akkor meghal! – Kiáltok rá. Egy kissé összerezzen, majd a zsebéből elő vett egy apró tőrt.
- Tényleg fontos neked. – Nem kérdés volt, sokkal inkább ténymegállapításnak hangzott. Kivettem a kezéből a tőrt és egy vékony vonalat húztam vele csuklómon, felhorzsolva néhány eret. Odatapasztottam Bianca szájához és éreztem, ahogy a vér lassan csorog kezemen és a szájába folyik. Fáj rettenetesen, de most nem foglalkoztam vele, majd begyógyul, a lényeg, hogy ő túlélje.
- Nem reagál. – Szóltam hátra Debinek. Elfordítottam a fejem és a lány szemébe néztem, akinek már könny szökött a szemébe, de próbálta leplezni azt. Hirtelen valami húzni kezdte a karom, és amikor visszanéztem, megláttam, hogy Bianca elsötétült szemekkel, kitágult pupillákkal mered rám és a csuklómba mélyeszti tűhegyes fogait. Eddig élveztem, ha megharap, de ez más volt. Fájt, alig kaptam levegőt és éreztem, ahogy gyengébb és gyengébb leszek. Most nem az élvezetért harapott meg, hanem a túlélésért. Már tompult elmém tiltakozni akart, elhúzni a karom, vagy legalább megálljt parancsolni a lánynak, de az nem hagyta. Egyre mohóbban kortyolt belém. Már az eszméletvesztés szélén voltam, amikor ellökött magától és egy eszelős pillantást vetve rám és Debire elrohant. Nem láttam, hogy merre ment olyan gyors volt. De az is lehet, hogy már én voltam annyira gyenge.
- Gyere! – Segített fel Debi és lassan a kocsihoz vezetett. Ott megállt és beültetett az autómba. Egy pár perc után jött egy nő, aki elvitte a gyereket, akiről én teljesen meg is feledkeztem. Aztán felém fordult. Egy üvegcsét tartott a kezében. Látta tekintetemet, mire magyarázni kezdett. – A nő megkeresi a gyerek anyját. Az üvegben orvosság van neked, amitől rendbe jössz. – Hangjában feszültség és harag tombolt. Egy szó nélkül kivettem kezéből a fiolát és meghúztam a tartalmát. Amikor kiürült az üveg egy nagy fintor közepette emeltem le a számról.
- Vámpírvér. – Felelt ki nem mondott kérdésemre Debi. – Ez hamar meggyógyít. – Így is történt figyeltem, ahogy a sebek a karomon lassan begyógyulnak és erősebbnek is éreztem magam. Debi eközben fel- alá járkált a parkolóban. Amikor már úgy éreztem, hogy tényleg jól vagyok, felálltam és megragadtam a karjánál fogva és egyenesen a szemébe néztem.
- Mi a baj? – Kérdeztem tőle. Eleinte még tartotta magát, majd vett egy mély levegőt és vállai összerogytak.
- Bianca… - Kezdte lassan és a kocsimra támaszkodott. – Tudod, a vámpírok nem szeretik, ha megölik őket, és teljesen megkattannak az igaz halál közelségétől. Így nevezik, amikor végleg meghalnak. – Tette hozzá magyarázatként, majd fojtatta. – Azt is csodálom, hogy téged életben hagyott. Most valószínűleg a városban tombol és gyilkol.
- Az nem lehet. Debi, ő Bianca. – Hitetlenkedtem. Nem csak Debit akartam meggyőzni Bianca ártatlanságáról, hanem saját magamat is.
- Igen ő az, de ő egy vámpír, és legyen bármennyire is emberséges, ő nem ember. Az ösztönei irányítják…
- Akkor engem miért nem ölt meg? – Vágtam a szavába és rácsaptam a kocsim csomagtartójára.
- Nem tudom. Szerencséd volt. – Egy percig mindketten hallgattunk, aztán Debi felállt és a szemembe nézett. – Bár neked lenne igazad. Mert, ha az én elméletem a helyes és a városban tombol… akkor meg fogom ölni.

1 megjegyzés:

  1. Uhh már alig vártam... hiányoztál a hétvégén :S De a lényeg hogy itt vagy és hoztad az új fejit amit imádtam!!!! Megint csak az utolsó mondattól rázott ki a hideg "Mert, ha az én elméletem a helyes és a városban tombol… akkor meg fogom ölni." wow komolyan gőzöm sincs hogy hogy fog alakulni bianca története tovább de már alig várom a kövit
    xoxo Kata

    VálaszTörlés