16. fejezet - Váratlan fordulat

Sajnálom, hogy a napokban hanyagoltam az írást, de múzsáim némileg cserben hagytak. A szívem majd' megszakadt, hogy így alakult és remélem, hogy ez a fejezet némi vigaszt nyújt az elmaradásokért. Jó olvasgatást és komizó kedvet kívánok nektek!

Chris szemszöge

Szívem felpörgött az adrenalin hatására. Figyeltem, ahogy Kate keze megremeg a pisztoly súlya alatt, miközben egyenesen a rettegéstől teli lány szívére céloz vele. Kate eddig rezzenéstelen arcát most kegyetlen vigyor torzítja. Debi félelemtől elkerekedett arcára pillantotta, amikor ajka egy sikoly kíséretében nyílt szét. Kate ekkor húzta meg a ravaszt és én vele egy időben vettettem rá magam. Kate és én a földre kerültünk, de hallottam Debi ordítását. Amilyen gyorsan csak tudtam kikaptam Kate kezéből a pisztolyt és Debihez rohantam. Sötét felsője vértől áztatott, de amikor jobban megnéztem a sebet rájöttem, hogy sikerült annyira meglepnem Kate-et, hogy az mellé lőjön, így a golyó csak a vállát találta el. Letéptem egy kisebb darabot a pólómból és a lány vállára szorítottam, hogy segítsen megállítani a vérzést. Kate lassan feltápászkodott a földről és riadt szemekkel vizsgálta a káoszt, amit okozott.
- Mi történt? – Tette fel a kérdést oda rohanva hozzánk. Mi az, hogy nem tudja? Most csak játszik?
- Most csak szórakozol? – Köpöm a képébe a kérdést és teljes erőmből a földre löktem.
- Hagyd! – Szólt közbe Debi. Hangja alig volt több egy sóhajnál. – Megbűvölték.
- Vámpír?
- Talán.
- Ti meg miről beszéltek? Miféle vámpír? Mi folyik itt? – Kérdezi zavarodottan Kate.
- Menj és hívj segítséget! – Üvöltöm, a nőnek mire kirohan. – Várjunk csak… - Kezdem már csak Debinek. – Ez egy kapitányság… hogy lehet, hogy nem tűnt fel senkinek sem egy lövés? – Debi arcára kiült a felismerés és lassan nekem is potyogtak a tantuszok.
- Nem vagyunk egyedül. – Dünnyögi helyettem.
- Az nem lehet. Nem jut be észrevétlen.
- Bianca is volt már itt. Ki számítana egy vámpírra? – Teljesen igaza volt. A rendőrök nem vámpírokra és természetfeletti lényekre specializálódtak.
- A gyilkosunk lesz az? Azt akarja, hogy hagyjuk békén.
- Talán.
Újra Debi vérző sebére pillantottam. A lány elgyötört arcáról izzadságcseppek csordogáltak miközben lihegett.
- Korházba kell mennünk. Ki kell jutnunk innen. Méghozzá sürgősen.
- Ne fűzz hozzá sok reményt.
- Hol van már Kate? – Morgolódok mit sem törődve pesszimizmusával.
- Erre akartam kilyukadni. – Erre már figyelni kezdtem. – Nem hiszem, hogy itt vannak még. Abban sem, hogy élnek egyáltalán. 

- A bátyám. – Villanásként ütött belém a felismerés, miszerint a testvére is kint van. Meg kell találnom. Nem… az nem lehet. Nem halhat meg. Ő a testvérem, ő az, aki mindig megvédte a seggem az idősebb fiúktól. Ő az, akivel felnőttem, akiért bármit megtennék. – Meg kell találnom. – Válasz helyett Debi csak bólogatott és én már indultam is ki az irodából. Az ajtónál még megálltam és egy pillanatra visszanéztem.
- Menj! Megleszek. – Hallom Debi bíztatását, de már félig kint voltam.
Kicsit frusztrált a gondolat, hogy egyedül hagyom, méghozzá ilyen állapotban, de a bátyám bajban lehet és ő most nagyobb veszélyben lehet, mivel azt sem tudja, hogy mivel áll szembe. Ami azt illeti én sem.
A kapitányság még soha nem volt ennyire hideg, és idegen a számomra. Sehol egy árva lélek. A gyér világítás alatt nem látszott sok minden. Az asztaloknál lévő gurulós irodai székek össze, vissza hevertek a földön.
- Itt valami nincs rendben. – Dünnyögöm magamnak.
Tovább sétáltam az irattár felé ahová a bátyámat is küldtem, de még mindig nem találkoztam senkivel. Kate-nek is nyoma veszett. Az egész őrs üres volt. Megszoktam a ricsajt, amit a firkászok beszélgetései és az állandó telefoncsörgés okozott, és akkor utáltam is ezt, de most szívesebben hallgatnám azt, mint ezt a fojtogató csöndet.
Ahogy egyre közeledek az irattárhoz, egy árnyat láttam a falon elsuhanni. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem vettem ki belőle semmit. Vámpír. Nadrágom övéhez nyúltam, a fa töltetű pisztolyért, de abban a pillanatban, a levegő megmozdult körülötte és egy újabb árnyat láttam elsuhanni. Amikor az egyetlen hasznos fegyverem után nyúltam, csalódottan vettem észre, hogy annak nyoma veszett.
- Mi-a-? – Kezdtem a szentségelést, amikor ismét egy árnyék zavart meg. A szemben lévő falon.
Szaporábbra vettem a lépteimet és besiettem az irattárba, ahol megint csak nem találtam senkit. Beljebb léptem, hogy jobban körülnézzek, hátha találok valami dulakodásra utaló nyomot, amikor egy gyors puffanással becsapódott mögöttem az ajtó. Nem vagyok ijedős, de most mégis kirázott a hideg. Ahogy visszapillantok a hang forrására, hirtelen egy sötét alakkal találtam szembe magam. A pasas volt vagy két méter magas, és sötét pólója jól mutatta izmos testét. Teljesen ledermedtem, ahogy magamon éreztem a tekintetét. Közelebb lépett egy lépést és én úgy éreztem magam, mint vad a ragadózó mellett. Lassan körözni kezdett körülöttem én pedig csak álltam és nagyokat lélegeztem, felkészítettem magam a legrosszabbra. Meg fogok halni. Ennyi volt.
- Te nem is félsz? – Kérdezi fenyegetően tőlem a férfi. Már hogy ne félnék? De nem látom értelmét hisztizni, nem az én műfajom. Közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgta: – Könyörögj az életedért!
- Soha. – Sziszegem csak a fogaim között. A férfi elmosolyodott, és egy nagy ütést mért a mellkasomra, amitől én több méterrel hátrább zuhantam. Ha jól éreztem eltörött néhány bordám is az esés következtében, mégis összeszedtem minden erőmet és feltápászkodtam. Még négykézlábra álltam csak, de a férfi már előttem állt. Karba tett kézzel tornyosult fölém és leste, hogy mikor fogok végre felegyenesedni.
- Könyörögj! – Parancsolt rám.
- Inkább dumáljunk egy kicsit. – Két lábra álltam és nyögtem egy nagyot. A férfi gonosz mosolyra húzta ajkát és feltettem az első és legfontosabb kérdést. – Hova lettek a többiek?
- Finomak voltak. – Jelenti ki a lehető legnagyobb lezserséggel. Nem hittem neki.
- Hol vannak? – Kérdem újra.
- Ennyire lassú vagy öregem? - Biztos vagyok benne, hogy nem ölte meg őket. Éreztem. – De ne aggódj, hamarosan követed őket.
Egy újabb ütést mért rám, amitől ismét a földnek zuhantam. Az esés következtében a fejem nekicsapódott egy szekrénynek és néhány akta leesett a padlóra. Egyik kezemet a fejemhez emeltem és megéreztem valami nedveset a kezemen. Amikor visszahúztam, hogy megvizsgáljam az új anyagot, rájöttem, hogy vér. Megpróbáltam elrejteni az árulkodó jeleke, de már késő volt. A vámpír kitágult, vörös szemekkel, vicsorogva közeledett felém. Lábammal próbáltam hátrébb tolni magam, de a szekrény megakadályozott ebben. A vámpír kegyetlen vigyorral az arcán közeledett felém és hirtelen rám vetette magát. Fogai már tépték volna fel a bőrömet, ha az ajtó ki nem csapódik. Hangos puffanással érte el a falat, és amikor oda néztem egy női alakot láttam a sötétben. Debi – gondoltam. De rá kellett jönnöm, hogy nem ő az.

- Nem! Felix, állj! – A nő parancsára megmerevedett a fölém tornyosuló vámpír és oldalra fordította a fejét.
- Csak egy kicsit! – Kérlelte a nőt.
- Ellent mondasz a parancsomnak? – Vonta kérdőre a nő. Egyértelműen a férfi fölött állt. – Élve kell nekünk. – Még mielőtt felfoghatnám szavait, egy újabb ütés ért, és akkor minden elhomályosult. 

Amikor magamhoz tértem, egy homályos teremben találtam magam egy székhez kötözve. A hideg átjárta minden porcikám, és a fájdalom ismét belém hasított mire hangosan felnyögtem. Körbenéztem és nem láttam más egyebet a teremben, csak egy széket. Elkezdtem fészkelődni a kötésben, hogy feloldjam a karjaimat összeszorító csomót, de hiába. Nem történt semmi.
- Na most aztán bajban vagyok. – Dünnyögöm magamnak.
Pont akkor csapódott ki egy fém ajtó. Egy férfi lépett be rajta, aki egy törékeny lányt hurcol maga után. Debit. És rövid idő után felismertem fogva tartóját is. Felix.
Durván a székre lökte a lányt és megkötözte a kezét, majd mézes, mázos hangon dünnyögött.
- Így ni. Nehogy valami meggondolatlanságot csináljon a mi kis díszvendégünk. – Végigsimított Debi arcán, aki azonnal elrántotta a fejét. – Jól van, na. Ráérünk még erre. – Mormolta a lánynak és minden további nélkül, a velem szemben lévő falhoz ment és egyik lábával támaszkodva felénk fordult.
Ezzel egy időben egy nő lépett be a terembe. Ha nem tévedek talán ugyan az, akit az irattárban láttam. Gyönyörű nő. Hosszú barna haja hullámokban omlott ujjatlan felsőjétől fedetlen vállára. Arca kerekded és a leggyönyörűbb mosoly ült rajta, amit valaha láttam.
- Hello, Chris. Örülök, hogy találkozhatunk végre személyesen is. A nevem Isobel Ardore. – Mutatkozott be ragyogó mosollyal az arcán. – Lenne pár kérdésem egy barátodról. A neve, Bianca Maundrell.