2011. február 12.

3. fejezet - Találkozás

Megvan az új rész is. Most már tényleg jól esne néhány komi. Jó szórakozást...


( Chris szemszöge)


- Itt Badrick nyomozó. – Veszem fel a mobilom az ágyból kikászálódva. Szinte nem is aludtam inkább csak forgolódtam. Nem mintha olyan sok időm lett volna forgolódni is akár. – Hello Kate. Valami új?
- Ami azt illeti igen. Találtam az áldozat nyakán egy nyálszerű anyagot.
- Remek. Tudod azonosítani?
- Itt van a bökkenő. Nem hasonlít sem emberéhez sem egyetlen állatéhoz sem. Fogalmam sincs, mi lehet ez.
- Tehát ugyan ott vagyunk ahonnan kiindultunk. Melyik áldozaton találtad?
- Mindegyiken ott volt.
- Rendben. Köszönöm, hogy hívtál. Majd jelentkezz, ha megtudsz még valamit. – Már le is csaptam. Rögtön az asztalomhoz rohantam a jegyzeteimért. Az egész lakás tele volt velük. A bátyám szerint túl sokat hozok haza a munkából. Ő ezt nem érti. Meg kell oldanom ezt az ügyet. Van valami, amit még mindig nem vettem észre, pedig érzem, hogy a szemem előtt van. Felfirkantottam egy papírra:
„nyálszerű anyag” és kitűztem a falra. Hogy könnyebben átlássam a dolgot az egyik falamra kitűzöm az összes az üggyel kapcsolatos dolgot. Park, hajnal, fiatal nők, recés sebhely a nyakon, kivérzés, nyálszerű anyag. Ezek lebegnek előttem. Eszembe jutott még valami. Már tűzöm is fel a falra a már kinyomtatott fényképet arról a jelről. Magyarázatként csak annyi, hogy „okkult baromság”. Ránézek a falamra és minden itt van előttem és most pontosan a szemembe röhögnek, hogy valamit nem veszek észre.  A lány. Ugrott be hirtelen. Bianca Maundrell. Valahol meg is van címe. Meg is van. Felkaptam egy cetlit és már indultam volna címre, de előbb jobbnak találtam felöltözni. Gyorsan felvettem a közelemben lévő farmart és egy fekete pólót és bőrdzsekit. Behajítottam néhány aktát a kocsimba és máris indultam a megadott címre. Nem volt hosszú az út, de mégis úgy éreztem, hogy órákig tart. Amikor a ház elé értem továbbhajtottam egy kicsit, hogy ne legyen feltűnő. A ház bejáratát éppen láttam a kocsimból. Előszedtem az aktát, amit a kocsimba dobtam induláskor és átnyálaztam még egyszer. A mappára Bianca Maundrell volt nyomtatva. Szinte üres volt. Csak az a jelentés volt benne, amit én magam írtam. Semmi más. Se egy parkolói bírság, vagy szabálysértés. Semmi. Ez a lány makulátlan volt. Eddig. Van vele valami, amit nem tudok megmagyarázni és ez nagyon bosszant. Láttam egy lányt kijönni az épületből ahol Bianca lakása is van. Egy sötétbarna hajú tizennyolc év körüli lány gondterhelt arccal közeledik felém. Már azt hittem, hogy lebuktam, hogy kukkolok, de rám sem hederített. Elvolt a saját gondolataival. Amint lefordult a sarkon én visszafordultam az aktához. Semmi iskolai anyag, oltási könyv, még egy anyakönyvi kivonatot sem találtam. Ezen elgondolkodtam. Mintha csak a semmiből termett volna elő. Nevet változtatott volna?
és kipattantam a kocsiból és az épület felé vettem az irányt és egy gyors pillantást vetetettem a kaputelefonra, hogy megnézzem, hogy pontosan melyik lakás is az övé, majd bementem. A ház új építésű volt, de régi stílusú folyosó köszönt rám. Barokkmintás tapéta, a társalgóban barna bőrbútorok és egy kerek kis dohányzóasztal. Az egész olyan kellemes neobarokkot idéző volt. Fellépcsőztem az ötödikre és ott az egyetlen lakáshoz mentem. A többi emeleten három lakás is volt egy emeleten, de itt csak ez az egy bejárati ajtó van. Bekopogtattam rajta, hátha szerencsém lesz. De nem volt. Senki sem nyitott ajtót.
- Akkor jöjjön a nehezebb megoldás. – Mondom csak magamba, és már éppen elő akartam venni egy pár szerszámot a zsebemből, amivel kinyithatom az ajtót, amikor egy hangot hallottam a hátam mögött.
- És mi is lenne az? – hátranéztem az a barna hajú lány állt előttem, akit az utcán is láttam. Karba tett kézzel állt míg én egy épkézláb magyarázatot kerestem.
- Bianca megkért, hogy jöjjek el segíteni. – Köptem ki végül az első értelmes mondatot, ami eszembe jutott.
- Nekem nem mondta, hogy lesz társaságom is, de nem baj. Több szem többet lát. Na, gyere még sok a dolgunk. – Intett a fejével az ajtó felé, és amikor elém ért én követni kezdtem. Benyitott a lakásba és nekem tátva maradt a szám. Hatalmas tér volt, amit három részre lehet osztani. A legkisebb rész inkább egy irodára hasonlított. Egy fallal volt elválasztva a nappali és konyha. És még egy, amit nem igazán láttam. Az egész lakásban a neobarokk uralkodott. Mindenhol íves bútorok, szebbnél szebb képek olyan régi kerettel. Semmi sem volt giccses vagy eltúlzott. Az ámulatból kizökkentve egy lépést tett felém a lány.
- Őőő, bocsi, de mi is a neved? – kérdeztem a lánytól, mire egy hatalmas ütést éreztem a hasamnál, ami kibillentett az egyensúlyomból és el is estem volna, ha a lány meg nem ragadott volna és a falhoz nem nyomott volna a vállamnál fogva.
- Na jól van szépfiú mit keresel itt? – Szegezte nekem a kérdést. Lebuktam. Próbáltam kiszabadulni a szorítása alól, de nem ment. Nagyon erős volt. Ez egy lány lebírod nyomni mondogattam magamnak, de nem ment. – Ne is próbálkozz. Csak válaszolj.
- Már mondtam. Bianca kért segítséget. – Hazudtam ismét, remélve, hogy elhiszi és elenged végre.
- Ezt már hallottam. És akkor sem vettem be.
- Igazat mondok. – A szemébe néztem, de nem azt láttam, hogy megesne rajtam a szíve.
- Rossz válasz. – És leütött. Először szédültem, majd a földre zuhantam és egyre csak homályosult a szoba.
Arra eszméltem, hogy kiabálást hallok. Egy nő volt az. Azt feltételeztem, hogy Bianca az, és amikor megláttam biztos voltam benne. Igaz még csak egyszer láttam, és csak pár percre, de nehéz elfelejteni egy ilyen arcot. Mit is gondolok? Egy gyanúsítottról van szó. Inkább csak figyeltem tovább.
- Debi, ezt nem hiszem el. Miért kellett leütnöd? Ezt nem így oldjuk meg. – Torkolta le a lányt.
- Mégis mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy kedve szerint járjon a lakásba?
- Nem kellett volna beengedni. – Olyan indulatos lett, hogy én magam megijedtem tőle. - Most mennem kell. Még egy lány meg fog halni és már tudom ki lesz az. – Tudtam. Annyira tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Meg az a másik lány… Debi azt hiszem. Gondolataim már a szabaduláson jártak. Minél előbb hogy megakadályozzam, hogy még egy embernek baja essen. – Most mennem kell. Vigyázz rá. – Parancsolta Bianca és már ki is fordult a szobából. Debi utána eredt.
- Én is veled akarok menni. – Szállt vitába és mindketten kimentek. Amikor már nem hallottam a hangjukat, felálltam és körbenéztem. Egy csomó papír volt körülöttem és egy tábla. Hasonlított az én falamhoz. A három meggyilkolt lány képe telefonszámok, rokonok, barátok neve. Az asztalhoz lépve találtam egy térképet a parkról. Be volt jelölve pár pont. Csak percekre rá jöttem rá hogy ezek a pontok a gyilkosságok pontos helyét jelölik. Megnéztem és felírtam magamnak. A kijárat felé vettem az irányt. Nem volt már a lakásban senki. Gondolom, ketten dolgoznak, de amikor az ajtóhoz értem és a kilincsért nyúltam, lépteket hallottam a folyosó felől. Amilyen gyorsan csak tudtam elfutottam onnan és egy korábban már látott ablakhoz siettem. Mázlim volt, mert pont le volt nyitva a tűzlétra így ki tudtam mászni rajta. Még hallottam bentről, hogy Debi szentségel. Valószínűleg feltűnt neki, hogy eltűntem. Nincs több időm rohannom kell. Meg kell mentenem egy életet. Lerohantam a tűzlétrán és a kocsimba ugrottam. Cél a park.
A térképen bejelölt hely felé igyekeztem, amikor zajt halottam. Valami nagy törés, reccsenés lehetett. Rohanni kezdtem és megláttam két árnyat. Nagyon gyorsan mozogtak, követni is nagyon nehéz volt, nemhogy kivenni, hogy kik is lehetnek. Aztán megpillantottam a földön fekvő lányt. Oda akartam menni hozzá, de az egyik árny előttem terült el. Most végre láthattam. Egy kopasz, harmincas éveit taposó, szakadt férfi volt az. A harctól kimerülve lihegett a lábam előtt. Azonnal előkaptam a pisztolyom és egyenesen a mellkasára céloztam. Mielőtt bármit is mondhattam volna a férfi felpattant és hirtelen szemben találtam magammal. Olyan hihetetlenül gyorsan mozgott, de nem ez volt a legelképesztőbb. Rám vigyorgott. Egy csepp jelét sem mutatta annak, hogy komolyan venné a kezemben tartott fegyvert. Nem tudtam, hogy mit is gondoljak róla, hogy elment az esze, meg akar halni, vagy egyszerűen csak engem nem vesz komolyan. Kissé sértett az előző gondolat, ezért egy figyelmeztető lövést adtam. A golyó elsuhant jóval mellette, de ő meg sem rezzent. Csak állt és mosolygott rám. Aztán egy pár pillanat múlva megszólalt.
- Ez most csak vicc? Tényleg? Ezt komolyan gondolod? – Kérdezte nem kevés iróniával.
- Letartóztatom. És, ha még mindig viccesnek találja… - Nem bírtam befejezni a mondatot, mert egy hatalmas ütés érte az arcomat, ami egyből a földre küldött.
- Na, te egész szívós vagy. Ilyenkor már rég elájulnak. – Mondja mosolyogva.
- Gyakran csinálja ezt? – Nem kaptam választ, helyette villámgyors mozdulatokkal, úgy hogy szinte nem is láttam a mozgását, letérdelt hozzám és a hajamnál fogva hátrahúzta a fejemet. Legnagyobb meglepetésemre közelebb hajol. Annyira, hogy az orra a nyakamat súrolta. Egy hatalmas lendületet vett és nekiesett a nyakamnak. Hallottam a bőröm roppanását a foga alatt. Hihetetlen. Ilyen nincs. Vámpírok nem léteznek. De most nagyon úgy tűnik, hogy mégis. Éreztem, ahogy az erőm elhagy. Minden kezdett lassan elhomályosulni. Már nem éreztem mást csak a szörnyű fájdalmat és gyengeséget. Ekkor még észleltem egy kis mozgást, és akkor megállt minden. A fickó súlya eltűnt rólam, de nem tudtam, hogy mi történi, csak némi mozgást érzékeltem. És akkor jött a sötétség.

2 megjegyzés: