14. fejezet - Bizonyítékok

( Chris szemszöge)

- Megkeressük Biancát. És megölöm. – Debi kemény szavaitól egy pillanatra megdermedtem. Félelem járta át a testem minden porcikáját. Nem magamat féltettem, hanem a lányt, akinek az életéért alig két órája küzdöttem. Debi ezalatt elment mellettem otthagyva azt a bunkó Mattet és a kocsi felé indult. Utána léptem és mielőtt még kinyithatta volna az autó ajtaját rácsaptam, elzárva előle azt.
- Nem! – Ordítottam a lányra, aki szúrós szemekkel nézett vissza rám. – Nem engedem. – Már hogy is tehetném, amikor Biancáról van szó? Ő a barátunk és nem mellesleg az én… Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit is jelent nekem. Fontos a számomra, nagyon fontos, jobban, mint egy barát. Na, meg a barátok nem fekszenek le egymással, de ez már mellékes.
- Te reménytelenül szerelmes vagy, ezt gondolod mi?  - Szerelmes… ez azért elhamarkodott dolog lenne.
- Érzek iránta valamit. – Bököm ki végül az igazat. – És ő is. – Utóbbiban, bár biztos nem lehettem, de elég árulkodó jel volt, ahogy egy napja letámadott a lakásomban. Az a nap annyira tökéletes volt, éreztem a szuszogását, az érintését, ölelését, csókjait. Bárcsak most is az ágyban heverésznénk élvezve egymás jelenlétét.
- Lószart! – Olyan düh hallatszott hangjában, mint még soha. – Attól, hogy lefeküdtetek, még nem éreztek egymás iránt semmit. – Mintha nem is ő lenne. Debit eddig kedves, csacsogó lányként ismertem, de ez más. - Ittál a véréből! Te is tudod, hogy ez mivel jár.
- Nem engedem, hogy bántsd őt. – Hangomból áradt az eltökéltség.
- Te fogod megakadályozni?
- Ha kell igen. – Még alig mondtam ki az utolsó szót, amikor hirtelen egy kéz megragadta a torkom és egy másik a karomat hátra vonva a fejemet a kocsinak préselte.
- Nehogy azt hidd, hogy legyőzhetsz. Tudom, fáj, hogy egy lány lenyom, de megesik. Fogadd el. Én vagyok a vadász. Minden döntés az én vállamat nyomja, ha a városban emberek halnak meg az az én hibám, mert hagytam, hogy az érzéseim befolyásoljanak. Rendőr vagy… meg kell értened. – Hiába akartam ellenkezőjét. Igaza volt.
- Rendben. Csak adj pár percet. Gondoljuk át. – Engedett szorításából, majd amikor látta, hogy tényleg lehiggadtam levette rólam mindkét kezét, hogy felegyenesedhessek. – Szóval. Mondj el Matt mindent a holttestről, hogy még egy magamfajta „tudatlan” rendőr is megértse.
- Hm. – Fújt egy nagyot és belekezdett mondókájába a fiú.  – Az áldozat nő. Harmincas évei elején járhatott. – Mondókáját telefoncsörgés szakította félbe. Azonnal felpattintotta a mobilt és füléhez emelte. Nem szólt semmit, csak hümmögött, és egy perc múlva visszadugta a zsebébe ahonnan előkapta. – Tévedtem. – Néz egyenesen Debi szemébe. – Először a nyakát törték ki, és csak utána harapták meg.
- Furcsa. – Mereng Debi. Soha nem fogom megszokni. Az teljesen normális, ha valakiből egy vámpír kiszívja vért, de ha az a valaki eltöri a nyakát az szenzáció.
- Miért? – Kérdem végül értetlenkedve Debit, de helyette Matt-től kapok választ.
- Ez különös megfontoltságra utal…
- Nem egy tomboló vámpírra. – Fejezte be a mondatot Debi. – Azok ilyenkor inkább letámadják az első embert, aki a szeme elé kerül, és gyorsan végeznek velük, hogy hamarabb jussanak vérhez.
- Ha ez igaz, és tényleg nem egy hisztisről van szó, akkor a testet nem hagyta volna szem előtt, hogy ráakadjunk. – Mondta Matt miközben a szemetesládához sétált, ahol a holttestet találták.
- Üzenni akar. – Megszólalásomra mindketten felkapták a fejüket. – Tudatni akarja, hogy itt van és veszélyes.
- Lehetséges.
- Akkor nem Bianca volt. – Hatalmas kő esett le a szívemről. A megkönnyebbüléstől kissé felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem Bianca volt. Ő jó. Az embereket védelmezi, nem gyilkolja.
- Azt mondtam, hogy lehetséges. Van értelme, amit mondasz. De ha tényleg nem Bianca volt, akkor ki? – Fordult a kérdéssel Matt felé, aki közben átnézte a helyszínt.
- Nem tudom. Mondjuk a zsarukám utánanézhetne, a csini kis irodájában, hogy voltak-e hasonló esetek a környéken. Kitört nyak, semmi vér. Elég jellegzetes. Talán menni fog.
- Na ide figyelj, te kis taknyos. – Kezdtem és öblös léptekkel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Megragadtam a kabátjánál fogva és felkentem a mögötte lévő falnak. Látszólag meg se kottyant neki, hogy a feje a falnak csapódott, de szemében láttam, hogy sikerült egy kicsit ráijesztenem. Nem sok kellett hozzá, hogy püfölni kezdjem, de Debi leállított.
- Most akkor meg akarod találni a valódi gyilkost, vagy inkább a barátomnak húzol be egyet?
- Még nem döntöttem el. – Néztem Debire, még mindig falhoz kenve a pasiját. – Nem lehetne mindkettőt? – A válasz egy szúrós tekintet. Elengedtem a srácot, de nem álltam el előle. Matt egy gyilkos pillantást vetett barátnőjére, majd szemét lesütve lépett el előlem. Gondolom nem tetszett neki a dolog, hogy a barátnője óvta meg egy csúnya nagy veréstől. És ha most nem lenne jobb dolgom, komolyan megagyalom a gyereket.
- Menjünk a kapitányságra. – Sürget Debi már a kocsi felé indulva.
- Én vezetek! – Kiáltom felé.
Az út nem tartott soká, mivel csak pár sarokra voltunk, de azért rátapostam a gázra. Letettem a kocsit a rendőröknek kijelölt parkolóba és már siettünk is be az irodámba. Menet közben összefutottunk Hugo-val.
- Hello, öcsi. Rég láttalak. Ki ez a szépség melletted? – Kérdi Debire mosolyogva.
- Egy barát.
- Manapság milyen sok barátot szereztél…
- Debi Gaham. – Egy tündéri mosoly közepette nyújtott kezet a lány. A bátyám persze azonnal lecsapott rá és a rá jellemző vigyorral viszonozta a gesztust. – Bianca munkatársa vagyok. – Egy rövid ideig felmerült a kérdés hogy honnan tudja, hogy Bianca ismeri Hugo-t, de végül nem szántam rá több gondolatot, biztos elmondta neki.
- Hugo Badrick. Ennek a lökött remetének a bátyja. Tényleg! Hogy rángattad el otthonról? Bár úgy tűnik nem ment nagy sikerrel, ha most itt vagytok…- Kezdte a fecsegést Hugo. Néha annyit tud csacsogni, mint egy lány. Debi illedelmesen válaszolgatott és próbálta kellemes mederben tartania társalgást, amiért hálás voltam, mert addig legalább nyugodtan dolgozhattam.
Mindhárman bementünk az üvegfalú irodámba, és rögtön el is sötétíttettem, hogy a ráérő, kíváncsi kollegáim ne lássanak be, majd nekiestem a papíroknak.
- Igen, tényleg állandóan a szemét forgatja, ha zavarban van. – Röhög éppen Hugo rajtam.
- Ha kiszórakoztad magad tesó, akkor ideje lenne nyomozóba átmenni. – Szóltam rá, mire a válasz egy színpadias szemforgatás és sóhaj.
- Most már tudod, hogy mivel kell együtt élnem. Azaz kivel. – Panaszkodta bátyám, mire Debi csak nevetett egyet.
- Menj le kérlek és hozz fel nekem minden baleseti, gyilkossági aktát az elmúlt hónapból.
- Mire kell az neked?
- Csak hozd. – Utasítom és már ki is ment.
- Baleseti? – Kérdi Debi, amikor a bátyám már hallótávolságon kívül volt.
- Eltört nyak. Megeshet, hogy balesetnek nyilvánították.
- Értem… A bátyád jó fej.
- Az. Legtöbbször. Nekem néha csak nyűg, de szeretem. Együtt csináltunk mindent, már kicsi korunk óta.
- Nekem is van bátyám.
- Ő is vadász?
- Nem. Ő… nem érti meg, hogy miért csinálom ezt. Szerinte nem a mi dolgunk, és anya is emiatt halt meg, mert nem tudta, elfogadni, hogy vannak dolgok, amikbe nem avatkozhatunk bele. – Hangjában érezhetően csengett a szomorúság. – Pár napja hajított ki végleg a családi házból. – Nem tudtam volna elképzelni, hogy annyira mérges legyen Hugo rám, vagy fordítva, hogy hátat fordítsunk egymásnak.
- Sajnálom. – Mondtam végül.
- Én nem. Így legalább megóvom őt mindettől. – Igaza volt… valamilyen szintig. Nem hiszem, hogy a testvére ne tenne meg bármit, ha arra kéri a lány, vagy ne vállalná a kockázatot, azzal hogy nála él, de nem tudtam kifejteni a véleményem, mert kopogtattak az ajtón.
- Gyere! – Ordítom ki. Az ajtó kinyitódott és Kate lépett be rajta.
Egy szó nélkül Debi felé vette az irányt, majd elővett egy pisztolyt és célzott vele, pontosan a lány szívére.