16. fejezet - Váratlan fordulat

Sajnálom, hogy a napokban hanyagoltam az írást, de múzsáim némileg cserben hagytak. A szívem majd' megszakadt, hogy így alakult és remélem, hogy ez a fejezet némi vigaszt nyújt az elmaradásokért. Jó olvasgatást és komizó kedvet kívánok nektek!

Chris szemszöge

Szívem felpörgött az adrenalin hatására. Figyeltem, ahogy Kate keze megremeg a pisztoly súlya alatt, miközben egyenesen a rettegéstől teli lány szívére céloz vele. Kate eddig rezzenéstelen arcát most kegyetlen vigyor torzítja. Debi félelemtől elkerekedett arcára pillantotta, amikor ajka egy sikoly kíséretében nyílt szét. Kate ekkor húzta meg a ravaszt és én vele egy időben vettettem rá magam. Kate és én a földre kerültünk, de hallottam Debi ordítását. Amilyen gyorsan csak tudtam kikaptam Kate kezéből a pisztolyt és Debihez rohantam. Sötét felsője vértől áztatott, de amikor jobban megnéztem a sebet rájöttem, hogy sikerült annyira meglepnem Kate-et, hogy az mellé lőjön, így a golyó csak a vállát találta el. Letéptem egy kisebb darabot a pólómból és a lány vállára szorítottam, hogy segítsen megállítani a vérzést. Kate lassan feltápászkodott a földről és riadt szemekkel vizsgálta a káoszt, amit okozott.
- Mi történt? – Tette fel a kérdést oda rohanva hozzánk. Mi az, hogy nem tudja? Most csak játszik?
- Most csak szórakozol? – Köpöm a képébe a kérdést és teljes erőmből a földre löktem.
- Hagyd! – Szólt közbe Debi. Hangja alig volt több egy sóhajnál. – Megbűvölték.
- Vámpír?
- Talán.
- Ti meg miről beszéltek? Miféle vámpír? Mi folyik itt? – Kérdezi zavarodottan Kate.
- Menj és hívj segítséget! – Üvöltöm, a nőnek mire kirohan. – Várjunk csak… - Kezdem már csak Debinek. – Ez egy kapitányság… hogy lehet, hogy nem tűnt fel senkinek sem egy lövés? – Debi arcára kiült a felismerés és lassan nekem is potyogtak a tantuszok.
- Nem vagyunk egyedül. – Dünnyögi helyettem.
- Az nem lehet. Nem jut be észrevétlen.
- Bianca is volt már itt. Ki számítana egy vámpírra? – Teljesen igaza volt. A rendőrök nem vámpírokra és természetfeletti lényekre specializálódtak.
- A gyilkosunk lesz az? Azt akarja, hogy hagyjuk békén.
- Talán.
Újra Debi vérző sebére pillantottam. A lány elgyötört arcáról izzadságcseppek csordogáltak miközben lihegett.
- Korházba kell mennünk. Ki kell jutnunk innen. Méghozzá sürgősen.
- Ne fűzz hozzá sok reményt.
- Hol van már Kate? – Morgolódok mit sem törődve pesszimizmusával.
- Erre akartam kilyukadni. – Erre már figyelni kezdtem. – Nem hiszem, hogy itt vannak még. Abban sem, hogy élnek egyáltalán. 

- A bátyám. – Villanásként ütött belém a felismerés, miszerint a testvére is kint van. Meg kell találnom. Nem… az nem lehet. Nem halhat meg. Ő a testvérem, ő az, aki mindig megvédte a seggem az idősebb fiúktól. Ő az, akivel felnőttem, akiért bármit megtennék. – Meg kell találnom. – Válasz helyett Debi csak bólogatott és én már indultam is ki az irodából. Az ajtónál még megálltam és egy pillanatra visszanéztem.
- Menj! Megleszek. – Hallom Debi bíztatását, de már félig kint voltam.
Kicsit frusztrált a gondolat, hogy egyedül hagyom, méghozzá ilyen állapotban, de a bátyám bajban lehet és ő most nagyobb veszélyben lehet, mivel azt sem tudja, hogy mivel áll szembe. Ami azt illeti én sem.
A kapitányság még soha nem volt ennyire hideg, és idegen a számomra. Sehol egy árva lélek. A gyér világítás alatt nem látszott sok minden. Az asztaloknál lévő gurulós irodai székek össze, vissza hevertek a földön.
- Itt valami nincs rendben. – Dünnyögöm magamnak.
Tovább sétáltam az irattár felé ahová a bátyámat is küldtem, de még mindig nem találkoztam senkivel. Kate-nek is nyoma veszett. Az egész őrs üres volt. Megszoktam a ricsajt, amit a firkászok beszélgetései és az állandó telefoncsörgés okozott, és akkor utáltam is ezt, de most szívesebben hallgatnám azt, mint ezt a fojtogató csöndet.
Ahogy egyre közeledek az irattárhoz, egy árnyat láttam a falon elsuhanni. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem vettem ki belőle semmit. Vámpír. Nadrágom övéhez nyúltam, a fa töltetű pisztolyért, de abban a pillanatban, a levegő megmozdult körülötte és egy újabb árnyat láttam elsuhanni. Amikor az egyetlen hasznos fegyverem után nyúltam, csalódottan vettem észre, hogy annak nyoma veszett.
- Mi-a-? – Kezdtem a szentségelést, amikor ismét egy árnyék zavart meg. A szemben lévő falon.
Szaporábbra vettem a lépteimet és besiettem az irattárba, ahol megint csak nem találtam senkit. Beljebb léptem, hogy jobban körülnézzek, hátha találok valami dulakodásra utaló nyomot, amikor egy gyors puffanással becsapódott mögöttem az ajtó. Nem vagyok ijedős, de most mégis kirázott a hideg. Ahogy visszapillantok a hang forrására, hirtelen egy sötét alakkal találtam szembe magam. A pasas volt vagy két méter magas, és sötét pólója jól mutatta izmos testét. Teljesen ledermedtem, ahogy magamon éreztem a tekintetét. Közelebb lépett egy lépést és én úgy éreztem magam, mint vad a ragadózó mellett. Lassan körözni kezdett körülöttem én pedig csak álltam és nagyokat lélegeztem, felkészítettem magam a legrosszabbra. Meg fogok halni. Ennyi volt.
- Te nem is félsz? – Kérdezi fenyegetően tőlem a férfi. Már hogy ne félnék? De nem látom értelmét hisztizni, nem az én műfajom. Közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta: – Könyörögj az életedért!
- Soha. – Sziszegem csak a fogaim között. A férfi elmosolyodott, és egy nagy ütést mért a mellkasomra, amitől én több méterrel hátrább zuhantam. Ha jól éreztem eltörött néhány bordám is az esés következtében, mégis összeszedtem minden erőmet és feltápászkodtam. Még négykézlábra álltam csak, de a férfi már előttem állt. Karba tett kézzel tornyosult fölém és leste, hogy mikor fogok végre felegyenesedni.
- Könyörögj! – Parancsolt rám.
- Inkább dumáljunk egy kicsit. – Két lábra álltam és nyögtem egy nagyot. A férfi gonosz mosolyra húzta ajkát és feltettem az első és legfontosabb kérdést. – Hova lettek a többiek?
- Finomak voltak. – Jelenti ki a lehető legnagyobb lezserséggel. Nem hittem neki.
- Hol vannak? – Kérdem újra.
- Ennyire lassú vagy öregem? - Biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg őket. Éreztem. – De ne aggódj, hamarosan követed őket.
Egy újabb ütést mért rám, amitől ismét a földnek zuhantam. Az esés következtében a fejem nekicsapódott egy szekrénynek és néhány akta leesett a padlóra. Egyik kezemet a fejemhez emeltem és megéreztem valami nedveset a kezemen. Amikor visszahúztam, hogy megvizsgáljam az új anyagot, rájöttem, hogy vér. Megpróbáltam elrejteni az árulkodó jeleke, de már késő volt. A vámpír kitágult, vörös szemekkel, vicsorogva közeledett felém. Lábammal próbáltam hátrébb tolni magam, de a szekrény megakadályozott ebben. A vámpír kegyetlen vigyorral az arcán közeledett felém és hirtelen rám vetette magát. Fogai már tépték volna fel a bőrömet, ha az ajtó ki nem csapódik. Hangos puffanással érte el a falat, és amikor oda néztem egy női alakot láttam a sötétben. Debi – gondoltam. De rá kellett jönnöm, hogy nem ő az.

- Nem! Felix, állj! – A nő parancsára megmerevedett a fölém tornyosuló vámpír és oldalra fordította a fejét.
- Csak egy kicsit! – Kérlelte a nőt.
- Ellent mondasz a parancsomnak? – Vonta kérdőre a nő. Egyértelműen a férfi fölött állt. – Élve kell nekünk. – Még mielőtt felfoghatnám szavait, egy újabb ütés ért, és akkor minden elhomályosult. 

Amikor magamhoz tértem, egy homályos teremben találtam magam egy székhez kötözve. A hideg átjárta minden porcikám, és a fájdalom ismét belém hasított mire hangosan felnyögtem. Körbenéztem és nem láttam más egyebet a teremben, csak egy széket. Elkezdtem fészkelődni a kötésben, hogy feloldjam a karjaimat összeszorító csomót, de hiába. Nem történt semmi.
- Na most aztán bajban vagyok. – Dünnyögöm magamnak.
Pont akkor csapódott ki egy fém ajtó. Egy férfi lépett be rajta, aki egy törékeny lányt hurcol maga után. Debit. És rövid idő után felismertem fogva tartóját is. Felix.
Durván a székre lökte a lányt és megkötözte a kezét, majd mézes, mázos hangon dünnyögött.
- Így ni. Nehogy valami meggondolatlanságot csináljon a mi kis díszvendégünk. – Végigsimított Debi arcán, aki azonnal elrántotta a fejét. – Jól van, na. Ráérünk még erre. – Mormolta a lánynak és minden további nélkül, a velem szemben lévő falhoz ment és egyik lábával támaszkodva felénk fordult.
Ezzel egy időben egy nő lépett be a terembe. Ha nem tévedek talán ugyan az, akit az irattárban láttam. Gyönyörű nő. Hosszú barna haja hullámokban omlott ujjatlan felsőjétől fedetlen vállára. Arca kerekded és a leggyönyörűbb mosoly ült rajta, amit valaha láttam.
- Hello, Chris. Örülök, hogy találkozhatunk végre személyesen is. A nevem Isobel Ardore. – Mutatkozott be ragyogó mosollyal az arcán. – Lenne pár kérdésem egy barátodról. A neve, Bianca Maundrell. 

15. fejezet - Barát (?) a múltból

Íme a várva várt rész, amiből végre megtudhatjátok, hogy ki volt a rejtélyes idegen (?) aki várta otthon vámpírunkat. Felkavaró emlékek a múltból, régi ismerős, egy újabb rejtély. Mindez vár rátok ebben a részben. Jó olvasást hozzá, és komi küldő kedvet kívánok!

(Bianca szemszöge)

- Ian. Mit keresel itt? – Szegezem a kérdést az előttem álló férfinak.
- Látogatóba jöttem. – Közelebb lépett hozzám, annyira, hogy orrunk majdnem összeért. Két kezét a derekam köré zárta és csibész, féloldalas mosollyal ajándékozott meg.
- Vedd le rólam a kezed. – Mondtam fenyegetően, miközben lesöpörtem magamról a tolakodó karokat és egy lépést hátráltam. – Minek jöttél ide?
- Hm. – Nagyot sóhajtott. – Mindig is imádtam ezt a tüzes természetedet. – Mosolyog még mindig rám.
- Ez nem válasz. – Hangom csupa keménységről árulkodik.
- Miért olyan fontos ez neked? Ez az állandó kérdezősködés… Inkább örülj neki, hogy végre itt vagyok, és újra láthatsz. Tudom, hogy ezt akarod.
- Először is: Boldog voltam az elmúlt 70 évben, hogy nem láttalak.
- Már ennyi idő eltelt volna? – Kérdezi a szavamba vágva, de mit sem foglalkozva vele folytattam.
- Másodszor: Nem fogom hagyni, hogy az én városomban randalíroz. – Erre hatalmas nevetésben tört ki.
- Még hogy én randalírozok? Szívem… Alig pár perce még te lakmároztál egyet az általad védett lakosok közül.  – Bármennyire is fájt beismernem, de igaza volt. Hibáztam. De nem fogom hagyni, hogy még egyszer elkövessem. És neki sem fogom hagyni, hogy gyilkoljon. Az én vétkem nem jogosítja fel rá, hogy bárkit megölhessen.
- Az én városom, az én szabályaim. Te is tudod. Vagy már nem emlékszel? – Felhúztam a szemöldököm és összefontam mellemnél a karomat.
- Hogyan is lehetne elfelejteni. Az volt létezésem legjobb időszaka. – Nosztalgikus mosoly ült az arcán és egyre közelebb lépett.
- Igen. Aztán átvertél, és inkább egy pszichopata vámpírral tartottál, ahelyett, hogy…
- Oh… - Vágott a szavamba. – Hát itt van a kutya elásva.
- Hát persze. Részben. Ian elhagytál. Kétszáz év után. Én tanítottam meg, hogy hogyan élhetsz normálisan, amikor a térítőd elhagyott. Kétszáz boldog évünk volt. Erre leléptél és a nyakamba akasztottad az egész várost, és még egy vadászt is. Ezután, mintha mi sem történt volna, felbukkansz, és azt várod, hogy tapsolva fogadjalak? – Olyan gyorsan hadartam a szavakat, hogy ember biztosan nem értené. Az egész testemet átjárta a harag és a csalódottság. – Inkább menj el. – Mondtam végül, sokkal szelídebben.
- Nem lehet. – Megrázta a fejét és még egy lépést közeledett. Egy kósza tincset az arcomból a fülem mögé dugott és kezével végsimított az arcomon. – Még van itt néhány dolgom.
- Mit tervezel? – Szemem sarkában már könnyek toporognak. Annyi szörnyűség történt ma velem. Majdnem meghaltam, megöltem két embert és most még a múltam egyik sötét lovasa is betoppan. Egyszerűen már nem bírom elviselni.
- Nem mondhatom el. Úgy nem lenne meglepetés. – Hangja gyengéd és én majd’ elolvadok minden szavára.
- Ne játssz velem Ian. Kérlek. Többször nem viselném el. – Nem bírtam tovább türtőztetni könnyeim, áradó patakként bukott ki belőlem a sírás. Ian szorosan magához húzott és megölelt. Én a nyakába fúrtam arcomat, elbújtatva elgyötört ábrázatom, és beleszippantottam a régről ismerős illatát.
- Sss. Nyugodj meg. – Egy perc múlva kissé eltolt magától és egy puszit nyomott a homlokomra.
– Emlékszel még arra, hogy hogyan találkoztunk? – Kérdi szomorkás mosollyal. Válasz helyett csak bólogattam és letöröltem a könnyeimet arcomról.
Hogyan is feledhetném azt az éjszakát?

La Grua egyik estjén voltam 1636-ban. A táncparkett szélén álldogálva néztem a mulatozó fiatalokat. Egyszer egy férfi lépett hozzám.
- Csak nem egyedül egy ilyen szép estén? – Kérdi egy magas, jó izomzatú, fekete hajú, gyönyörű, barna szemű férfi. – Felkérhetem egy táncra? – Kérdi lágyan, és meghajolva kezet nyújt nekem. Szégyenlősen mosolygok és odanyújtom a kezem, ő pedig egy halovány csókot lehel kézfejemre, majd finoman elragad és a táncosok közé vezet. Táncunk, lassú, kellemes homállyá vált az idő során finom, kecses mozdulatokkal lépkedtünk egymás után. A mozdulatok által egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Táncunk befejeztével, arra vágytam, hogy csak még pár percig tartson, de nem így volt. Levezetett a parkettről, egészen a bálterem előtti folyosóra.
- Ez igencsak etikátlan, uram. Egy magamfajta fiatal hölggyel, késő éjjel, kettesben, gardedám nélkül?
A férfi arcára egy hatalmas diadalittas, sejtelmes mosoly ült ki.
- Talán. – Feleli még mindig mosolyogva, majd egy mozdulattal ajka az enyémnek préselődött. Azonnal hátráltam.
- Már elnézést… - kezdtem tiltakozni, de belém fojtotta a szót tekintetével.
- Bármit is teszek az este folyamán veled, te csendben tűröd, bármi is legyen az.
- Bármit is tesz velem, én csendben tűröm. – ismételtem szavait. A férfi megint megcsókolt és én egy szó nélkül tűrtem, minden heves érintését. Majd ajka lassan a nyakamra vándorol, mire hangosan felnevettem. Amikor eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, arca meglepettségről árulkodott.
- Azt mondtam, maradj csendben… - Ismét hangos nevetésem szakította félbe.
- Ugyan, Ian… - Nevetésem egyre jobban idegesítette.
- Hogyan? – Kérdezte kikerekedett szemekkel. Egy mosoly közepette megmutattam neki a sötétebb arcomat. – Annyira meglepődött, hogy először csak hebegett.
- Az illatod… nem olyan, mint az enyém. – Dadogta inkább, csak magának.
- Elrejtettem. – Unottan feleltem.
- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? – Közelebb hajoltam hozzá.
- Olvasok a gondolataidban. – Súgtam a fülébe.

- Fiatal voltam még. – Szakította meg a kis nosztalgiámat Ian. – De, te megtanítottad, hogy hogyan viselkedik egy vámpír.
- Igen. És ezt szépen megháláltad. – Durcásan válaszoltam neki. Kibújtam öleléséből és kimentem a konyhába.
- Bianca várj. – Megragadta a karom, amitől kénytelen voltam megállni, és megfordulni. – Ha elmondom, hogy őszintén megbántam, hinnél nekem? – Az éhségtől elsötétült szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, és az elméjéhez nem fértem hozzá.
- Nem igazán. – Felelem keményen és kihúztam karomat szorításából. A hűtőből elővettem egy zacskó vért, odadobtam Iannek.
- Kösz, de én 36 fokosan jobban szeretem. – Vigyorogta.
- Megiszod. Itt nem fogsz senkit sem megölni. – Tiltakozni akart, de inkább elővett egy poharat, beletöltötte és a mikróba tette melegíteni.
- Tényleg, mi volt ez a mészárlás ma este? – Kérdezte felém fordulva.
- Semmi.
- Mond el. – Közelebb lépett és végigsimított a karomon. – Kérlek.
- Ez már nem hat rám Ian. Bocs hogy ki kell ábrándítsalak. – Akár egy sértődött gyerek felbiggyesztette ajkát és egy lépést hátrál, hogy kivegye a mikróból a már megmelegedett vért.
- Kérlek. – Leült az ebédlőasztalhoz és sötét szemeit rajtam tartotta.
- Rendben… - Lassan a poharába kortyolt, majd, mintha már hetek óta nem ivott volna, úgy öntötte magába a folyadékot. Magamnak elővettem egy üveg Bourbont és két üvegpoharat és kitöltöttem.
- Ma egy vérszipollyal volt dolgom. – Kezdtem a mesémet és felhajtottam a kezemben lévő pohár tartalmát. – Majdnem meghaltam. – Csak most esett le, hogy nem is tudom, hogy mi van Chrissel és Debivel. Biztosan jól vannak, de a vérszipolyról sem tudok semmit, bár ahogy Debit ismerem, addig, amíg nem végzett vele, addig nem velem foglalkozik, ezért gyanítom, hogy ő legalább sikerrel jár.
- Úgy tudtam, hogy van a városban egy vadász. Miért nem ő végezte el a piszkos munkát? – Kérdi tőlem és közben elveszi a Bourbonos poharat és belekortyol.
- Igen van. – És valószínűleg, Debi épp engem keres, hogy átdöfjön egy karóval, a halott emberekért. – De, nem küldhettem egyedül egy vérszipoly ellen.
- Ez nagy ostobaság volt részedről. Mit tettem volna, ha ott maradsz? – Kiabálta rám.
- Talán amit az elmúlt 70 évben, pokollá tennéd mások életét. Boldog lennék, ha megszabadulnék végre tőled.
- Ez nem igaz. – Felállt és mellém lépett. Arca hirtelen közel került az enyémhez, amibe beleborzongtam. – Most is arra vágysz, hogy letépjem rólad minden ruhádat és magamévá tegyelek. – Olyan magabiztossággal mondta, hogy az már fájt.
- Talán.
- Biztosan. – Keze a toppom sarkánál járt. – Most pedig arra gondolsz, hogy milyen régen voltál már vámpírral ergo milyen régen elégítettek ki. – Pajzán mosolyra húzta száját. Ami kapóra jött, hogy egy hatalmasat bemoshassak neki. Ütésem alatt megreccsent az állkapcsa és kissé vesztett egyensúlyából és hátra tántorodott.
- Ne nyúlj hozzám még egyszer. És csak a rend kedvéért, nagyon is volt aki kielégítsen!
- Mégis ki? – Gúnyolódott rajtam. – Egy emberrel sem fekszel le mert tiltják a szabályaid. – Nevetett fel hangosan.
- Hát megszegtem őket. – Erre már arca megkeményedett és lefagyott róla a vigyor.
- Nem.
- De még mennyire. Ian, ha nem ismernélek, azt hinném féltékeny vagy…
- Talán az is vagyok. – Morogta maga elé.
- A te hibád. Te hagytál el engem és nem fordítva, ezt ne feledd. Én veled akartam lenni. Neked nem volt elég az én életem.
- Ezt nem értheted.
- Oh, dehogyis nem értem. Értem én. Elkaptad a vámpír klimaxot és egy másik nőhöz szaladtál. – Kacagásban törtem, ki de semmi jókedv nem volt benne. Ian egy szót sem szólt csak lesütötte a szemét. – Most menj.
- De… - Kezdett tiltakozni, de szavába vágtam.
- Azt akarom, hogy menj el. És ha magadtól nem mész, akkor rásegítek. – Hegyes szemfogaim előre ugrottak, hogy nyomatékosítsák a szavaim. Elindult mellettem a kijárat felé én követtem egészen az ajtóig, de ott megtorpant. Hátra fordult, és ajkát keményen az enyémnek nyomta. Akaratlanul is szétnyílt a szám és visszacsókoltam. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba, míg én csukott szemmel élveztem. Egy túlságosan rövid perc múlva, pedig már ajka elengedte az enyémet, és mire kinyitottam a szemem, már távozott.