21. fejezet - Harag

Bocsi a késésért, nagyon röstellem, de remélem azért az új fejezet kiengesztel egy kicsit. Várom a komikat!

(Bianca szemszöge)

Nem igazán tudtam, hogy merre kereshetném, de nem számított. Nem álltam meg egy percre sem. Már egy órája gyalogolok, de ha kell napokig, vagy akár évekig kutatom, ha kell. Időm az van bőven. Elegem van abból, hogy rángat akár egy rongybabát, azt képzeli, hogy csak úgy előkaphat a szekrényből, kihasználhat és hátba döfhet? Na, azt már nem. Megtalálom és megölöm, ha addig élek is. Vajon merre lehet? És beugrott. Iannek van egy barátja a környéken, talán ő tudja, hogy merre van.
Már nem volt időm visszamenni a kocsimért, de gyalogolni sem akartam több kilométereket, ezért inkább fogtam egy taxit.
Egész úton idegesen doboltam a combomon. A sofőrt persze teljesen kiidegeltem vele, de csöppet sem számított. Ha nem akar meghalni, nem szól meg érte - gondoltam magamban.
Úgy egy órányi kocsikázás után végre kiértünk a külvárosba egy lepukkadt kis házhoz. Kifizettem a taxit, és észrevettem a sofőr kérdő tekintetét,majd megszólalt.
- Biztosan erre a címre kívánkozott, kisasszony? - Megáll az eszem. A kövér, kopasz, meglehetősen izzadságszagú öregember, aki egyéb lehetőség híján taxizott, képes megkérdőjelezni engem.
- Képzelje. - Nem akartam nagyon bunkó lenni, de úgy tűnik sikerült, mert minden további nélkül elhajtott.
Szemben találtam magam egy öreg, dohos, lepukkadt viskóval. Már régen jártam erre, utoljára úgy 70 éve, amikor Ian felbukkant egy napra. Alig léptem rá a járdára, de a ház ajtaja máris kinyílott.
- Látom az évek során nem sokat változott a stílusod Jack! - Válaszra nem is számítottam, így elindultam a ház felé.
Fellépkedtem a az ütött, kopott lépcsőkön a verandára, ami minden léptemet halk nyikorgással kísért. Beléptem az ajtón és körbenéztem. A ház minden centijét por borított, méghozzá jó vastagon, a bútorok szétdobálva, és a falakon a tapéta és lambéria is lemállott már. Felfelé vezet egy lépcső, aminek néhány foka már be is szakadt. Az emeletről hangokat hallottam, így közelebb léptem a lépcsőkhöz, de abban a pillanatban nekem csapódott valami. Azonnal megragadtam és a szemközti falnak nyomtam.
- Jack, Jack, ugye te sem gondoltad, hogy ez össze fog jönni? - Kérdeztem tőle gonosz macskavigyorral.
Elléptem tőle és elengedtem a nyakát, amit addig szorítottam.
- Sajnálom, biztosan összetévesztettelek valakivel. - Magyarázkodik, teljesen feleslegesen, az aprócska férfi. A nyakához nyúlt és dörzsölgetni kezdte, ahol szorítottam. Alacsony, kopasz, elég visszataszító fickó volt, és majdnem 200 éves létére még mindig úgy viselkedik, mint egy újszülött. Felelőtlen, és mindennek fejjel megy neki.
- Hm, igen, összetévesztettél. - Láttam szemében a rettegést, miközben lassan körözni kezdtem körülötte.
- Miben segíthetek? - Hangja remeg, és bár próbálta összeszedni magát, mégis hallom a gondolatait. - Ez a seggfej, már megint a nyakamra hozta. Így kell barátnak lenni? Ha elküldtem volna a fenébe, akkor most nem akarna kicsinálni Bianca.
- Tudod jól, hogy kit keresek.
- Igen..., de azt nem hogy merre van. - Rá fog jönni, hogy ha elárulom és akkor kinyír.
- De, ha nem árulod el, hogy igazából hol van, akkor én foglak megölni.
- Rendben. - A külvárosi Dawn Hotelben. - A 39. és az 50. sarkán valahol.
- Köszönöm a segítséget. - Láttam az ostoba vigyorát, amikor kiléptem az ajtón. Hogy lehet valaki ilyen idióta? Ha tudja, hogy olvasok benne, miért hazudna? Felnőhetne már.
Előkaptam a mobilom és már tárcsáztam is a taxi számát, amikor megláttam egy férfit elrohanni egy fa mögött.  Utána eredtem. Nesz nélkül rohantam utána, hogy még véletlenül se vegyen észre. Jack háza körül ólálkodott, és ahogy jobban megnéztem volt a kezében egy fényképezőgép. Fura egy srác volt. Sportos, fiatal, élettel teli fiú, mégis az arcán volt valami, mintha a világ minden baja a nyakába szakadt volna és küzdött valami ellen. Csendesen figyeltem, ahogy lassan Jack kuckójának ablakához settenkedik. De ekkor valami megzavart. Valami ismerős érzés kapott el és pillanatokon belül már futásnak is eredtem. Csak pár másodpercig tartott míg elértem a legközelebbi erdőt. Egy percre megtorpantam, és megcsodáltam az elém táruló látványt. Hallgattam a kisebb állatok neszét, a madarak csivitelését, a falevelek halk zörgését, ahogy a szél beléjük kap. Áhítattal figyeltem az egymásra tornyosuló faágak sokaságát. 
- Úgy ölelkeznek, mint az öreg szerelmespárok. - Mormolja fülembe a hízelgő szavakat Ian. - Csodálatos, nem igaz? - Hátulról ölelte derekam és arcát a hajamba fúrta és nagyot szippantott az illatából. - Tudtam, hogy itt vagy, megéreztem az illatod.
- Igen. - Suttogom, majd szembe fordultam vele. - Én is érzem az illatod. - Leheltem ajkaira, becézgetve.
- Jó hogy itt vagy.
- Igen. - Lehunytam a szemem, majd egy sóhajtás közepette és minden erőmet bevetve eltaszítottam magamtól.
- Mi a...? - Értetlenkedett Ian miközben épp földről kaparta fel magát.
- Még kérdezed? - Üvöltöttem a szemébe nézve. Átjárta a felismerés, nagyon jól tudta, hogy miről beszélek, de egy csöppnyi megbánást sem tükrözött az arca. - Elárultál... megint. - Folytattam sokkal halkabban.
- Nem! - Felállt és közelíteni kezdett felém. - Nem úgy van ahogy gondolod. - Tekintetemből láthatta, hogy mennyire feldühített, mert okosabbnak találta megállni tőlem pár méterre.
- Nem tudtál Isobel megjelenéséről? - Kérdeztem maró gúnnyal. - Nem tudtad, hogy elrabolta Christ? Nem te terelted el a figyelmemet hogy megtehesse?
- De, igen. És tudod mit? Ha Isobel nem, akkor én végeztem volna a kölyökkel. Az egyetlen dolog ami visszatartott az az volt, hogy tudtam ha megteszem meggyűlölsz, de most hálás lehetek Isobelnek, hogy elvégezte helyettem a piszkos munkát.
Ledöbbentem, alig bírtam levegőhöz jutni. Igazat mondott Chrisről, és minden további nélkül meggyilkolná, még akkor is ha tudja hogy mennyit jelent nekem.
- Miért? - Nyögtem ki összetörten az első értelmes szót ami az eszembe jutott.
- Ő nem hozzád való! - Ismét lopva közelített. - Ő egy ember, te túl jó vagy hozzá. Csak én vagyok elég jó neked, vedd már észre! Ő halandó volt, mi lett volna veled, ha beleszeretsz és meghal? Nem hagyhattam, hogy fájdalmat okozzon. Nem bírtam volna látni ahogy szenvedsz.
Egyik kezével végigcirógatott az arcomon, majd az államnál fogva megemelte kényszerítve ezzel hogy a szemébe nézzek. Megragadtam a kezét és lesöpörtem magamról.
- Ne merészelj hozzám nyúlni, te alattomos féreg! Chris él, és ez így is lesz amíg én itt vagyok. És ha kedves az életed eltakarodsz innen és soha többé nem kerülsz a szemem elé!