20. fejezet - Új nézőpontok

Bűntudatom van. Nem is kicsi. Nem volt szép dolog zsarolni titeket a komikkal. Hálás vagyok értük, de nem tudok szívből örülni nekik, mert kényszerítettem, ezért eltörlöm a komihatárt. Ezután akkor lesz friss, ha készen leszek vele, és nem akarlak tovább zsarolni titeket. Ezentúl akkor írjatok, ha valóban úgy érzitek, hogy megérdemlem. Elnézést kérek tőletek és szánom - bánom ezt a kis gonoszságot.
Ne tévesszen meg a tagoltság, ez a rész sem rövidebb azoknál amiket hozni szoktam, a különbség az annyi, hogy jobban tagolva van.

Bianca szemszöge

- Isobel azt üzeni, hogy a játék megkezdődött. - Mondja fakó hangon Chris és belőlem egy szempillantás alatt kifutott a vér a neve hallatán. Elléptem a velem szemben álló fiú mellett és nekifutásból bevertem egyet a falba. Értelmetlen volt, de némi megnyugvást adott, ahogy öklöm belefúródott a bordó kőfalba, és az megrepedt. Halottam Christ felszisszenni kitörésem látván, de most a legkevésbé sem foglalkoztatott, hogy láthatja a valós énem. Ez vagyok én bele kell törődnie. A falnak két kézzel támaszkodva figyeltem, ahogy a festéktörmelékek a padlóra hullanak. A horpadás mélyére összpontosítottam és próbáltam féken tartani indulatomat és rendezni gondolataimat. Isobel itt van, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy már örökre eltűnik az életemből, most mégis megjelent. Elragadta tőlem az egyetlen dolgot amit még fontos volt a számomra, már nincs mit elvennie. Chris lépteit hallottam egyre közelebbről, majd óvatosan kezét a vállamra helyezte. Éreztem a törődést, megértést és aggodalmat egyetlen érintésében. Az az ember nyújt gyengédséget, akit miattam raboltak el. Milyen ostobák az élők, nem ez a természetes viselkedés, nem szabadna itt lennie a közelemben, menekülni kellene és soha többé vissza sem gondolni rám. Ez nem helyes. Ne vigasztaljon, ne ápolgasson!
- Menekülj! - Suttogom a szemébe nézve, de ő meg sem moccan. Hallom szívének egyre gyorsabb pulzálását, de kívülről rendíthetetlennek tűnik. - Nem hallod? - Kiabálom felé. - Most azonnal tűnj el, amíg megteheted! Talán még túléled ezt az egészet... Gyerünk!
- Nem megyek sehova. - Szakít félbe, majd közelebb próbál lépni, de nem engedtem neki. Pár méterrel arrébb löktem, majd a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal eltűntem a lépcsőházból.
Amint kiléptem a fényre, éreztem a napsugarak perzselő erejét a bőrömön. Nem égtem el, de határozottan kellemetlen volt a közvetlen napfényen. Szemeim a bal kezemre kaptam, amin megnyugvásomra még mindig ott volt a védőgyűrűm a borostyánnal. Biztosan a vérveszteség okozhatta, amit Iannek köszönhetek.
- Sebastian! - Morogtam magam elé, hogy senki se hallja meg. Annyira tudtam, hogy nem csak nosztalgiából jött vissza. Neki nincsenek effajta érzései, már nincsenek, azt már régen kiűzte magából. Nem cselekszik sem szerelemből, sem önzetlen. Tudtam, hogy van valami hátsó szándéka, túl hirtelen bukkant fel, pont akkor amikor sebezhető voltam. Méghozzá figyelt is aznap, mert tudta, hogy hol voltam és azt is tudta, hogy gyilkoltam. Tisztában volt azzal is, hogy Isobel itt van és hogy vadászik rám. Abban is biztos vagyok hogy még mindig az ő csatlósa, még mindig az ő pártján áll. Nem számít, hogy mit mond, mennyire sajnálja, hogy még évekkel ezelőtt otthagyott és amellé a hatalommániás ribanc mellé állt, még mindig a kis ölebét alakítja. Csapdába csalt, én pedig egyenesen a hálójának a közepébe sétáltam. Elhitette velem, hogy még mindig szeret - még ha nem is képes ilyesmire - és figyelmetlenné tett, így Isobel könnyűszerrel elrabolhatta Christ. Ahogy én ismerem akár ellenem is fordíthatta, hogy meggyűlöljön és ő is átpártoljon az ő oldalára. Nem! Ezt nem engedem. Nem fogom hagyni, megint ezt tegye velem. Meg kell találnom azt a köpönyegforgató, alávaló, mocsok Iant, hogy közelebb kerüljek Isobelhez.
Behúzódtam az árnyékba, hogy a lehető legkevesebb napfény érje bőrömet. Nehezemre esett emberi tempóval közlekedni, de muszáj volt türtőztetnem magam, a titkom biztonsága érdekében. De ha megtalálom Iant nincs az a titok, amit ne fednék fel csak azért hogy letépjem a fejét és nyomorultat a napfényre taszítsam.

~¤~

Chris szemszöge

Kábán tápászkodtam fel a földről ahová az imént Bianca lökött. Megriasztott a viselkedése. Amilyen odaadóan átölelt a találkozásunkkor, olyan erővel csapódott ki belőle az indulat. Nem dühös volt, nem is vérszomjas, sokkal inkább riadtnak mondanám. Amint kiejtettem a számon azt a nevet, mintha már semmi más nem érdekelné. És ez a mondat... "Most azonnal tűnj el, amíg megteheted!" nem hagy nyugodni. Miért akarja, hogy elmenjek? Eszem ágában sincs elhagyni. Segítek, és mellette állok amíg csak kell és még utána is.
- Mi ez a ricsaj? - Hallottam meg Debi hangját. - Te, jó Ég, Chris, te mit keresel a földön?
- Bianca egy kicsit durcás ma. - Válaszoltam közönyösen és egy vállrándítással már el is intéztem a dolgot.
- Na gyere! - Nyújtotta a kezét és segített feltápászkodnom. Bekísért a lakásba és leültetett a kanapéra.
- Nagy fiú vagyok, magam is letudok ülni.
- Hozok valamit inni.
- Ha lehet a málnaszörpnél valami erősebbet! - Kiáltom utána. Kedves, hogy így gondoskodik rólam, de nem látom szükségét. Őt lőtték meg aztán verték meg, rabolták el, mégis úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Ez azért különös.
- Csak ennyi whisky maradt. - Jött is vissza egy pohárral és egy üveggel a kezében.
- Ez félig üres. - Állapítottam meg. - Mi az, tán ennyire megszomjaztál míg ide értél vele?
- Inkább félig tele. Csoda, hogy még van benne valami. Ha két vámpír inni akar, akkor bizony ritkán van megállj.
- Mi az hogy két vámpír?
- Amikor megérkeztem ketten voltak. Bianca és Ian.
- Az meg kicsoda. - Egy férfival lett volna, amikor én érte küzdöttem?
- A vőlegénye. Legalábbis az volt, Bianca szerint.
- A vőlegénye? - Hirtelen jött indulatomat Debi azonnal lereagálta, mert hátrébb húzódott. Elöntött a méreg. Biancának van vagy volt egy vőlegénye akiről nem mesélt. A harag és a féltékenység keveredett bennem. Haragudtam, mert nem mesélt nekem a kérőjéről. - Miket titkol még előlünk? - Tört ki belőlem a kérdés. - A következő az lesz, hogy bekopogtat a nem emlegetett gyereke is?
- Ne légy ostoba. Te sem számoltál be neki az összes exedről.
- De az a férfi a kérője, nem csak egy férfi.
- Nézd, Bianca nagyon hosszú múlttal rendelkezik. Ne lepődj meg az ilyeneken, biztosan számtalan udvarlója volt az évszázadok során, én még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy férje is volt.
- Hogy mi!? - Férj. Nem az kizárt.
- Ne hüledezz állandóan. Lépj túl rajta. - Közben önt a pohárba a whiskyből és felém nyújtja.
- Köszönöm. - Morgom magam elé még mindig ledöbbenve az imént hallottaktól. Jobban megrázott, mint hogy elraboltak. Annak legalább volt értelme, de ez... felbukkan a sosem említett vőlegény. Az még nem is olyan különös, hogy én nem hallottam róla, de hogy Debi sem, az már annál inkább.
- Semmiség azok után amiken keresztülmentél.
- Mi a baj Debi? - Hangom ellágyult és komolyan aggódtam a lányért.
- Nekem semmi... azt hiszem.
- Ez nem volt túl meggyőző.

~¤~

( Debi szemszöge)

- Én nem tudom, Chris. - Értelmetlen fejet vágott, ezért folytattam. - Nem emlékszem semmire. Az maradt meg bennem, hogy a kapitányságon voltunk, poénkodtam a testvéreddel, aztán már csak arra, hogy egy vámpír kitoloncol egy házból és közli velem hogy elraboltak téged és jobb ha szólok Biancának.

- Ennek semmi értelme.
- Tudom.
- A kapitányságon meglőttek téged. - Elkerekedett a szemem és biztosan vághattam egy arcot, mert erre nem számítottam. - Aztán mindkettőnket elraboltak.
- Ki lőtt le?
- Az nem lényeges. Nem önszántából tette. Megbűvölték.
- Ki Volt Az? - Kérdem lassan, minden hangot gondosan hangsúlyozva. - Tudni akarom.
- Egy munkatársam.
- Van neve is? - Hangom kiélesedett, már nyoma sincs a bizonytalan kislánynak.
- Ő nem akarna soha ártani senkinek, nem saját akaratából tette.
- Mi a neve? És ne próbálj megint kitérni a válaszadás alól, vagy megbánod.
- Kate, a neve, Kate. Mit teszel vele?
- Semmit. - Nem faggatott tovább a szándékaim illetően, de láttam rajta, hogy nagyon nyugtalanítja a dolog. - Szóval, mi történt az elrablásunk után?
- Azt hiszem neked vért adhattak, mert amikor megint láttalak, már teljesen jól voltál. - Nehezemre esett ezt elfogadni. Most még egy vámpír tudja, hogy merre tartózkodhatok, érezte az érzéseimet és talán rájött a gyengéimre.
- Melyik volt az?
- Mit számít?
- Mert, aki adott a véréből, könnyedén megérezheti a tartózkodási helyemet. Meg kell halnia. - Újra a vadász beszélt belőlem. Anyám kőkemény szavai jártak az eszemben: " Soha ne engedd hogy rájöjjenek a gyengéidre és a búvóhelyedre!".
- A férfi, Felix. Azt hiszem. - Csendben lenyeltem és elraktároztam magamba mindet amit mondott. Elmesélte az egészet, elejétől egészen a végéig.
Meglepődtem, hogy milyen bátran viselkedett, és most sem úgy beszélt akit az imént elraboltak. Én ezzel szemben úgy viselkedtem mit egy amatőr. Nekem ez az életem, a harc az... a véremben van. Ezt hagyta rám az anyám. Nem olyan foglalkozás amit egy lány szívesen folytatna, az anyja nyomdokába lépve, de nekem ez jelentette a hagyományt. Anyám vadász volt, ahogy a nagyapám is és az ő apja is és így tovább. Egyedül az bánt, hogy a testvérem így semmibe veszi a vadászatot, egyszerűen a gondolatától is rosszul van, sokszor kértem már a segítségét, de mindig vissza utasított és már ki is dobott otthonról.
- Szóval, azt akarod mondani, hogy semmire sem emlékszel?
- Semmire.
- Mi értelme volna kitörölni az emlékeidet, ha engem elengedtek?
- Talán azért mert ha tudom, hogy hol keressem őket, egyből vissza mennék és nagy mészárlást rendeznék.
- Még így is megteheted.
- Igen, megtehetném, de nem teszem. Nem vagyok biztos a dolgomban, nem tudom hogy kivel állok szemben, és hogy mennyire erősek. Ostobaság lenne.
- Ki ez az Isobel?
- Gőzöm sincs, de biztos nem kispályás, ha Bianca így berezelt. Olyan különös, ahogy viselkedett. Amikor elmondtam, neki hogy elraboltak, akkor fejvesztve rohant téged megmenteni.
- Na ja, megtalált. - Hátra nyúlt és megdörzsölte a tarkóját, nyilván ott ahol beverhette.
- Nem úgy gondolta. Ezt te is tudod. - Próbáltam védeni ostoba viselkedése ellenére is.
- Én már nem tudom, hogy mit gondoljak, és miben higgyek.