2011. május 26.

23. fejezet - Újszülött

Hali, hoztam is az új fejezetet most egy kicsit korábban. Remélem bejön nektek ez is legalább annyira mint az előző. Bocsi a függővégért de annyira adta magát... Jó olvasást és komi szóró kedvet hozzá!


(Bianca szemszöge)

- Gratulálok, anyuka lettél! - Mormolja Debi, amint kiléptem Aaron szobájából.
- Fogd be! Tudod, hogy én sem akartam.
- Akkor te... te most átváltoztattad.. izé... - Dadogta Chris.
- Igen, vámpír lett belőle. - Láttam a lesújtó tekinteteket és felment bennem a pumpa. - Ide figyeljetek... én sem akartam. El sem tudjátok képzelni milyen nehéz nekem, amellett, hogy együtt kell élnem a tudattal, hogy tönkretettem egy emberi életet, még teremtő is lettem. - És fogalmam sincs hogy mit tegyek most. Soha nem akartam senkit erre a sorsa, így nem is gondolkodtam el azon hogy mi lesz ha mégis. - Meghalt volna. Nem hagyhattam.
- De ez volt az egyetlen megoldás!? - Tér ki hitéből Debi is.
- Gondolj amit akarsz, hibáztass csak, én akkor is jót cselekedtem. Nem hagyhattam...
- Ne akard nekem bemesélni, hogy jó dolog élőhalottá változtatni egy embert. - Próbáltam volna megvédeni magam valami olyasmivel, hogy nem mondom hogy jó dolog de szükséges volt, de már késő. Debi fogta a cuccát és lelépett. Az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy a fal is beleremegett. Összetörve rogytam le a kanapéra, a mellettem ülő Chris mellé. Ő csak nézett, és úgy tűnt erőt gyűjt, majd egyik karjával átölelt.
- Meg kellett tenned?
- Igen.
- Hiszek neked. - Arrébb csúszott és egy kis fészkelődés után az ölébe hajtottam a fejem. Megnyugtatott a jelenléte és ahogy simogatta az arcom, a hátam, végül a hajammal babrált.
- Nem tudom mit tegyek, Chris. Tanácstalan vagyok. Még soha sem gondoltam arra hogy egyszer teremtő legyek, nem tudom hogyan kell csinálni.
- Végül is ez olyan mintha, a gyereked lenne... igaz?
- Nehéz megmagyarázni, olyan mintha a testvérem és gyermekem lenne egyszerre. Szorosabb a kötelék köztünk mint az emberek között. Azt mondják, hogy az utód elvesztése akkor fájdalommal jár, hogy a legtöbb teremtő azután öngyilkos lesz.
- Neked ki a teremtőd?
- Hm... ő már rég szabadon engedett.
- Hogy érted? Mondd el a történeted. - Egy nagy sóhajtás után sikerült összeszednem a gondolataimat annyira, hogy megpróbáljam megértetni vele.
- Miután engem akaratom ellenére, csupán unalomból változtattak át, és a teremtőm sem volt egészen beszámítható, így elkanászodtam, ha lehet így mondani és őrjöngeni kezdtem. Fellázadtam a teremtőm ellen míg ő szabadon nem engedett, azaz elszakította a köztünk lévő köteléket. Nem sokkal később megölték, de mivel nem tartoztam már hozzá nem dúlt fel a dolog. Mit mondjak nem volt meg az apa-lánya kapcsolat. Ezután eljött az őrjöngés időszaka, mivel nem tanítottak meg hogy hogyan uralkodjak, magamon, egy évszázadon keresztül még a vámpírok között is könyörületlen voltam. - Ismét beugrott a kép amikor Alexandrával a hosszú asztalnál ülünk a régi abroncsos szoknyáinkban és körülöttünk, vér és élettelen testek hevernek a szépen megterített asztalon. A jelenettől kirázott a hideg is. - Tudod, azt az időszakot nem szívesen emlegetem, érthető okokból. Azóta is minden nap gyötörnek a képek, hogy mennyi gonosz dolgot követtem el az emberek ellen és...
- Az régen volt. - Jelenti ki határozott hangon Chris, majd szavai meglágyulnak és ismét simogatni kezd. - Az a múlt, most azon vagy segíts az embereknek és kiküszöböld a régi hibákat, és ez a fontos.
- Félek. - Motyogom immár felé fordulva. - Félek, hogy nem leszek jó ebben a teremtés-dologban és ő is...
- Ne beszélj ostobaságokat. Jobbat nem is kívánhatott volna a kölyök. Jó kezekben van. - Közelebb hajolt és egy puszit nyomott a homlokra.
- Nagyon remélem. - Motyogom, aztán erőt vettem magamon és feltápászkodtam. - Azt hiszem viszek neki egy kis vért. Sokat kell innia amíg még újszülött.
Alig mondtam ki, de máris nyílik az ajtó és kiszáguld belőle Aaron, majd a mögöttem lévő falnak nyom.
- Látom sikerült megtapasztalnod a gyorsaságod és az erőd. - Mondtam fintorogva, miközben lefejtettem a kezeit a vállaimról.
- Mi ez? - Kérdezte fájdalomtól meggyötört hangon. - Ég a torkom! Mintha... mintha még égő parazsat nyeltem volna!
- Az éhség. - Szemöldök ráncolva néztem Chrisre és pillantásom Aaron is követte. - Azt hiszem most jobb lenne ha elmennél, nem vagyok biztos benne hogy tudja magát fékezni.
- Rendben. Később hívlak. - Azzal vette is a kabátját és magunkra hagyott.
- Gyere, van a hűtőben valami, ami segít rajtad.
Pár perc múlva már tettem is a gőzölgő mikrózott vért az asztalra. Egy pillanatig még bámulta, aztán kortyolgatni kezdte, majd amikor lehörpintette az utolsó cseppig, már adtam is neki a következőt. Így ment ez egészen amíg ki nem ürítette az ötödik bögrét is.
- Te mindig így érzel? Mármint a fájdalom.
- Egy idő után megszokod.
- Mégis mennyi?
- Nem tudom. De azt igen, hogy nem mostanában lesz, és addig...
- Addig nincs egyetem, vagy más közösségi területen mászkálás. Tudom már elmondtad ezerszer. - Vette ki a számból a szót mire mindketten elnevettük magunkat. - Fura.. ez most lényegében olyan mintha az anyám lennél. Pedig nekem nem volt. Mármint nem ismertem az anyámat, nevelőszülőknél laktam egészen az egyetem előttig.
- Sajnálom. Nem lehetett könnyű neked. - Kinyújtottam a kezem és az övére helyeztem valami vigaszként. Be kell látnom hogy most már nekem ő a családom... vagy valami hasonló.
Épp az egyik első meghitt pillanatunkat éltük át, amikor kirobban a bejárati ajtó és nagy zajjal be is csapódott.
- Megjöttem! - Ordítja a nappaliból Ian és bennem máris felment a pumpa. Láttam Aaron arcán hogy nagyon jól tudja, hogy ki érkezett az imént és láttam szemében a dühöt ahogy egyre nagyobb lángokkal ég benne.
- Nyugodj meg. Gyere ki velem, de majd én elintézem. - Suttogom olyan halkan hogy csak ő hallhassa meg, majd elindultunk a hang irányába.
Amikor a nappaliba értünk Iant a kanapén elterülve találtuk.
- Nem azt mondtam hogy többet hallani sem akarok rólad!? Takarodj a házamból!
- Azt... nem tehetem... - Jelentette ki színpadiasan, majd közelebb lépett, annyira hogy csak pár centi volt az orrunk között. - Nem tudlak elhagyni mondtam már és nem is foglak.
Már épp tiltakozni akartam amikor hirtelen megfordult és Aaron felé vette az irányt.
- Figyelj öcsi, bocs a múltkoriért. - Láttam Aaron arcán hogy legszívesebben képen törölné, de gondolatban már küldtem is az utasításokat.
-Tudom, én is képen vágnám, az nem kifejezés, de várjuk meg hogy miért jött, utána lesz időnk seggbe rúgni. - Ez egy pillanatra Aaron arcára egy röpke mosolyt csalt, de rögtön visszaparancsolta fagyos tekintetét.
- De, engesztelésül hoztam neked valamit. - Jelentette ki majd a bejárati ajtó melletti kis szekrénykére mutatott. Aaron először rám, aztán Ianre nézett. Én is a mellettem álló férfira meredtem. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, mégis mit akarhat megint?
- Gyerünk, ne várass meg! - Összecsapta a kezét és izgatottságot színlelve leste Aaron minden mozdulatát.
- Menj csak oda, nem hiszem hogy ide merne hozni bármilyen ártalmas dolgot. Tudja hogy akkor megölném. - Mindketten rám meredtek. Ian, komolyan vette amit egyébként komolyan is gondoltam, és talán még kicsit tartott is tőle. Aaron viszont kérdő szemekkel nézett rám. - Majd elmesélem. - Válaszoltam ki nem mondott kérdésére. Aztán lassan a szekrénykén heverő kis doboz felé vette az irányt. Amint Aaron megmozdult, Ian már előttem is termett.
- Gratulálok, teremtő lettél! - Mosolyogja, mintha a világ legnagyszerűbb dolga lenne.
- Igen, sokat segítettél benne. - Válaszoltam neki durcásan miközben, leültem a kanapéra. Aaron kezébe vette a dobozkát és mellém telepedett, majd Ian is csatlakozott és a másik oldalamra ült.
- Nyisd ki nyugodtan, nem harap. - Mondja Ian miután mindketten óvakodva nézegettük a kis dobozt. Aaron egy határozott mozdulattal felpattintotta, és egy fehérarany gyűrűt találtunk benne.
- Mi ez? - Kérdezte tőlem a fiú.
- Azt hiszem tudom... - Kérdő szemekkel néztem Ianre. - Honnan találtál te egy boszorkányt ennyi idő alatt?
- Elhiheted nem keveset utaztam érte... Vedd csak fel kölyök, ez segít a napon járni. Így nem kell egész hátralévő életedet a négy fal közt tölteni.
- Biztosan működik? - Kérdezte Aaron rá se hederítve Ianre.
- Mindjárt megtudjuk. - Már vettem is le a gyűrűmet, és felvetem a dobozban találtat. - Húzódj árnyékba, kimegyek az erkélyre. - Szerencsére az ablakok fényszűrősek, amik kiszűrik azokat a sugarakat, amik ártanak nekünk így eddig nem bántotta Aaront, de nem akarom hogy baja essen így óvatosságra intettem. Felpattantam és néhány lépéssel átszelve a nappalit már az erkély ajtaja előtt álltam. Megvártam amíg Aaron biztonságba húzódik, majd ránéztem Ianre. Tudja jól hogy ha rossz a gyűrű menten elégek, én viszont tudtam hogy Aaronnak szánta a gyűrűt így nem lehettem biztos a hatalmában. Csakk abban tudtam bízni amit korábban mondott hogy még mindig számítok neki és nem hagyná hogy megöljön a gyűrűje, viszont ha szól hogy az ékszer hamis, nem marad megtorlás nélkül. Nagy levegőt vettem és kiléptem a napfénybe.

4 megjegyzés:

  1. Sziaa (:
    hűű hűű hűű O.o nem halhat meg :Pazt nem teheted :D
    továbbra is Ian a kedvencem *.* :D :P
    nagyon jó feji lett, de Debi.... :/ miért nem hitte el?! :O
    siess a kövivel, xoxo :D

    VálaszTörlés
  2. jaajj csak Bianca meg ne haljon !!amugy tök jo lett megin csak :)



    írta:Shilena

    VálaszTörlés
  3. Szio!
    Most találtam rá a blogodra, és gyors végig is olvastam! ;)
    Nekem nagyon nagyon tetszik, de most komolyan itt abbahagyni!?Ez egyáltalán nem ér! Kérlek mondd azt, hogy folytatni fogod, és nem itt hagyod abba a blogírást!
    Üdv: Hajni

    VálaszTörlés
  4. Huh... Johanna, Shilena és Hajni meg mindenki...
    Nem nem hagyom abba az írást csak nyaralni voltam elég huzamos időre kellett egy kis kikapcsolás és feltöltődés mert már úgy éreztem nem tudom tovább vinni a történetet. De nagyon jót tett a távollét (remélem ezt majd ti is így látjátok) hamarosan hozom az új részt!

    VálaszTörlés