2011. március 5.

15. fejezet - Barát (?) a múltból

Íme a várva várt rész, amiből végre megtudhatjátok, hogy ki volt a rejtélyes idegen (?) aki várta otthon vámpírunkat. Felkavaró emlékek a múltból, régi ismerős, egy újabb rejtély. Mindez vár rátok ebben a részben. Jó olvasást hozzá, és komi küldő kedvet kívánok!



(Bianca szemszöge)

- Ian. Mit keresel itt? – Szegezem a kérdést az előttem álló férfinak.
- Látogatóba jöttem. – Közelebb lépett hozzám, annyira, hogy orrunk majdnem összeért. Két kezét a derekam köré zárta és csibész, féloldalas mosollyal ajándékozott meg.
- Vedd le rólam a kezed. – Mondtam fenyegetően, miközben lesöpörtem magamról a tolakodó karokat és egy lépést hátráltam. – Minek jöttél ide?
- Hm. – Nagyot sóhajtott. – Mindig is imádtam ezt a tüzes természetedet. – Mosolyog még mindig rám.
- Ez nem válasz. – Hangom csupa keménységről árulkodik.
- Miért olyan fontos ez neked? Ez az állandó kérdezősködés… Inkább örülj neki, hogy végre itt vagyok, és újra láthatsz. Tudom, hogy ezt akarod.
- Először is: Boldog voltam az elmúlt 70 évben, hogy nem láttalak.
- Már ennyi idő eltelt volna? – Kérdezi a szavamba vágva, de mit sem foglalkozva vele folytattam.
- Másodszor: Nem fogom hagyni, hogy az én városomban randalíroz. – Erre hatalmas nevetésben tört ki.
- Még hogy én randalírozok? Szívem… Alig pár perce még te lakmároztál egyet az általad védett lakosok közül.  – Bármennyire is fájt beismernem, de igaza volt. Hibáztam. De nem fogom hagyni, hogy még egyszer elkövessem. És neki sem fogom hagyni, hogy gyilkoljon. Az én vétkem nem jogosítja fel rá, hogy bárkit megölhessen.
- Az én városom, az én szabályaim. Te is tudod. Vagy már nem emlékszel? – Felhúztam a szemöldököm és összefontam mellemnél a karomat.
- Hogyan is lehetne elfelejteni. Az volt létezésem legjobb időszaka. – Nosztalgikus mosoly ült az arcán és egyre közelebb lépett.
- Igen. Aztán átvertél, és inkább egy pszichopata vámpírral tartottál, ahelyett, hogy…
- Oh… - Vágott a szavamba. – Hát itt van a kutya elásva.
- Hát persze. Részben. Ian elhagytál. Kétszáz év után. Én tanítottam meg, hogy hogyan élhetsz normálisan, amikor a térítőd elhagyott. Kétszáz boldog évünk volt. Erre leléptél és a nyakamba akasztottad az egész várost, és még egy vadászt is. Ezután, mintha mi sem történt volna, felbukkansz, és azt várod, hogy tapsolva fogadjalak? – Olyan gyorsan hadartam a szavakat, hogy ember biztosan nem értené. Az egész testemet átjárta a harag és a csalódottság. – Inkább menj el. – Mondtam végül, sokkal szelídebben.
- Nem lehet. – Megrázta a fejét és még egy lépést közeledett. Egy kósza tincset az arcomból a fülem mögé dugott és kezével végsimított az arcomon. – Még van itt néhány dolgom.
- Mit tervezel? – Szemem sarkában már könnyek toporognak. Annyi szörnyűség történt ma velem. Majdnem meghaltam, megöltem két embert és most még a múltam egyik sötét lovasa is betoppan. Egyszerűen már nem bírom elviselni.
- Nem mondhatom el. Úgy nem lenne meglepetés. – Hangja gyengéd és én majd’ elolvadok minden szavára.
- Ne játssz velem Ian. Kérlek. Többször nem viselném el. – Nem bírtam tovább türtőztetni könnyeim, áradó patakként bukott ki belőlem a sírás. Ian szorosan magához húzott és megölelt. Én a nyakába fúrtam arcomat, elbújtatva elgyötört ábrázatom, és beleszippantottam a régről ismerős illatát.
- Sss. Nyugodj meg. – Egy perc múlva kissé eltolt magától és egy puszit nyomott a homlokomra.
– Emlékszel még arra, hogy hogyan találkoztunk? – Kérdi szomorkás mosollyal. Válasz helyett csak bólogattam és letöröltem a könnyeimet arcomról.
Hogyan is feledhetném azt az éjszakát?

La Grua egyik estjén voltam 1636-ban. A táncparkett szélén álldogálva néztem a mulatozó fiatalokat. Egyszer egy férfi lépett hozzám.
- Csak nem egyedül egy ilyen szép estén? – Kérdi egy magas, jó izomzatú, fekete hajú, gyönyörű, barna szemű férfi. – Felkérhetem egy táncra? – Kérdi lágyan, és meghajolva kezet nyújt nekem. Szégyenlősen mosolygok és odanyújtom a kezem, ő pedig egy halovány csókot lehel kézfejemre, majd finoman elragad és a táncosok közé vezet. Táncunk, lassú, kellemes homállyá vált az idő során finom, kecses mozdulatokkal lépkedtünk egymás után. A mozdulatok által egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Táncunk befejeztével, arra vágytam, hogy csak még pár percig tartson, de nem így volt. Levezetett a parkettről, egészen a bálterem előtti folyosóra.
- Ez igencsak etikátlan, uram. Egy magamfajta fiatal hölggyel, késő éjjel, kettesben, gardedám nélkül?
A férfi arcára egy hatalmas diadalittas, sejtelmes mosoly ült ki.
- Talán. – Feleli még mindig mosolyogva, majd egy mozdulattal ajka az enyémnek préselődött. Azonnal hátráltam.
- Már elnézést… - kezdtem tiltakozni, de belém fojtotta a szót tekintetével.
- Bármit is teszek az este folyamán veled, te csendben tűröd, bármi is legyen az.
- Bármit is tesz velem, én csendben tűröm. – ismételtem szavait. A férfi megint megcsókolt és én egy szó nélkül tűrtem, minden heves érintését. Majd ajka lassan a nyakamra vándorol, mire hangosan felnevettem. Amikor eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, arca meglepettségről árulkodott.
- Azt mondtam, maradj csendben… - Ismét hangos nevetésem szakította félbe.
- Ugyan, Ian… - Nevetésem egyre jobban idegesítette.
- Hogyan? – Kérdezte kikerekedett szemekkel. Egy mosoly közepette megmutattam neki a sötétebb arcomat. – Annyira meglepődött, hogy először csak hebegett.
- Az illatod… nem olyan, mint az enyém. – Dadogta inkább, csak magának.
- Elrejtettem. – Unottan feleltem.
- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? – Közelebb hajoltam hozzá.
- Olvasok a gondolataidban. – Súgtam a fülébe.


- Fiatal voltam még. – Szakította meg a kis nosztalgiámat Ian. – De, te megtanítottad, hogy hogyan viselkedik egy vámpír.
- Igen. És ezt szépen megháláltad. – Durcásan válaszoltam neki. Kibújtam öleléséből és kimentem a konyhába.
- Bianca várj. – Megragadta a karom, amitől kénytelen voltam megállni, és megfordulni. – Ha elmondom, hogy őszintén megbántam, hinnél nekem? – Az éhségtől elsötétült szeméből nem tudtam kiolvasni semmit, és az elméjéhez nem fértem hozzá.
- Nem igazán. – Felelem keményen és kihúztam karomat szorításából. A hűtőből elővettem egy zacskó vért, odadobtam Iannek.
- Kösz, de én 36 fokosan jobban szeretem. – Vigyorogta.
- Megiszod. Itt nem fogsz senkit sem megölni. – Tiltakozni akart, de inkább elővett egy poharat, beletöltötte és a mikróba tette melegíteni.
- Tényleg, mi volt ez a mészárlás ma este? – Kérdezte felém fordulva.
- Semmi.
- Mond el. – Közelebb lépett és végigsimított a karomon. – Kérlek.
- Ez már nem hat rám Ian. Bocs hogy ki kell ábrándítsalak. – Akár egy sértődött gyerek felbiggyesztette ajkát és egy lépést hátrál, hogy kivegye a mikróból a már megmelegedett vért.
- Kérlek. – Leült az ebédlőasztalhoz és sötét szemeit rajtam tartotta.
- Rendben… - Lassan a poharába kortyolt, majd, mintha már hetek óta nem ivott volna, úgy öntötte magába a folyadékot. Magamnak elővettem egy üveg Bourbont és két üvegpoharat és kitöltöttem.
- Ma egy vérszipollyal volt dolgom. – Kezdtem a mesémet és felhajtottam a kezemben lévő pohár tartalmát. – Majdnem meghaltam. – Csak most esett le, hogy nem is tudom, hogy mi van Chrissel és Debivel. Biztosan jól vannak, de a vérszipolyról sem tudok semmit, bár ahogy Debit ismerem, addig, amíg nem végzett vele, addig nem velem foglalkozik, ezért gyanítom, hogy ő legalább sikerrel jár.
- Úgy tudtam, hogy van a városban egy vadász. Miért nem ő végezte el a piszkos munkát? – Kérdi tőlem és közben elveszi a Bourbonos poharat és belekortyol.
- Igen van. – És valószínűleg, Debi épp engem keres, hogy átdöfjön egy karóval, a halott emberekért. – De, nem küldhettem egyedül egy vérszipoly ellen.
- Ez nagy ostobaság volt részedről. Mit tettem volna, ha ott maradsz? – Kiabálta rám.
- Talán amit az elmúlt 70 évben, pokollá tennéd mások életét. Boldog lennék, ha megszabadulnék végre tőled.
- Ez nem igaz. – Felállt és mellém lépett. Arca hirtelen közel került az enyémhez, amibe beleborzongtam. – Most is arra vágysz, hogy letépjem rólad minden ruhádat és magamévá tegyelek. – Olyan magabiztossággal mondta, hogy az már fájt.
- Talán.
- Biztosan. – Keze a toppom sarkánál járt. – Most pedig arra gondolsz, hogy milyen régen voltál már vámpírral ergo milyen régen elégítettek ki. – Pajzán mosolyra húzta száját. Ami kapóra jött, hogy egy hatalmasat bemoshassak neki. Ütésem alatt megreccsent az állkapcsa és kissé vesztett egyensúlyából és hátra tántorodott.
- Ne nyúlj hozzám még egyszer. És csak a rend kedvéért, nagyon is volt aki kielégítsen!
- Mégis ki? – Gúnyolódott rajtam. – Egy emberrel sem fekszel le mert tiltják a szabályaid. – Nevetett fel hangosan.
- Hát megszegtem őket. – Erre már arca megkeményedett és lefagyott róla a vigyor.
- Nem.
- De még mennyire. Ian, ha nem ismernélek, azt hinném féltékeny vagy…
- Talán az is vagyok. – Morogta maga elé.
- A te hibád. Te hagytál el engem és nem fordítva, ezt ne feledd. Én veled akartam lenni. Neked nem volt elég az én életem.
- Ezt nem értheted.
- Oh, dehogyis nem értem. Értem én. Elkaptad a vámpír klimaxot és egy másik nőhöz szaladtál. – Kacagásban törtem, ki de semmi jókedv nem volt benne. Ian egy szót sem szólt csak lesütötte a szemét. – Most menj.
- De… - Kezdett tiltakozni, de szavába vágtam.
- Azt akarom, hogy menj el. És ha magadtól nem mész, akkor rásegítek. – Hegyes szemfogaim előre ugrottak, hogy nyomatékosítsák a szavaim. Elindult mellettem a kijárat felé én követtem egészen az ajtóig, de ott megtorpant. Hátra fordult, és ajkát keményen az enyémnek nyomta. Akaratlanul is szétnyílt a szám és visszacsókoltam. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba, míg én csukott szemmel élveztem. Egy túlságosan rövid perc múlva, pedig már ajka elengedte az enyémet, és mire kinyitottam a szemem, már távozott.

3 megjegyzés:

  1. ííí annyira jóó *.* <3 siess a frissel :D:D

    VálaszTörlés
  2. tök jó lett a design!!!de a fejezet még jobb lett!!!mikor lesz újabb fejezet?? csak így tovább :D


    írta:Shilena

    VálaszTörlés
  3. Kedves Johanna, és Shilena!

    Örülök, hogy mindkettőtök tetszését elnyerte az új fejezet és annak külön örülök, hogy a design is.
    A következő részt pedig holnap teszem fel.

    VálaszTörlés