12. fejezet - Ösztön

Ahogy ígértem a 12. fejezet... Nagyon elkeseredtem, hogy az előző fejezethez, csupán egy megjegyzés érkezett, és elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is vagytok kíváncsiak a folytatásra... légyszíves győzzetek meg az ellenkezőjéről!

( Bianca szemszöge)

Magamhoz tértem és megláttam Christ, és hogy épp a csuklójából folyik a számba a vére. Nem tudtam magamon uralkodni, a vámpír részem felülkerekedett a még bennem lévő emberségen. Fogaim mélyen az ereibe vájtam és megpróbáltam kiszívni belőle az utolsó csepp életerőt is. Örömmel töltött el minden csepp vér, ami szétáradt bennem visszahozva a halálból. Sebeim kezdtek begyógyulni és érzékeim kiteljesedtek. Éreztem, hogy szívverése lassul, és már alig van magánál. Ép elmém utolsó szikrájával még eltoltam magamtól a kezét és minden erőmmel azon voltam, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Olyan gyorsan futottam amilyen gyorsan csak bírtam. Még javában este volt így nem kellett attól tartanom, hogy valaki véletlenül meglát. A város közepéig rohantam és igyekeztem egy kissé csendesebb utcát választani a pihenésre. Nem mintha ennyitől elfáradnék, de sebeim még nem teljesen gyógyultak be az ütközet óta és gyengének éreztem magam. Egy sikátorba mentem, ahol hirtelen motoszkálást hallottam. Egy harmincas éveiben járó férfi botorkált ott, feltételezhetően részegen. Megéreztem a vére csábító illatát és nem bírtam nemet mondani neki. Még mielőtt a férfi kiszúrt volna az árnyak közé rejtőztem és hátulról megragadtam a nyakát. Fél pillanat sem kellett és már bőre reccsent a fogaim alatt és éreztem, ahogyan a lüktető melegség átáramlik bennem. Szívverése egyre lassult, mígnem az utolsó dobbanás után, amikor minden csepp vér elhagyta testét egyszerűen a földre hajítottam a tetemet. Erőtől duzzadva sétáltam ki a sikátorból, akárcsak egy háborút nyert fővezér. Egy üzlet kirakatában megálltam felmérni magam. A ruháim vértől átázott és a hajam kócos és pár falevél is belegabalyodott. Női hiúságom nem engedett és megtorpantam a látványtól, majd megint futásnak eredtem. A lakásomig meg sem álltam. Berohantam és villámgyorsan magamra kaptam valami új ruhát és megigazítottam a frizurám is. Nem kellett több és már indultam is az éjszakába. Megálltam az első bárnál, amit megláttam és elindultam felé. A szórakozóhely neonfényű lámpái világították meg a bár előtt összecsődült fiatalok tömegét. Hosszú sor állt a bejáratnál arra várva, hogy a kidobó fiú beengedje őket. Nem álltam be a várakozók sorába, helyette egyenesen a bejárathoz lépdeltem. Egy mosolyt eresztettem a kidobó srácra, még csak a delejes erőmet sem kellett bevetnem, a magas, széles vállú szőke férfi kissé elpirulva sütötte le a szemét és emelte fel a vörös szalagot, bebocsájtva engem a klubba. Mielőtt átléptem volna küszöböt hallottam a hidegben toporgó tömeg nem tetsző hurrogását, ami persze még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Beléptem a bárba és férfiak kíváncsi szemei azonnal rám szegeződtek. Mint oroszlánok a gyenge prédára, úgy mértek fel tetőtől talpig. Pedig még nem is sejtik, hogy kiből lesz a vacsora. Egyenesen a bárpulthoz mentem és ott egy székre ültem. Megvártam, amíg a csapos felfigyel tompa, de sürgető dobolásomra a pulton. Felnéztem a férfi csodálomtól elkerekedett sötét szemébe és megpróbáltam bevetni, minden női bájom – úgy tűnt sikeresen. Közelebb hajoltam a pulton flörtölve egy kicsit a még mindig ledermedt csapossal.
- Egy martinit. – Súgtam neki, mire kissé megrázta a fejét és szintén közelebb hajolt.
- A vendégem.  – Közölte és mit sem törődve a többi várakozó vendéggel az italomra koncentrált.  Megfordultam a székemben és körbepillantottam. Még mindig több tucat férfi bámult. Idős, fiatal, nős, egyedülálló mindenki, akinek a látómezejében voltam. Máris kezdtem mazsolázgatni belőlük… ki legyen a szerencsés? – kérdezgettem magamtól. Aztán egy fiún megakadt a szemem. Úgy 25 év körüli, barna haj, barna szem és az illata… mesés. Ő lesz az én emberem. Felvettem vele a szemkontaktust és nem kellett sokat várnom és már közeledett is felém. Fekete ingét feltűrte, felfedve izmos karját és közvetlen mellettem a pultnak támaszkodott.
- Szia – Törte meg a köztünk lévő csendet. Alaposan végigmért, sokat időzve a combomra feszülő bőrnadrágon és fehér mélydekoltázsú toppomon. – Meghívhatlak egy italra?
- De még mennyire. – Rákacsintok és hatalmas mosoly ült ki arcomra. Még csak nem is sejti… - Amúgy nevem Matt. –A következő negyed óra unalmasan telt. Mesélt az életéről és kérdezgetett az enyémről. Mintha nem lenne más dolgunk.
- És te mihez kezdtél az egyetem után? – Kérdezte, miután elmesélte a szánalmas munkahelyéről szóló történetét.
- Legfőképpen utazgattam. De most ne beszéljünk. – Felálltam a székemből és kezénél fogva húzni kezdtem. – Menjünk.
Egy szó nélkül követett, bár szemöldökét felvonta kacsintásomon. Átvágtunk a báron és a hátsókijárathoz vezettem. Az ajtónál megálltam és az ajtót támasztva hátra néztem egy incselkedő mosoly kíséretében.
- Mire készülsz? – Kérdezte izgatottan Matt. Odahajoltam és megcsókoltam. Szenvedélyesen visszacsókolt és a megmarkolta a fenekemet. Na, ez sem tartott sokáig- gondoltam. Manapság túl egyszerű. Megszakítva a csókot kinyitottam az ajtót és egy sötét sikátorba léptem ki. Amikor kint voltam, Matt egy újabb csóközönnel támadt le, hevesen hol a fenekembe, hol a hajamba markolva. Egy pár percig hagytam, hogy kitombolja magát, majd úgy döntöttem én jövök. Egy sziszegés közepette szemfogaim megnyúltak, mire Matt eltolt magától, hogy megnézhessen. Belenéztem rémülettel teli szemébe és már el is kezdtem bevetni az úgynevezett kis trükkömet.
- Nem félj tőlem. – Mondtam a szemébe. – Megteszed, amit mondok neked.
- Megteszem. – Ismételte bambán. – Mi vagy te? – Már olyan sokszor hallottam ezt a kérdést, hogy nem is igazán lepett meg. Gonosz mosoly vette át a helyét az arcomon.
- Egy vámpír. Igen… létezem. – Lassan kisimítottam egy tincset az arcából és közben végigsimítottam az arcán. Végig az álla vonaláig és onnan a nyakáig. Éreztem, ahogy érintésemre összerezzen és szívverése felgyorsul. Vére illata az orromban és íze már-már a számban.
- Meg fogsz ölni? – Olyan ártatlan képet vágott, akár egy bébi fóka.
- Ühüm. – Mosolyogtam rá még mindig. Egy csókot nyomtam a vállába, majd a nyakába, de amikor nem mozdult és lényegében nem reagált semmit mérges lettem. – Miért nem félsz tőlem? – Sziszegtem arcába a kérdést.
- Azt mondtad, hogy ne féljek. – Kántálta türelmesen. – Nem tetszik?
- Nem. – Akár egy sértődött gyerek összefontam a kezeimet és még egy kicsit dobbantottam is, hogy hatásosabbá tegyem dühömet. – Azt akarom, hogy rettegj. – Amint kimondtam Matt összerezzent és szemei kikerekedtek és rám meredtek. – Azt akarom, hogy fuss, ahogy csak bírsz és menekülj tőlem, ahogy csak tudsz. – Egy lépést hátrálva teret adtam neki és ő már ki is lőtt.
- Segítség! – Ordította a semmibe. – Ez egy… egy… - Már nem volt ideje befejezni a mondatot. Hirtelen elé értem és megragadtam az ingénél fogva és a közeli falhoz nyomtam.
- Látod? Így már jobb. – Teste vonaglott szorításom alatt, de hiába próbálkozott, előlem nem menekülhet. Erővel hátradöntöttem a fejét felszabadítva a nyakát és fogaim mélyen belevájtam. Nem csak az illata volt olyan finom. Lassan megtöltött életerővel. Minden porcikám átjárta a meleg, meghamisíthatatlan élet. A fiú még vonaglott, de egyre gyengébb és gyengébb lett, míg el nem ájult és nyugodtan fojtathattam vacsorámat. Lassan, kiélvezve az utolsó cseppet is dobtam el magamtól a hullát. Felegyenesedtem és megtöröltem a kezemmel a számat, amin még pár csepp vér éktelenkedett. Annyira voltam már tapasztalt, hogy tudjam, hogy hogyan nem kenem össze a ruhámat, így attól már nem kellett tartanom, hogy valaki véres ruhában lát meg. Egy pár pillanat múlva azonban elképedtem és teljesen ledermedtem. Ugyanis akkor jöttem rá, hogy mit is tettem. Megöltem egy embert. Pontosabban két embert egy éjszaka alatt. Ez nem én vagyok, én védem őket, nem elpusztítom. Az előbbi elégedettségemet átváltotta a megvetés. Saját magamat gyűlöltem a tetteimért, azért ami vagyok. Egy légből kapott ötlettől vezérelve a számhoz emeltem a csuklóm és egy harapással felszakítottam rajta bőrt, hogy a vére kibugyogjon. Matt szájához tartottam, és ott is tartottam, amíg be nem forrott a seb. Reakcióra várva mellé guggoltam és előre- hátra billegtem sarkamon. De mindhiába… nem történt semmi. Újra elszörnyedtem látva a halott fiút a földön heverve. Annyira megijedtem, hogy elfelejtettem óvintézkedést tenni, csak rohanni kezdtem. Sötét, elhagyatott utcákon igyekeztem hazamenni, hogy vége legyen ennek a szörnyű napnak. Végre megláttam a biztonságot jelentő bérházat, ahová be is siettem. A lépcsőházban lassítottam csak le, de egy ismerős illat megcsapta az orrom, amitől ismét futásnak eredtem. A lakásomba érve lehajítottam a kabátom és az illatot követve a hálószobámba értem. Ott megláttam a sötét alakot a szobám közepén állva.
- Megjöttél?