17. fejezet - Kísért a múlt

Nem akarok hárpia lenni, mert soha nem szerettem rossz fiú lenni, de most komolyan? Egy hozzászólás? Az előző fejezethez csak egy hozzászólás érkezett, ami nagyon elkeserítő. Nem szeretnék olyan csúnya eszközökhöz folyamodni, hogy azzal zsaroljalak titeket, hogy addig nincs új fejezet ameddig ennyi, meg ennyi megjegyzés nem jön, de azért egynél több jól esne. Persze akinek nem inge, ne vegye magára.

A lényeg, a lényeg, hogy most itt az új fejezet. Jó szórakozást hozzá!

Bianca szemszöge

Az ágyban feküdtem, amikor motoszkálást hallottam a közelemből. Nagyon jól esett az alvás és ha jól saccolom akkor átaludhattam az egész napot, mert nem érzem azt a fura bizsergető érzést, amikor a napsugarak beszűrődnek az ablakon és csiklandozzák a bőröm. Nehezemre esett kinyitni a szemem, de megcsapott egy túlságosan is ismerős illat, ami mégis ébredésre késztetett. Lassan ültem fel az ágyban, és egy hatalmas sóhaj közepette kinyújtóztattam elernyedt végtagjaimat. 

- Mindig is szerettem nézni, ahogy alszol. – Mosolyog a hívatlan vendégem az ágyam szélén ücsörögve. 

- Mit keresel itt… megint Ian? – Kérdem nyűgösen visszaesve az ágyba.

- Hát… - Kezdi, és lassan mellém kúszik, felemeli a takarót és mellém csusszan. Szorosan hozzám bújt és amikor észrevette, hogy arrébb húzódok, ő megragadott a derekamnál fogva, megakadályozva a mocorgásban. – Nem hagyhattalak csak úgy itt, utánam epekedve. – Az ég felé emeltem a tekintetem.

- Ne hazudj nekem. – Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Ez nagy hibának bizonyult, mert ezzel a mozdulattal keze a fenekemre siklott és egy kicsit felmordult. Én megpróbáltam ezt benyelni, és egy újabb szemforgatással sürgettem a válaszadásra. 

- Unatkoztam. – Jelenti ki miközben szabad kezével kisimít egy kósza tincset az arcomból. Akárhogy próbáltam nem tudtam visszafojtani, kitörni készülő nevetésem, amikor keze végigsimít a nyakamon.

- Na ez az, az Ian, akit én ismerek! – Nevettem fel és lesöpörtem magamról az egyre lefelé ólálkodó kezeit, mire akár egy óvodás kölyök felbiggyesztette ajkát. Gyorsan félrehúzódtam tőle, most nem akadályozott meg a felülésben. Még nem is vettem észre hogy elég lengén vagyok öltözködve, csak egy fehér topp volt rajtam és bugyi, de rögtön leesett, amikor a takaró már nem fedett. Ian kacér mosollyal mért végig.

- Ne is álmodj róla! – Feleltem kacagva gondolataira. Bár már megtanulta levédeni a gondolatait, így nem olvastam köztük, mégis pontosan tudtam, hogy mire gondol a hiányos öltözékemet látván.

- Ugyan… mit gondolsz rólam? – Kérdi tettetett bosszúsággal.

- Komolyan?

- Na, jó… - Kezdte megadóan. – ha már nem akarsz ágyba bújni velem. – Erre csak még jobban magamra húztam a takarót jelezve ezzel szándékomat. Csak mosolygott és fojtatta tovább. – Vettem a célzást. – Felült mellém és kezét megadóan a magasba emelte. – Mit szólnál egy baráti nosztalgia bulihoz? – Pontosan ez az, amihez semmi kedvem.

- Mit akarsz tőlem Ian? – Hangom annyira elgyötörten és fájdalmasan csengett, hogy alig hittem el, hogy én beszéltem az imént.

- Itt a lehetőség, hogy megtudd. Talán azt is elárulom. – Nála az adu, nincs mit tagadni. Mindennél jobban meg akartam tudni, hogy már megint miért kínoz. Nem hiszem, hogy csak hiányoztam neki.

- Talán?

- Talán. – Ismételte közelebb hajolva. – Csak akkor tudod meg, ha leülsz velem beszélgetni. Vagy… - Simított végig a gerincem vonalán, amire kissé megborzongtam. – akár vissza is bújhatunk még egy kicsit az ágyba.

Tudván hogy ő nyert, bosszúsan felpattanok az ágyról és a szekrényhez lépve, kikapok pár ruhát, majd az ágyra hajítottam. Amikor visszanéztem az ágyra akkor vettem csak észre a sötét farmerem és fehér toppomat, amit kikészítettem. A célnak megfelel. Ekkor elkaptam Ian diadalittas tekintetét.

- Ha nem bánnád – Böktem fejemmel az ajtó felé. – most szeretnék átöltözni.

Nagyot sóhajtott és küldött felém egy gondolatot: a női hiúság. Majd lassan az ajtó felé vette az irányt. Ott hirtelen megfordult.

- Nem kell segítség? – Kérdi olyan elbűvölő hangon, hogy az összes nő nemű élőlény elalélna, ha hallaná. Nekem is időbe tellett összeszednem magam és egy gúnyos vigyorral válaszolni. Vette a lapot és lassan kisétált az ajtón, amikor visszafordult, hogy becsukja maga után, még rám kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Hangosan felmordultam és visszarogytam az ágyra. Még azok után, amit velem tett, még mindig van rám hatása. Már átvágott egyszer és nem engedhetem meg, hogy újra megtegye. Meg kell tudnom, hogy miért van itt. Ez így nem mehet tovább, valamiben sántikál. Nem jönne el csak, hogy engem szórakoztasson.  Kelletlenül, de magamra rángattam a nadrágot és a felsőt, és amikor szemben álltam a tükörrel és belenéztem, alig ismertem magamra. Az arcom már, már kipirult az izgalomtól, ha lehetséges ez. Nagyokat szippantottam a levegőből hogy egy kicsit lenyugodjak. Talán az idegességtől, talán az újralátás izgalmától, de hihetetlenül izgatott voltam. Lassan mégis kivonszoltam magam a szobából, az egyetlen nesz irányába tartottam. A konyhából szűrődtek ki a hangok, és amikor beléptem akkor láttam meg Iant, miközben két kristálypoharat halászik le a polcról. A két poharat egyik kezében tartotta, a másikkal egy üveg Bourbont markolt, majd azzal a kezével intett a nappali felé. Egy másodpercig csak lestem, hogy mik a szándékai, és mérlegeltem a helyzetet, de már el is lépett mellettem. Letelepedett a nappali közepén heverő kanapéra, majd megpaskolta a mellette lévő ülést. Lassan, de mellé ültem, ügyelve, hogy testünk nehogy összeérjen. Tölteni kezdte a két poharat, és az egyik Bourbonnal teli kristálypoharat felém nyújtotta.

- Csak nem akarsz leitatni? – Kérdem tettetett jókedvvel, miközben kivettem a kezéből.

- Hm. Ez nem is olyan rossz ötlet.  –Mosolyodott el, miközben magának is töltött. – Tudod… ha jól emlékszem, akkor te igencsak szórakoztató vagy részegen. Nem vagy ilyen karót nyelt. – Fancsali képet vágott. 

- Én, nem vagyok karót nyelt. – Próbálok mentegetőzni.

- De, igen az vagy. A sok szabályod, hogy vigyázzunk az élőkre meg a többi… unalmas. Régen többet szórakoztunk. – Megforgatta a pohár tartalmát, majd nagyot kortyolt a whiskyből.

Akaratlan is eszembe jutott az első pár évem vámpírként. Imádtam az erőt, amit kaptam. Nő voltam, és hatalmas erőt birtokoltam. Bármit megtehettem és meg is tettem. Eszembe jutott Alexandra, akit vámpírrá válásom után pár évvel ismertem meg. Kapzsi volt, és önelégült, mindent magának akart és meg is szerezte, amit akart. Sok időt töltöttünk együtt, még a kezdetekben.

Egyszer 1230 körül, Alexandrával sétáltam az éjszakában. Akkor még nem voltam fényjáró, ezért csak este, sötétedés után mozoghattam. Egész nap alig aludtam, már vártam az estét, mert Alexandrával vacsorára készültünk. Csak céltalanul kószáltunk Caserta városában. A legszebb ruhánkban pompáztunk, hogy biztosan felhívjuk magunkra a figyelmet. Nem volt nehéz. Két gyönyörű fiatal hölgy, akik kísérő nélkül sétálgat. Alexandra magas, barna hajú nő volt, csodás mosollyal megáldva. Én szőke hajammal hívtam fel a figyelmét a sok férfinak. Egy rövid ideig tartó magányos séta után, két férfi lépett felénk. Mindkettő magas, sötét hajú, és jól öltözött volt, nyilvánvalóan gazdagok. Udvariasan megszólítottak, majd egy rövidke illedelmes beszélgetés után, elhívtak a házukba vacsorázni, az aznap esti partijukra. Alexandrával, összemosolyogva karoltunk bele a két férfiba és magunkban már éreztük is a vérük forróságát a saját ereinkben. Pár óra múlva, már vidáman kacarásztunk Alexandrával egy hosszú ebédlőasztal mellett üldögélve, körülöttünk vagy tíz holttesttel. Az asztal hófehér terítője vérfoltokkal tarkított, és a székeken ülő emberek mind előre dőlve élettelenül hever rajta. Én és Alexandra pedig csak nevettünk, és beszélgettünk miközben én éppen egy gyanútlan nőt csapoltam meg.

Ez még régen volt. Más volt a világ. Alexandra már régen eltűnt, valószínűleg az egyik gyűlölője már rég megölte.

- Emlékszem még az első közös vadászatunkra. – Szakított ki gondolatmenetemből Ian. – Egy gyilkost üldöztünk, aki megölte az egyik gyereket a városban. Nagyon feldúlt voltál és akkor engedted meg először, hogy még teljesen egészséges, élő emberre vadásszunk. Olyan eltökélt voltál, hogy két napig követtük azt a mocskot, és amikor végre elkaptad, akkor élvezettel haraptad át a torkát. 

- Igen. Az, az ember megérdemelte a halált. – Emlékszem még a férfi riadt arcára, amikor kínzóan lassan szívtam ki belőle az életet. Örömet okozott a halála, és nem bántam meg. – De ne tereld a szót Ian. Miért vagy itt? – Kérdeztem és felhajtottam én is a whiskymet.

- Már mondtam. Unatkoztam. – Kezdett megint tölteni egy körrel mindkettőnknek. De ahogy láttam, már nem sok van az üvegben.

- Azt gondolod, hogy ezt beveszem?

- Nem tudom, hogy mi mást tehetnél. – Ismét belekortyolt az italába és én is követtem. Mindketten hangos puffanással csaptuk le a poharunkat az asztalra. – Tudod mit? Menjünk el valahova.

- Nem megyek veled sehová, ameddig nem mondod meg, hogy miért vagy itt. – Jelentem ki makacskodva.

- Mondtam… - Felállt és mellkasán összefonta karjait. – karót nyelt. – Mondta túlzott artikulálással és egy szemforgatás közepette.

- Legyen. – Rácsaptam a térdemre és felpattantam. – Menjünk. 

- Jó kislány. – Mondja lelkesen Ian.

- De megmondod, hogy miért vagy itt. Méghozzá még ma. – Jelentem ki.

- Legyen.

- Rendben. 

Talán már az ital beszélt belőlem, amikor beleegyeztem, de már egész jó ötletnek tűnt egy kicsit kimozdulni. Felkaptam a bőrdzsekimet és egy fekete balerinát az előszobában. Éppen meg akartam fordulni, hogy meglessem, hogy merre van Ian, amikor két kéz szorosan a derekam köré záródik. A kezek, egyre inkább körbevontak és éreztem Ian testét az enyémnek feszülni. Valahogy már nem akartam elhúzódni. Arcát a vállamba fúrja és éreztem leheletét a nyakamon. 

- Akarod, hogy itthon maradjunk? – Lassan belecsókolt a nyakamba, mire megborzongok.

- Nem. – Suttogom, de a hangom így is beleremegett.

- Biztos? – Kérdezi újra szuggeráló hangon.

- Nem. – Suttogom újra.

Nagy nehezen, de erőt vettem magamon, hogy ellépjek tőle és kiiszkoljak az ajtón. Megvártam, amíg Ian utánam jön, de amikor megláttam diadalittas mosolyát kedvem lett volna letörölni az arcáról. Elindultam a lépcsőházban lefelé, amikor hirtelen Ian elém került száját szorosan az enyémre tapasztotta. Egy ideig csak tűrtem, hogy kitombolja magát, de amikor észrevette, hogy nem reagálok felmordult és egy pillanatra elvált ajkaimtól.

- Megy ez neked jobban is. – Suttogta becézgetve ajkaim. Majd ismét csókolni kezdett, és most én sem hátráltam meg előle. Beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzhassam, mire hirtelen felnyalábolt és a következő pillanatban már újra a lakásomban voltunk. Amint letett a földre martuk le egymásról a ruhákat, pillanatok alatt már csak az alsóneműnk választott el minket. A többi ruhadarabot szanaszét hajigáltuk a hálószobámig vezető úton. Ian ismét az ölébe kapott, majd az ágyamra pottyantott. Testemet mindenfelé kellemes érzés hulláma öntötte el. Lassan, már szinte őrjítően lassan mászott felém, hogy újra megcsókoljon. Én a két lábamat a dereka kör fontam és közelebb húztam magamhoz. Ő pedig elszakadt a számtól és lassan az állam vonalát követve, elért a nyakamig, onnan lentebb vándorolt, egészen a két mellem közé, és éles fogával elharapta a melltartómat, amire testem ívbe húzódott és kéjjel teli sóhaj hagyta el mindkettőnket. Nem kellett sok idő, hogy leharcoljuk, az utolsó, minket elválasztó ruhadarabokat és egymáséi legyünk. Öntudatlan hang tört fel belőle, amikor belém hatolt. Gyengéden a vállába haraptam, mire elakadt a lélegzete és megrándult, aztán lassú, megfontolt mozgásba kezdett és együtt mozogtam vele. Lehajolt a nyakamhoz, és apró csókokat lehelt rá, majd olyat éreztem, amit már nagyon régen nem. A nyakamon megéreztem Ian fogát, amint épp átszakítja a bőrömet. Felnyögtem és körmeimet a hátába vájtam. A gyönyör és élvezet, átjárta minden porcikám, ahogy a vére lassan belé áramlik, és mindketten kielégülünk. 

Amióta vámpír vagyok nem harapott meg senki. Ez amolyan illetlenség volt, csak házastársak csinálták. Ilyenkor átérezzük, minden érzését és gondolatát a másiknak, ezért kellemetlennek gondoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ekkora élvezetet jelent.

Ian elhagyta a nyakamat, és egyre gyorsított a ritmuson. Jó volt, hogy végre nem kell aggódnom, hogy bárkinek is baja esik az aktus alatt, most végre szabadjára engedhettem valós természetemet és átadhattam magam az önfeledt gyönyörnek.

16. fejezet - Váratlan fordulat

Sajnálom, hogy a napokban hanyagoltam az írást, de múzsáim némileg cserben hagytak. A szívem majd' megszakadt, hogy így alakult és remélem, hogy ez a fejezet némi vigaszt nyújt az elmaradásokért. Jó olvasgatást és komizó kedvet kívánok nektek!

Chris szemszöge

Szívem felpörgött az adrenalin hatására. Figyeltem, ahogy Kate keze megremeg a pisztoly súlya alatt, miközben egyenesen a rettegéstől teli lány szívére céloz vele. Kate eddig rezzenéstelen arcát most kegyetlen vigyor torzítja. Debi félelemtől elkerekedett arcára pillantotta, amikor ajka egy sikoly kíséretében nyílt szét. Kate ekkor húzta meg a ravaszt és én vele egy időben vettettem rá magam. Kate és én a földre kerültünk, de hallottam Debi ordítását. Amilyen gyorsan csak tudtam kikaptam Kate kezéből a pisztolyt és Debihez rohantam. Sötét felsője vértől áztatott, de amikor jobban megnéztem a sebet rájöttem, hogy sikerült annyira meglepnem Kate-et, hogy az mellé lőjön, így a golyó csak a vállát találta el. Letéptem egy kisebb darabot a pólómból és a lány vállára szorítottam, hogy segítsen megállítani a vérzést. Kate lassan feltápászkodott a földről és riadt szemekkel vizsgálta a káoszt, amit okozott.
- Mi történt? – Tette fel a kérdést oda rohanva hozzánk. Mi az, hogy nem tudja? Most csak játszik?
- Most csak szórakozol? – Köpöm a képébe a kérdést és teljes erőmből a földre löktem.
- Hagyd! – Szólt közbe Debi. Hangja alig volt több egy sóhajnál. – Megbűvölték.
- Vámpír?
- Talán.
- Ti meg miről beszéltek? Miféle vámpír? Mi folyik itt? – Kérdezi zavarodottan Kate.
- Menj és hívj segítséget! – Üvöltöm, a nőnek mire kirohan. – Várjunk csak… - Kezdem már csak Debinek. – Ez egy kapitányság… hogy lehet, hogy nem tűnt fel senkinek sem egy lövés? – Debi arcára kiült a felismerés és lassan nekem is potyogtak a tantuszok.
- Nem vagyunk egyedül. – Dünnyögi helyettem.
- Az nem lehet. Nem jut be észrevétlen.
- Bianca is volt már itt. Ki számítana egy vámpírra? – Teljesen igaza volt. A rendőrök nem vámpírokra és természetfeletti lényekre specializálódtak.
- A gyilkosunk lesz az? Azt akarja, hogy hagyjuk békén.
- Talán.
Újra Debi vérző sebére pillantottam. A lány elgyötört arcáról izzadságcseppek csordogáltak miközben lihegett.
- Korházba kell mennünk. Ki kell jutnunk innen. Méghozzá sürgősen.
- Ne fűzz hozzá sok reményt.
- Hol van már Kate? – Morgolódok mit sem törődve pesszimizmusával.
- Erre akartam kilyukadni. – Erre már figyelni kezdtem. – Nem hiszem, hogy itt vannak még. Abban sem, hogy élnek egyáltalán. 

- A bátyám. – Villanásként ütött belém a felismerés, miszerint a testvére is kint van. Meg kell találnom. Nem… az nem lehet. Nem halhat meg. Ő a testvérem, ő az, aki mindig megvédte a seggem az idősebb fiúktól. Ő az, akivel felnőttem, akiért bármit megtennék. – Meg kell találnom. – Válasz helyett Debi csak bólogatott és én már indultam is ki az irodából. Az ajtónál még megálltam és egy pillanatra visszanéztem.
- Menj! Megleszek. – Hallom Debi bíztatását, de már félig kint voltam.
Kicsit frusztrált a gondolat, hogy egyedül hagyom, méghozzá ilyen állapotban, de a bátyám bajban lehet és ő most nagyobb veszélyben lehet, mivel azt sem tudja, hogy mivel áll szembe. Ami azt illeti én sem.
A kapitányság még soha nem volt ennyire hideg, és idegen a számomra. Sehol egy árva lélek. A gyér világítás alatt nem látszott sok minden. Az asztaloknál lévő gurulós irodai székek össze, vissza hevertek a földön.
- Itt valami nincs rendben. – Dünnyögöm magamnak.
Tovább sétáltam az irattár felé ahová a bátyámat is küldtem, de még mindig nem találkoztam senkivel. Kate-nek is nyoma veszett. Az egész őrs üres volt. Megszoktam a ricsajt, amit a firkászok beszélgetései és az állandó telefoncsörgés okozott, és akkor utáltam is ezt, de most szívesebben hallgatnám azt, mint ezt a fojtogató csöndet.
Ahogy egyre közeledek az irattárhoz, egy árnyat láttam a falon elsuhanni. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem vettem ki belőle semmit. Vámpír. Nadrágom övéhez nyúltam, a fa töltetű pisztolyért, de abban a pillanatban, a levegő megmozdult körülötte és egy újabb árnyat láttam elsuhanni. Amikor az egyetlen hasznos fegyverem után nyúltam, csalódottan vettem észre, hogy annak nyoma veszett.
- Mi-a-? – Kezdtem a szentségelést, amikor ismét egy árnyék zavart meg. A szemben lévő falon.
Szaporábbra vettem a lépteimet és besiettem az irattárba, ahol megint csak nem találtam senkit. Beljebb léptem, hogy jobban körülnézzek, hátha találok valami dulakodásra utaló nyomot, amikor egy gyors puffanással becsapódott mögöttem az ajtó. Nem vagyok ijedős, de most mégis kirázott a hideg. Ahogy visszapillantok a hang forrására, hirtelen egy sötét alakkal találtam szembe magam. A pasas volt vagy két méter magas, és sötét pólója jól mutatta izmos testét. Teljesen ledermedtem, ahogy magamon éreztem a tekintetét. Közelebb lépett egy lépést és én úgy éreztem magam, mint vad a ragadózó mellett. Lassan körözni kezdett körülöttem én pedig csak álltam és nagyokat lélegeztem, felkészítettem magam a legrosszabbra. Meg fogok halni. Ennyi volt.
- Te nem is félsz? – Kérdezi fenyegetően tőlem a férfi. Már hogy ne félnék? De nem látom értelmét hisztizni, nem az én műfajom. Közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta: – Könyörögj az életedért!
- Soha. – Sziszegem csak a fogaim között. A férfi elmosolyodott, és egy nagy ütést mért a mellkasomra, amitől én több méterrel hátrább zuhantam. Ha jól éreztem eltörött néhány bordám is az esés következtében, mégis összeszedtem minden erőmet és feltápászkodtam. Még négykézlábra álltam csak, de a férfi már előttem állt. Karba tett kézzel tornyosult fölém és leste, hogy mikor fogok végre felegyenesedni.
- Könyörögj! – Parancsolt rám.
- Inkább dumáljunk egy kicsit. – Két lábra álltam és nyögtem egy nagyot. A férfi gonosz mosolyra húzta ajkát és feltettem az első és legfontosabb kérdést. – Hova lettek a többiek?
- Finomak voltak. – Jelenti ki a lehető legnagyobb lezserséggel. Nem hittem neki.
- Hol vannak? – Kérdem újra.
- Ennyire lassú vagy öregem? - Biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg őket. Éreztem. – De ne aggódj, hamarosan követed őket.
Egy újabb ütést mért rám, amitől ismét a földnek zuhantam. Az esés következtében a fejem nekicsapódott egy szekrénynek és néhány akta leesett a padlóra. Egyik kezemet a fejemhez emeltem és megéreztem valami nedveset a kezemen. Amikor visszahúztam, hogy megvizsgáljam az új anyagot, rájöttem, hogy vér. Megpróbáltam elrejteni az árulkodó jeleke, de már késő volt. A vámpír kitágult, vörös szemekkel, vicsorogva közeledett felém. Lábammal próbáltam hátrébb tolni magam, de a szekrény megakadályozott ebben. A vámpír kegyetlen vigyorral az arcán közeledett felém és hirtelen rám vetette magát. Fogai már tépték volna fel a bőrömet, ha az ajtó ki nem csapódik. Hangos puffanással érte el a falat, és amikor oda néztem egy női alakot láttam a sötétben. Debi – gondoltam. De rá kellett jönnöm, hogy nem ő az.

- Nem! Felix, állj! – A nő parancsára megmerevedett a fölém tornyosuló vámpír és oldalra fordította a fejét.
- Csak egy kicsit! – Kérlelte a nőt.
- Ellent mondasz a parancsomnak? – Vonta kérdőre a nő. Egyértelműen a férfi fölött állt. – Élve kell nekünk. – Még mielőtt felfoghatnám szavait, egy újabb ütés ért, és akkor minden elhomályosult. 

Amikor magamhoz tértem, egy homályos teremben találtam magam egy székhez kötözve. A hideg átjárta minden porcikám, és a fájdalom ismét belém hasított mire hangosan felnyögtem. Körbenéztem és nem láttam más egyebet a teremben, csak egy széket. Elkezdtem fészkelődni a kötésben, hogy feloldjam a karjaimat összeszorító csomót, de hiába. Nem történt semmi.
- Na most aztán bajban vagyok. – Dünnyögöm magamnak.
Pont akkor csapódott ki egy fém ajtó. Egy férfi lépett be rajta, aki egy törékeny lányt hurcol maga után. Debit. És rövid idő után felismertem fogva tartóját is. Felix.
Durván a székre lökte a lányt és megkötözte a kezét, majd mézes, mázos hangon dünnyögött.
- Így ni. Nehogy valami meggondolatlanságot csináljon a mi kis díszvendégünk. – Végigsimított Debi arcán, aki azonnal elrántotta a fejét. – Jól van, na. Ráérünk még erre. – Mormolta a lánynak és minden további nélkül, a velem szemben lévő falhoz ment és egyik lábával támaszkodva felénk fordult.
Ezzel egy időben egy nő lépett be a terembe. Ha nem tévedek talán ugyan az, akit az irattárban láttam. Gyönyörű nő. Hosszú barna haja hullámokban omlott ujjatlan felsőjétől fedetlen vállára. Arca kerekded és a leggyönyörűbb mosoly ült rajta, amit valaha láttam.
- Hello, Chris. Örülök, hogy találkozhatunk végre személyesen is. A nevem Isobel Ardore. – Mutatkozott be ragyogó mosollyal az arcán. – Lenne pár kérdésem egy barátodról. A neve, Bianca Maundrell.