2011. február 22.

10. fejezet - Küzdelem

Hihetetlenek vagytok, de most komolyan... 600 látogató! Nagyon szépen köszönöm... De most térjünk a lényegre, amiért ilyen sok olvasóm akad.... Meghoztam az új fejezetet! Ez egy kicsit rövidebb lett a megszokottnál, de szerintem végig lehet izgulni. Jó olvasást!


( Bianca szemszöge)

A fejem nagyot koppant a hideg, kemény földön. A fájdalom lüktetni kezdett különböző pontokon. Nem bírtam felkelni, bármenyire is próbálkoztam. Pár pillanat múlva észleltem, hogy mi akadályoz felegyenesedésemben. A vérszipoly teljes testével a földhöz szegezett. Megragadtam a nyakát és teljes erőmből szorítani kezdtem. Úgy tűnt ez hatásásos, majd jobb lábammal hasba rúgtam, amitől hátrébb esett és végre felállhattam. Amint sikerült felállnom már ő is két lábra egyenesedett. Körözni kezdett körülöttem és fenyegető mosolyt láttam az arcán. Menekülésről szó sem lehet, bár gyorsabb vagyok nála, amit még előnyömmé kovácsolhatok. A legfontosabb, hogy egy kicsit elcsaljam a középponttól, de ne essen élőnek bántódása. Nem túl szerencsés az áldozati helyet éppen egy park közepére tenni, de a démonok már csak ilyenek, tisztelet a kivételnek. Elkezdtem futni a másik irányba épp elég messze az áldozati helytől, de nem elég közel a többi emberhez, ott megálltam, és ahogy sejtettem egy pillanat alatt már elém is ugrott. Amire nem számítottam az egy hatalmas ütés a mellkasomba. Hátrarepültem és hallottam a reccsenést mialatt nekiütköztem egy mögöttem álló fának, ami persze azonnal kettétört. Még egy utolsó mozdulattal el tudtam lökni magamtól, hogy nehogy rámessen a terebélyes lombkorona. Levelek és törött ágak százai hullottak körém.
- Szegény vámpírka…  - Kezdte nyájasan küzdőfelem. – Azt hiszed, hogy megállíthatsz? Tévedsz. – Mosolya még szélesebb lett és áradt belőle a vágy, hogy gyilkoljon. – A mesterem el fog jönni. Még ma. És te és a szánalmas kis vadászod nem tehettek semmit. – Eszembe jutott, hogy Debit csak úgy ott hagytam. Nagy nehezen négykézlábra kászálódtam.
- Ha bántani mered… - Kezdtem, de belém rúgott és földre terültem.
- Akkor mi lesz? – Nevetés tört ki belőle és éreztem, hogy már nem csak engem akar megölni. Debi halálára is vágyik és ezt csak az én érdeklődésem váltotta ki. – De, ne aggódj, te addigra már halott leszel. – Úgy közölte vele, akár a legalapvetőbb tényt. Összeszedtem magam és újra felkászálódtam. A földre akart taszítani, mire felemeltem mutatóujjamat és jeleztem, hogy szünetre van szükségem. Értetlenkedve nézett rám, én pedig lassan felé kóvályogtam. Nem mozdult el. Kezemet a vállár helyeztem és úgy próbáltam megtámaszkodni. Kicsit kifújtam magam, majd megragadtam az övembe csúsztatott tőrt, amit a kabátom takart előle. Még mindig mozdulatlanul állt. Kérdőre vont szemöldökét emelgette. Nem értette, hogy mi ez a kis „szünet”. Elővettem karót és a szívébe döftem volna, ha meg nem állított volna. Ekkor az arcomba csapott és az ütés ereje visszarepített a levelek és faágak közé. Éreztem, ahogy kicsordul a vérem és eláztatja ruháimat. Támadóm letérdelt és felemelte a karót, ami idő közben kihullott a kezemből és forgatni kezdte kezében.  Arcát felém emelte és röhögni kezdett rejtem.
- Ez most komoly? Te… Te meg akartál karózni engem? – Mélyről jövő gonosz kacaj hagyta el, és egyre közeledett felém. Lassú léptekkel jött felém és nevetett, amitől kirázott a hideg. Meg kell próbálnom, fel kell állnom. Most nem hagyhatom abba. Debi és a gyerek Chris az emberek, ők mind számítanak rám. Megpróbáltam megint négykézlábra állni, de a támadóm vállamnál fogva a földhöz nyomott, és egy határozott mozdulattal belém döfte a fa karót. Ajkaim szétnyíltak a fájdalomtól, de sikoly nem hagyta el a számat. Lenéztem a mellkasomra és láttam, ahogy az ívelten faragott fadarab kiáll belőle. Lassan elhagyott minden erőm, már nem bírtam magam tartani és testem erőtlenül a földre hullott. Még egyszer felnéztem a vérszipoly vörösen izzó szemébe és gyűlöletet, megvetést és győzelmet láttam benne. Legyőzött. Egyre gyengébb és gyengébb lettem, míg meg nem éreztem a sötétséget. Hát itt van? Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy vajon milyen is az igaz halál, de valahogy soha nem ilyennek képzeltem. Elmém egyre csak ködösül, a fájdalmat már csak halványan éreztem. Nem láttam ugyan, de tudtam, hogy egyedül vagyok. Ez az, amitől a legjobban féltem egész létezésem alatt. Tényleg így lesz? Az igaz halál tényleg így jön el értem, csatát vesztve és magányosan? Ez a legrosszabb, ami történhetett és ettől tartom mindvégig. Még éreztem a tátongó sebeket a testem különböző pontjain. Fáj és nem gyógyultak. Percek, órák vagy napok is eltelhettek, amíg tehetetlenül feküdve vártam a sötétség közeledtét. Elmém utolsó pislákoló még épp részével érzékeltem, hogy valaki közeleg. Egy részem félt, hogy az megijeszti az illetőt a látványom, a másik felem viszont hálás volt neki, hogy nem hagy magamra. Egy ágacska reccsent a fülem mellett és egy hang, ami most a legédesebb volt számomra, a nevemet ismételgette aggódóan. Megszólalt egy másik hang is. Nem értettem, hogy mit mondanak, és hogy kihez tartoznak a hangok, csak hanglejtésük árulkodott félelemről és fájdalomról. A hallásom még inkább tompult és a csengő hangok is eltorzultak. Rettegtem, ami még rám vár. A fájdalom és vele együtt minden egyéb is megszűnt, helyette a semmibe kerültem. Nem találtam kiutat bármennyire is próbálkoztam csak lebegtem az ürességben. Arcokat láttam magam előtt. Régi szerelmek az első és egyetlen férjem, az anyám, a húgom, Andie a lányával Debivel és végül Chris arca, ami a többit elhomályosította. Ragyogott előttem. Meg akartam érinteni, megsimogatni, beszélni hozzá, megmondani, hogy nincs semmi baj. De nem tudtam, nem volt hozzá erőm. Már tiltakozni és ellenállni sem volt időm csak hagytam, hogy a sötétség végre magával ragadjon.

3 megjegyzés:

  1. Szia!

    Kis gonosz, igy befejezni egy fejezetet:)

    Era

    VálaszTörlés
  2. szia:)
    a törit igazából azért kezdtem el olvasni mert Bianca a főszereplő xD Az írásmódod nagyon teccik :P Tényleg nagyon tehetséges vagy :D
    Ez most tényleg csak építő lenne és nem kritizálásból... az elején még tök élveztem de amikor rájöttem, hogy vámpírok kicsit kiábrándultam... Elöszőr örültem, hogy de jó végre nem egy fanfic! én értem, hogy most ilyen "vámpírláz" van de annak is már a vége :/ pl. a twilight már közel sem olyan híres mint mondjuk másfél éve. a te tehetségeddel ki kéne találnod valami újat kreatívan mert én tudom, hogy tudnál :) de persze ha ezt szereted csinálni akkor nekem végülis mindegy csak gondoltam nem árt egy jó tanács további jó írást :)

    VálaszTörlés
  3. Era: Ez nem gonoszság... na jó egy kicsit az, de csak azért húzlak, hogy várd a következőt :P

    Bianka: Köszönöm szépen a tanácsokat és megfogadom, ez a történet csak egy a sok közül amit még tervezek, és már készülőben van egy kisebb novella, ami szerintem tetszeni fog.

    VálaszTörlés